Kecskeméti Napló, 1915. augusztus (4. évfolyam, 174-198. szám)

1915-08-01 / 174. szám

2. oldal Kecskeméti Napló 174. szám Most már saját népeik sem hisznek nagyhangú fenyegetéseiknek és vérmes előreigéréseiknek. „Nyugati ellensége­inknek összes firkálásai nem húzhatják ki az orosz sereget a hínárból, melybe Hindenburg belekergeti“ — írja Mo­­rath őrnagy. Majd a muníciógyártást sürgetik, majd a japán vagy a román segítsé­get. Az orosz a frankiának tesz szem­rehányást, a francia az angolt okolja a kudarcokért. Nagy kapkodásukban végre egy „központi hadseregparancs­nokság“ s az összes seregek „köz­ponti vezetésének“ galmathiászát ve­tették fel a szétszórt entente hatalmak. Erről tárgyalt a legutóbb Calais-ban tartott közös értekezlet, melyről Porro orosz tábornok lekésett. Hogy ne for­duljanak elő mégegyszer oly „végze­tes hibák“, minőt az oroszok téli had­járatukkal elkövettek, midőn ahelyett hogy Posen és Breslaun át Berlin el­len nyomultak volna. Byzánci lidércü­­ket hajszolva nekimentek a Kárpátok­­arcfalának! Az oroszok természetesen már előre kiszemelték a generalisszimust Nikolajevics nagyherceg, a világháború mefisztója személyében. De az ango­lok udvariasan tudtukra adják, hogy Nikolajevics harci babéraitól nincsenek odaát nagyon elragadtatva. Végül a „központi vezetés és az egységes fővezér“ eszméje már a kez­deményezés stádiumában megbukott. Maga az értekezlet kimutatta, hogy különböző frontokon óriási távolsá­gokban küzdő entente hadseregek egységes vezetése még jobban siettetné a négyes szövetség leverését és szét­­züllését, mint az eddigi módszer. Az egységes fővezér nevr. kaphat oly gyors értesítést a különböző frontokról, mely a célszerű intézkedés megtételéhez szükséges volna s csak az örökös gáncs és gúny célpontjává válnék. Sie werden also wieterwurstein. Joffrey Cadorna és Nikolajevics tovább is ki-ki a saját felelősségére fogja folytatni kí­sérletezéseit a központi hatalmak ed­dig bevehetetlennek mutatkozott köz­ponti várának kikezdésében. Csodálatos, meseszerű győzelme­inknek a természetes, földrajzi okon kívül még egy másik természeti oka is van: a Magasságbelinek kézzelfog­ható, szemmel látható segítsége — mint azt ma minden vallásbeli ember talán még az eddig atheista is bevallja Magyarországon, Ausztriában és Né­metországban. Nem hiába mondja a keresztény hit, hogy a törvényes fejedelmek „Is­teni kegyelméből“ uralkodnak, de Isten lelke ihlete legfőbb hadurainkat a a jelen világháborúban. II Vilmos császár a francia fronton az egész újságírói gárda előtt felmutatott az égre. Akivel Isten van az — többség­ben van. Ami nagy szövetségesünk odafönn — nem fog elhagyni bennün­ket ! Meine Herrn ! sie können’s wei­tergeben! Agg uralkodónk, I. Ferencz József pedig házát és birodalmát még decemberben felajánlotta Jézus szent­­séges Szivének. S a hit ez erős szel­leme a két legfőbb hadúrról áteredt küzdő seregeinkre, ami ezredeink is Máriás lobogóval és Jézus szent Szi­vének képével ékesített zászlókkal vo­nultak a csatába. S az eredmény megfelelt az erős hitnek! Május másodikán törtük át nyolc hónapi veszteglés és meddő küzdelem után — Gorlicénél az orosz frontot s a május havi (Mária hónap­jának) és junius havi (Jézus szent Szive hónapjának) nagy győzelmeiben fejlő­dött ki az a világtörténelemben még sohasem látott nagy offenziva, mely­nek gyümölcseit még most is élvezzük s mely meg fogja hozni nekünk a diadalmas békét! Mi központi hatalmak vallás-er­kölcsi szempontból is „központiak“ vagyunk, vagyis szoros összeköttetés­ben Istennel, a világ központjával, kit Vilmos császár méltán nevezett ami nagy „Szövetségesünknek“. Mert ná­lunk Németországban, Ausztriában és Magyarországban van Istenfélelem, Krisztusi­ hit és Mária-tisztelet, nem pe­dig a szekularizáló, Istentagadó Fran­ciaországban a pénzimádó Angliában, egyházrabló Olaszországban és a kat­­holikus gyilkos Oroszországban. A had­sereg valláserkölcsös szellemének fenn­tartása sincs úgy intézményesen bizto­sítva másutt, mint nálunk a központi hatalmaknál. Azért a mi nagy égi „Szövetségesünk“ két kezével segíti seregeinket győzelemről - győzelemre, meghozza nekünk nemsokára Varsót, Varsó után Calaist s ezzel pontot tesz a világháború nagy fejezetéhez. Nyújtsunk a „Gyermek Otthoniban levő árváknak is. Zavarok a közélelmezésben. A közélelmezésben ennek az országnak a bőven termő földjén mindenkor voltak, a háború csak kiélesítette, megsúlyozta a ba­jokat, amelyekkel állandóan küzdött a fo­gyasztó és termelő egyaránt. Ma csak az a különbség, hogy meg tuduuk vonni a ha­tárokat, amelyek ezeket a zavarokat feloszt­ják természetesekre és mesterségesekre, a há­ború előtt a zavarok csak mesterségesek voltak, mert még a legsivárabb esztendő is termett annyit, hogy a szabályszerű fogyasz­tás kielégíthető volt. Ma fel van csigázva a fogyasztás, megfordult annak a megszokott rendje és így, miután a termelő munkából is hiányzik jó egy millió erős munkás kéz és megszámlálhatatlan, a termelő munkában segítő állati munkaerő, egészen természetes, hogy felfokozódtak azok a zavarok, melye­ken emberi erővel, gondos előrelátással se­gíteni nem tudunk. Az immár tagadhatlan húshiány telje­sen felforgatta a falu életrendjét, ne csodál­kozzunk, hogy elmarad a városok élelme­zéséből, vagy legalább is megcsökken a tojás és a baromfi, mert ez most ott fogy el, a­hol megtermett, azelőtt pedig jött a városba és érette ment vissza a pénz: a parasztasz­­szony ősi keresete, amiből beszerezte a húst, és a ruházkodását, még sokszor a ládafiába is tett belőle. Akik alaposan ismerik a mostani ter­melési viszonyokat, nyugodt lelkiismerettel állapítják meg, hogy adott ennek az ország­nak a Gondviselés ebben az esztendőben mégis mindenből annyit, hogy a fogyasztás némileg mérsékelt igényei túlságos áremel­kedések nélkül ki volnának elégíthetők. Ha a termelő közvetlen érintkezhetnék a fogyasz­tóval és volna éber, erős, gazdasági és szo­ciális érzékkel megáldott közigazgatás, amely a mesterségesen ápolt, gyarapított közélel­mezési zavaroknak véget tudná vetni és a háború egészen természetes, megalkuvást nem tűrő hatalmi szóval, erélyes, kíméletet nem ismerő végrehajtással. Aminek annál inkább helye volna, mert mindenki jól tudja és bele is nyugszik, hogy a háború idejében le kell szállni a paragrafusok magasabb pa­ripájáról. A mesterségesen fokozott zavarok a közélelmezésben főleg abból származnak, hogy a termelők és a fogyasztók sem a bé­kés időkben, sem a háború korszakában soha közvetlenül nem érintkezhetnek egy­mással. Ezt követelték immár évtizedek óta a termelők és fogyasztók, de ennek a két legnagyobb nemzeti tagozatnak, amely tulaj­donképen magában foglalja az egész nem­zetet, mert ebben még a kereskedők is benne vannak sem kérése, sem követelése m­eg nem hallgattatott, illhumanisból, ferdén magyará­zott sociális theóriákból mindig hatalmasabb, ebbet nyomó volt a közvetítők érdeke, ami­genis figyelembe veendő, mindaddig, míg ez a közvetítés nem felesleges és nem mutat­kozik törvénytelen adózásnak, amit a termelő az áraknak a megcsökkenéséből, a fogyasztó pedig az áraknak uzsoraszerű felhajtásával fizet meg. A közigazgatás pedig ölbe tett kézzel nézi az anyagi erőknek ezt a mor­­zsolását, gondolkodván akképen, hogy mind­egy akárki fizeti az adót, csak fizesse és elfelejti, hogy ez a fölösleges közvetí­tés legelőször az adózás alól búvik ki. Min­den olyan mezőgazdasági szervezkedés kez­dettől fogva el volt átkozva és olyan színben volt feltüntetve, mintha a gazda mások megélhetésére törne, mihely a termelő és a fogyasztó egymást kereste a piacon s nem kívánt­a harmadik kellemetlennek a felesle­ges közvetítőt. Ezeket a bajokat a háború által terem­tett viszonyok mutatták meg a maguk irtó­zatos meztelenségükben. Orvosság most nincs. Amikor a falusi asszony és a serdülő leány bele­áll a legnehezebb mezei munkába a városi asszony pedig nyakába akasztja a villamos kalauz táskáját, akkor bizony nem lehet arról szó, hogy szabadalmazott stallu­­mok töressenek meg a mindenkitől besze­dett kényszerű adózásból, amey nem közcélt szolgál. A vidéken mutatkoznak is jelek, ame­lyek arra vallanak, hogy az egymástól mes­terségesen elszorított termelő és fogyasztó mégis egymásra találnak. Pozsonyban immár kitűzték a lobogót, amely alatt sikeres véde­lemre készülnek a termelők és fogyasztók. Ez a szövetkezés lobogója, amelynek az itt­honi védelmi harcban már számos diadala van. Esztergom követte a példát, ott már fogyasztási szövetkezetben szervezkedett a lakosság, hogy megvívja az anyagi existen­­ciáját biztosító harcot a felesleges közvetí­tés ellen, amely támad és úgy gruppírozza a dolgokat, mintha ő volna a szegény ártat­lan üldözött. Előbb is meglehetett volna a szervezkedés, de úgy látszik, mint sok más­ban itt is meg kellett várni a háború tanítását. * * A jogakadémia évkönyve. Ma je­lent meg Dr. Joó Gyula igazgató szerkesz­tésében a Kecskeméti ref. Jogakadémia év­könyve. Beszámol a tantestület munkássá­gáról. A joghallgatóknak több mint fele be­vonult katonai szolgálatra. A múlt évről visszamaradt ösztöndíjak az idén kerültek szintén kiosztásra, minek folytán a joghal­­gatók igen nagy része részesültek segélyben és jutalomban. Az igazgató megemlékezik Bak­­say Sándor haláláról, ki az intézetnek min­dig jóindulatú patrónusa volt. Az igazgató röviden vázolja az iskolai év történetét. Majd Vas-Eisen Rezső III. é. ih. egyesületi elnök tart beszámolót az egyesület munkásságáról. A joghallgatók minden hazafias mozgalomban résztvettek. Február 22-én háborús délután­juk jövedelmét 800 koronát jótékony célra fordították. A beh­atások az 1915—16 tanév első felére szept. 1-15-ig tartotnak.

Next