Kecskeméti Ujság, 1909. május (1-2. évfolyam, 1-12. szám)
1909-05-16 / 1. szám
1-ső szám. KECSKEMÉTI UJSÁG 3. oldal. A betegsegélyző pénztár panaszkodói. — A KECSKEMÉTI ÚJSÁG orvosi munkatársától. — Kecskemét, május 15 Örökös perpatvar, félreértés, ellenségeskedés folyik a pénztár és a nagy publikum között. Nagy a panasz az intézmény ellen, s hozzá tehetjük a pénztárnak pedig a zsarolásra hajlandó elemek ellen. És ebből olyan galibák kerekednek, hogy az ipartestület vezető embereit és pedig elég sokszor, igénybe veszik a felek azon reményben hogy azok rendet csinálnak. Szíves készséggel adunk helyet orvosi munkatársunk alapos és teljesen tárgyilagos ismertetésének, evvel azonban nem zártuk fel útját annak, hogy koronként mindkét fél részéről, a panaszoknak helyt ne adjunk. Az ismertetés a következő : Egyik helyi lap legutóbbi vasárnapi számában a „Kecskeméti munkásbiztosító pénztár“ czíme alatt czikk jelent meg, melyben a czikkíró megtámadja általánosságban a munkásbiztosító pénztári intézményt, meggyanúsítja úgy általában annak hivatalnokait és vezetőségét, mondván , hogy ez a rendszer jól bevált ugyan a a hivatalnokoknak, hogy azoknak elég magas fizetésük legyen, mert azért van a tömeg, hogy azt fedezze, velük pedig a kutya sem törődik. Megtámadja és lekicsinyli a pénztárorvosi szolgálatot abból az állítólagos alkalomból, hogy egy tagnak a keze megsérült és mivel a hivatalos órán túl ment a hivatal rendelő helyiségébe, ottan orvost nem talált, azután kénytelen volt egyik orvostól másikhoz menni, de mivel egyiket sem találta odahaza, be kellett a másnapi hivatalos órát várni. Kárhoztatja ezikkire többek között, hogy a tag sürgős esetben sem veheti bármely más orvos segélyét igénybe, mert azt a pénztár nem fizeti. A czikk egész irányából a mindent lepocskondiázás ezélzata világosan kitetszik, de kitetszik az is, hogy a czikkíró sem a munkásbiztosítási törvényt, sem annak helyi alkalmazását nemcsak, hogy nem ismeri, de megismerni meg sem kísérelte mielőtt egy ilyen részakarattal telített czikkel lépett a nyilvánosság elé. Aki a közönséget, ilyen közérdekű ügyben informálni akarja, annak éppen a közönség iránti tiszteletből kifolyólag első kötelessége, hogy legelőször is magát informáltassa és pedig jól informáltassa és ne elégedjék meg egy mindenestől nyert adatokkal, mert bármennyit tud is egy mindenes , minden még se tud. Ha ezikkiró figyelemmel kísérné a pénztár helyi irodáját, tapasztalhatná, hogy az ott foglalatoskodó hivatalnokok egész erejük megfeszítésével dolgoznak, hogy az új törvény által rájuk rótt fokozott munkát elvégezhessék a kellő időre és éppen nem olyan bőséges fizetésért, mint ahogy azt megérdemelnék. Azt a vezetőt pedig aki még a legnagyobb ünnepeken is hivatalos óráin túl késő estig dolgozik a hivatalában, kár irigyelnie czikkírónak, aki ugyanakkor valószínűleg jobb fizetésért alighanem a kávéházban vagy a családi körében szívja illatos szivarját — mit különben kedves egészségére kívánok neki! Hogy pedig az orvosi szolgálatról is tájékozzam, a czikkirel az úgy van szervezve, hogy a központi hivatalos helyiségben lévő rendelőhelyen, mely ezen czélra jól be van rendezve, a rendelő órák naponta d. e. fél 9-től fél 12-ig és délután 3-tól 4 ig tartatnak Vasárnapon pedig, minthogy még az orvosok teherbírásának is van hatása, az orvosok a központi rendelőben rendelő órát nem tartanak ugyan, de kötelesek a lakásukon megjelenő pénztári tagoknak, kiknek bajuk halasztást nem tűr, rendelkezésükre állani. Halasztást nem tűrő bajok alatt nem értjük például a szeplőt, májfoltot, tyúkszemet, lábizzadást és eféléket, amelyekkel a tagok egy része bennünket különös előszeretettel vasárnapon óhajt megkeresni; mi pedig orvosok úgy véljük, hogy az ilyesmiket hétköznapon is elég jól el lehet intézni. És ez így van Budapesten is, ahol a pénztár százezernyi taggal bír, de ott senkinek se jutott még eszébe hogy az orvosoknak ezt a minimális kényelmét, hogy t. i. vasárnap ne a hivatalos helyiségben tartsa meg rendelő óráját , szemükre hányja. Fekvő beteget pedig akár hétköznapon, akár vasárnapon látogatni tartozik az orvos. Eszerint nem áll az, hogy a pénztári tagoknak vasárnapon nem szabad betegnek lenni, mint ahogy a czikkiró azt oly szépen mondja, csak kár hogy olyan elkésve, merta mi modern, fürge észjárású tanonczaink ezt a mondást már régen elkoptatták és ez idő idő szerint — már teljes joggal — valami újat kérnek. Azon esetben pedig, ha a pénztári tagnak sürgős orvosi segélyre van szüksége és pénztári orvost nem talál avagy az eset súlyosságnál fogva idő sincs arra hogy éppen pénztári orvost keressenek, akkor bármely más megtalálható orvos szolgálata igénybe vehető és ezen első segélynyújtásáért a pénztár megfizeti, amint hogy azt mindig meg is fizette, mert a törvény azt így rendeli. De mielőtt valaki ezt a törvényt lecsepüli, illik, hogy azt előbb el is olvassa, hogy legalább fogalma legyen arról, amit lecsepül. Kétségenkívül ez az óriási horderejű intézmény sem tudott még a gyakorlati élettel tökéletesen összesimulni, hiszen még a kiforrás stádiumában van de azt látjuk mi, akik figyelemmel kísérjük, hogy úgy a törvény alkotói, valamint annak végrehajtói igyekeznek az észlelt hiányok kiküszöbölésével azt a nagy kőzést mentél tökéletesebben elérni, melyet ez törvény szolgálni óhajt. Épen azért jól átgondolt és szakszerű észrevételeket mindenki, akinek ehez az intézményhez köze van, csak örömmel vehet. De ilyen, minden tájékozottság nélkül való részindulatú elbírálást, mely alkalmas arra hogy a közönséget megtévessze, szó nélkül hagyni nem lehet. De persze, t. közönség, erre a meggyőződésre felemelkedni nem tud okos pápaszemmel az orrunkon, hanem szent lelkesedéssel a szívünkben leszünk képesek csupán. Csak így tudjuk megérteni, csak így tudjuk átérzeni például azt a fenséges imádságot is, mely e bús-bánatos dalban száll felénk: „3d Bercsényi Miklós sirdogál magába, Elfogyott szegénynek minden katonája. Fütyül a szél Késmárk felett . . . Édes hazám, Isten veled ! Könybe lábbad a szemünk és ökölbe szorul a kezünk, amikor a szivünkbe csapnak a magyar nép négyszáz esztendős szörnyű szenvedéseinek zokogó dalai, amelyeket egykor — nem is olyan régen — Golgotára hurczolva, vérző lelkeinkbe kellett visszafojtani, amint szivet tépőleg zengi a dalköltő: „A sebzett vad a rengetegben, Kínjának hangot ad. S magát az elnyomott magyarnak kisírni sem szabad." De hát magyar példaszó tartja : „lesz, még a békára dér!" Betelik még a nép szava — Isten szava: „Megállj német, majd megbánod, Hogy a magyart exekválod ! . . .“ Ej — de térjünk át a bolgárokra ! ! Mert. közönség az igazi magyar dalnak már a szövege is muzsikál. Tessék csak meghallgatni Petőfi e bájos költeményét: „Reszket a bokor, mert madárka szállott rá, Reszket a lelkem, mert eszembe jutottál. Eszembe jutottál te kicsiny kis lányka, Te a nagy világnak legnagyobb gyémántja. Teli van a Duna, tán még ki is szalad, Szivemben is alig fér meg az indulat. Szeretsz rózsaszálam? Én ugyan szeretlek, Apád, anyád nálam jobban nem szerethet. Mikor együtt voltunk, — tudom, hogy szerettél. Akkor meleg nyár volt, — most tél van, hideg tél. Hogyha már nem szeretsz, az Isten áldjon meg. De ha még szeretsz, —úgy ezerszer áldjon meg! Ugye milyen fölséges muzsika! Ellehetne hallgatni három nap, három éjjel. És ilyen szívbe markoló, lelket elringató, bájos poézis üde levegője mámorosít meg bennünket, valahányszor a magyar költészet egy-egy igazi gyöngye csapódik a fülünkbe, pereg a lelkünkre. Mert annyi szépség és annyi igazság, mint amennyi a magyar népdalokban és a magyar népzenében van, nincs t. közönség, az egész világ költészetében ! Ez, a kora ifjúságomtól fogva belém csontosodott sovinista meggyőződés ösztönzött engem arra, hogy érettebb férfi koromban, a rajongó lelkesedést az objektív megfigyelés szűrőjén átfiltrálva, tanulmányozni kezdtem más népek, más nemzetek népköltészetét és népzenéjét is. És arra a tapasztalatra jutottam. közönség, hogy a magyar népköltészethez és népzenéhez jellegzetességre, közvetlenségre, a melódia lágyságára, zengzetességére, a poézis üde bájára s általában a néplélek megkapó megnyilatkozására nézve, még ■ legközelebb áll a délszláv népek költészete I és zenéje. Ennek illusztrálására lesz hivatva az én mai szerény felolvasásom, amelynek I keretében alkalmat veszek magamnak, a délszlávok és pedig a bolgárok, a szerbek, a horvátok, a dalmaták és a bosnyákok népköltészetének remekeiből, ének- és zenekísérettel néhányat bemutatni. De már most jelezhetem tisztelt közönség, hogy az az ifjúkori mélységes mély hitem, hogy a magyar népdalnak sem szövegre, sem zenére nincs párja széles e világon, — más népek népköltészetének és zenéjének közelebbi megismerése óta nemcsak hogy nem változott, de sőt még jobban és most már kiirthatatlanul meggyökeresedett a lelkemben. Megingathatlan meggyőződéssel hiszem és vallom, hogy a magyar nép „Mi atyánk“-ja, az „Isten áldj meg a magyart“ ; a magyar nép „Hiszek egy “-e a „Hazádnak rendületlenül;* a magyar nép szent zsolozsmája: a „Kossuth Lajos azt szente,“ — szövegre is, dallamra is páratlanul áll az egész világ költészetében. (Folytatjuk.)