Kecskeméti Napló, 1917. április (6. évfolyam, 39-51. szám)

1917-04-01 / 39. szám

VI évf. 39. sz. Araefili. Vasárnap Kecskemét, 1917. április 1 Előfizetés! érek: r Megjelenik minden héten háromszor rlinn&I Ptl nullTIPPN­ IRD kedden, csütörtökön és szombaton délután. #•‚‚*.« té,i„ Hidtt. Vidékrt pdtti» ktldt$ I UyytfUVl! fJUl 111 KO 110­­J * ................. . . . tn*' 31. 11— E,í't é„. . . Jr. bzer­esztoseg 9S Riadó hivatal f* .... Fi! itr, Széchenyi-tér 1 sz. — Ttkfrniu­m: 274 ■ • . /— *»*•**».. . «­ Felelős Sz»f»eaz­e: VIOSZEGNIJ JÓZSEF “ L. . „ ' — így éitm 6 jr Ji h 6 Ji § b JA b 7 / Jf /J p £ Q“ Igpiti­da tárlaté f Olasz viharfelhők. Olaszországot besöttétítik a fel­hők, amelyekből hol Hindenburg, hol Conrád gigászi alakja feketedik az ijedt olasz szemek elé és körülöttük a forradalom villámai nyargalnak. Ó, szomorú olasz változás égen és föl­dön : csak három éve még, minden ködös és havas ország fiai odatolong­tak az olasz felhők alá, amelyek sely­mesek és fényesek voltak, mintha mindegyikén pufók angyalkák utazná­nak fuvolázva. Ma ezek a felhők tiszta feketék, az aludt vér feketesége rajtuk és a frontok acélsövényén át várva kémleljük: mi készül Olaszországban? A svájci hegyeken végigszaladt a hír, hogy Olaszországban kitört a for­radalom. A hitelesség pecsétje még nincs rajta e héten, de Olaszország katasztrófa előtt áll. Még nem volt orosz forradalom, még nem nyilatko­zott Cadorna és Barzilai kétségbeejtő biztatásokat, de az olasz lapok cen­zúrázott soraiból már kicsapott az éh­ínség, a nyomor, a fáradtság szaga és az olasz vezércikkek fölött vastag betűkkel volt nyomtatva a rettegő kér­dés : Vienc­o no ? len­e vagy sem ? Név nem volt a kérdés mellett, de mindenki tudta, hogy­­ Hindenburg­­ról van szó. Mert ők offenzívánkat Hindenburg nevébe süvítik, mintha azt ambicionálnák, hogy őket is az verje meg, aki a mazuri vészt csinálta. Ma pedig Oroszország egy föl­fordulás, egy láz, az orosz szocialis­ták fölülkerekedtek és rajtuk kívül csak az olasz szocil­alisták voltak azok, akik tüntetően távolmaradtak mindig a háborút üvöltő francia és angol elvtársaktól. A szocialista harag tehát meg­van és meg­van a forrada­lom másik nagy mestere is: az ínség. És e fülledt, fenyegető levegőbe v­il­­lámlik bele a határon a mai szuro­nyunk, Görzöt ki kell üríteni, mondja Barzilai... mi lehet mind­ebből? Az, amit Olaszország egy meg­érdemelt, mikor ellenünk támadt. Az amit neki épp úgy megjósoltunk, mint Romániának. Turinban ostromállapot. Milano jajgat. A köztársasági párt dolgozik. És Giolitli neve újra kisért. Mindig kisért ez a név, amikor vesze­delem van odaát. Most már nem is szimpla veszedelem fenyeget. Az olasz felhőkön a végzet keze feketedik. A „katonai séta“ elárt Vienna helyett a halál szakadéka elé.­ ­­­ Az egyház a Világbéke. A hercegprímás megnyitója a Szent István Társulat közgyűlésén. A Szent István Társulat csütörtökön­­ délelőtt tartotta rendes évi közgyűlését Cser­noch János hercegprímás elnökletével. A gyű­­j­tésen megjelentek a püspöki kar tagjai teljes számban és nagyon sok világi előkelőség. Csernoch prímás megnyitó beszédében rámu­tatott a katholikus egyház szerepére a világ­háborúban és hivatására a világbéke elkö­vetkező idejében. — Az összes hatalmasságok — mondta többek között a hercegprímás —­­keresik az­­ állandó béke lehetőségét és a hosszú harcot oly feltételek alatt akarják befejezni, amelyek a jövőben a háború veszedelmét lehetőleg kizárják. Nincs ebben a tekintetben eltérés a központi hatalmak, az antant és az Egyesült Államok között. De mindegyik fél más és más után keresi a megoldást s a különböző irányok a közös cél felé csak újabb szaka­dásokat idéznek elő s a lelki kibékülést még jobban kitolják. Már a háború előtt is álmo­doztak az emberek a világbékéről és a nem­zetek világszövetségéről, mint ideális jöven­dőről. A mostani háborúnak egyik legvi­gasztalóbb következménye, hogy ez az álom eleven vággyá erősödött s közeledő lépése­ket is tettünk az ideális távolságban lebegő világszövetség felé, amidőn egyes államcso­portok, vérrel és vassal állandónak ígérkező szövetségeket alkottak. Az egyháznak, mint az örök erkölcsi elvek hordozójának, sértetlenül és érintetlenül kell kikerülnie a háborúból. Aki a faji és egyéb földi érdekeket ebbe az egyetemes szellemi országba is bele akarja vinni és a viszályok fáklyáját benne meggyújtani, az nemcsak az egyház ellen vét, hanem a nem­zetek szent reménysége ellen is, hogy meg­teremthetjük valaha a földön az államok vi­lágszövetségét és a világbékét. Ha már az emberiség szellemi kincseit közvetítő nemzet­közi respublica litteraria csődöt mondott a világháborúban, nem szabad a lelki respub­lica Christiana nemzetközi kapcsait lázítani. XV. Benedek pápa legutóbb hozzám intézett levelében ezt írja: «Mint gyakran hangoztattuk, a béke Isten ajándéka, nem az eny­berek műve“. Tisztán emberi tekintélyen nyugvó szerződések nem biztosítják a békét, az örök Bíró adja meg az emberi kötések erkölcsi erejét és szentségét. Ezt hirdeti foly­ton az egyház. Azért a béke áldásaiért dol­goznak mindazok, akik az egyházhoz való ragaszkodást hirdetik. A rokkantak önmagukról. Hogyan képzelik jövőjük biztosítását. A rokkantkérdés belekerült az országos érdeklődés központjába, a megoldás módo­zatairól most tanácskoznak az illetékes he­lyen, politikusok és közéleti nagyságok szó­ban és írásban vitatják meg azokat a fela­datokat, amelyeknek megvalósítása elérkezett. Száz meg száz terv, idea van felszínen, azonban ezekhez még maguk a rokkantak sem szólottak hozzá. A „Rokkantújság“ — mely nemrégi­ben indult meg Budapesten — azt tűzte ki célul, hogy ebben a nagyjelentőségű kérdés­ben mindenkit megszólaltasson. A rokkantak baját legjobban az ismeri, aki maga is rok­kant. A kérdést meg sem lehet oldani addig míg a rokkantak panaszait, sérelmeit, vá­gyait meg nem ismerjük. Hadd mondják el a csonka, béna vitézek, mi fáj nekik­ az intenciónkat — írja a Rokkantújság legutóbbi száma — úgy látszik, maguk a rokkantak is kezdik megérteni. Az ország minden részéből kapunk leveleket, rokkantak nagy árkosokat imák tele sokszor okos, sok­szor bizarr gondolatokkal. A mi leveleslá­dánkból ezúttal két levelet emelünk ki. Mind a kettőt rokkant katona irta. Az egyik, me­lyet Hegyessy István kecskeméti községi ta­nító intézett a Rokkant Újsághoz többek közt ezeket mondja: — Nagyon örvendetesnek tartom, hogy a rokkantakat is megkérdezik, hogy miként vélekednek ők magukról. Elvégre ők tudják legjobban, mi a bajuk és mivel lehetne raj­

Next