Kecskeméti Ujság, 1909. május (1-2. évfolyam, 1-12. szám)

1909-05-16 / 1. szám

1-ső szám. KECSKEMÉTI UJSÁG 3. oldal. A betegsegélyző pénztár panaszkodói. — A KECSKEMÉTI ÚJSÁG orvosi munkatársától. — Kecskemét, május 15 Örökös perpatvar, félreértés, ellensé­geskedés folyik a pénztár és a nagy pub­likum között. Nagy a panasz az intéz­mény ellen, s hozzá tehetjük a pénztárnak pedig a zsarolásra hajlandó elemek ellen. És ebből olyan galibák kerekednek, hogy az ipartestület vezető embereit és pedig elég sokszor, igénybe veszik a felek azon reményben hogy azok rendet csinálnak. Szíves készséggel adunk helyet or­vosi munkatársunk alapos és teljesen tár­gyilagos ismertetésének, evvel azonban nem zártuk fel útját annak, hogy koronként mindkét fél részéről, a panaszoknak helyt ne adjunk. Az ismertetés a következő : Egyik helyi lap legutóbbi vasárnapi számában a „Kecskeméti munkásbiztosító pénztár“ czíme alatt czikk jelent meg, melyben a czikkíró megtámadja általános­ságban a munkásbiztosító pénztári intéz­ményt, meggyanúsítja úgy általában annak hivatalnokait és vezetőségét, mondván , hogy ez a rendszer jól bevált ugyan a a hivatalnokoknak, hogy azoknak elég magas fizetésük legyen, mert azért van a tömeg, hogy azt fedezze, velük pedig a kutya sem törődik. Megtámadja és le­­kicsinyli a pénztárorvosi szolgálatot ab­ból az állítólagos alkalomból, hogy egy tagnak a keze megsérült és mivel a hi­vatalos órán túl ment a hivatal rendelő helyiségébe, ottan orvost nem talált, azután kénytelen volt egyik orvostól másikhoz menni, de mivel egyiket sem találta oda­haza, be kellett a másnapi hivatalos órát várni. Kárhoztatja ezikkire többek között, hogy a tag sürgős esetben sem veheti bármely más orvos segélyét igénybe, mert azt a pénztár nem fizeti. A czikk egész irányából a min­dent le­pocskondiázás ezélzata világosan kitetszik, de kitetszik az is, hogy a czikkíró sem a munkásbiztosítási törvényt, sem annak he­lyi alkalmazását nemcsak, hogy nem is­meri, de megismerni meg sem kísérelte mielőtt egy ilyen részakarattal telített czik­­kel lépett a nyilvánosság elé. Aki a kö­zönséget, ilyen közérdekű ügyben infor­málni akarja, annak éppen a közönség iránti tiszteletből kifolyólag első köteles­sége, hogy legelőször is magát informál­­tassa és pedig jól informáltassa és­ ne elégedjék meg egy mindenestől nyert ada­tokkal, mert bármennyit tud is egy min­denes , minden még se tud. Ha ezikkiró figyelemmel kísérné a pénztár helyi irodáját, tapasztalhatná, hogy az ott foglalatoskodó hivatalnokok egész erejük megfeszítésével dolgoznak, hogy az új törvény által rájuk rótt fokozott mun­kát elvégezhessék a kellő időre és éppen nem olyan bőséges fizetésért, mint a­hogy azt megérdemelnék. Azt a vezetőt pedig a­ki még a legnagyobb ünnepeken is hi­vatalos óráin túl késő estig dolgozik a hivatalában, kár irigyelni­e czikkírónak, aki ugyanakkor valószínűleg jobb fizeté­sért alighanem a kávéházban vagy a csa­ládi körében szívja illatos szivarját — mit különben kedves egészségére kívánok neki! Hogy pedig az orvosi szolgálatról is tájékozzam, a czikkirel az úgy van szervezve, hogy a központi hivatalos helyiségben lé­vő rendelő­helyen, mely ezen czélra jól be van rendezve, a rendelő órák naponta d­. e. fél 9-től fél 12-ig és délután 3-tól 4 ig tartatnak Vasárnapon pedig, minthogy még az orvosok teherbírásának is van hatása, az orvosok a központi rendelőben rendelő órát nem tartanak ugyan, de kö­telesek a lakásukon megjelenő pénztári tagoknak, kiknek bajuk halasztást nem tűr, rendelkezésükre állani. Halasztást nem tűrő bajok alatt nem értjük például a szep­­lőt, májfoltot, tyúkszemet, lábizzadást és eféléket, a­melyekkel a tagok egy része bennünket különös előszeretettel vasárna­pon óhajt megkeresni; mi pedig orvosok úgy véljük, hogy az ilyesmiket hétközna­pon is elég jól el lehet intézni. És ez így van Budapesten is, a­hol a pénztár százezernyi taggal bír, de ott senkinek se jutott még eszébe hogy az orvosoknak ezt a minimális kényelmét, hogy t. i. vasárnap ne a hivatalos helyi­ségben tartsa meg rendelő óráját , sze­mükre hányja. Fekvő beteget pedig akár hétköznapon, akár vasárnapon látogatni tartozik az orvos. Eszerint nem áll az, hogy a pénztári tagoknak vasárnapon nem szabad betegnek lenni, mint a­hogy a czikkiró azt oly szépen mondja, csak kár hogy olyan elkésve, mert­­a mi mo­dern, fürge észjárású tanonczaink ezt a mondást már régen elkoptatták és ez idő idő szerint — már teljes joggal — valami újat kérnek. Azon esetben pedig, ha a pénztári tagnak sürgős orvosi segélyre van szük­sége és pénztári orvost nem talál avagy az eset súlyosságnál fogva idő sincs ar­ra hogy éppen pénztári orvost keressenek, akkor bármely más megtalálható orvos szolgálata igénybe vehető és ezen első segélynyújtásáért a pénztár megfizeti, a­mint hogy azt mindig meg is fizette, mert a törvény azt így rendeli. De mielőtt va­laki ezt a törvényt lecsepüli, illik, hogy azt előbb el is olvassa, hogy legalább fogalma le­gyen arról, a­mit lecsepül. Kétségenkívül ez az óriási hord­erejű intézmény sem tudott még a gya­korlati élettel tökéletesen össze­simulni, hiszen még a kiforrás stádiumában van de azt látjuk mi, a­kik figyelemmel kísér­jük, hogy úgy a törvény alkotói, valamint annak végrehajtói igyekeznek az észlelt hiányok kiküszöbölésével azt a nagy kőzést mentél tökéletesebben elérni, melyet ez törvény szolgálni óhajt. Épen azért jól átgondolt és szakszerű észrevételeket mindenki, akinek ehez az intézményhez köze van, csak örömmel vehet. De ilyen, minden tájékozottság nél­kül való részindulatú elbírálást, mely al­kalmas arra hogy a közönséget megtévessze, szó nélkül hagyni nem lehet. De persze, t. közönség, erre a meg­győződésre felemelkedni nem tud okos pápaszemmel az orrunkon, hanem szent lelkesedéssel a szívünkben leszünk képe­sek csupán. Csak így tudjuk megérteni, csak így tudjuk átérzeni például azt a fenséges imádságot is, mely e bús-bánatos dalban száll felénk: „3d Bercsényi Miklós sirdogál magába, Elfogyott szegénynek minden katonája. Fütyül a szél Késmárk felett . . . Édes hazám, Isten veled ! Könybe lábbad a szemünk és ökölbe szorul a kezünk, amikor a szivünkbe csap­nak a magyar nép négyszáz esztendős szörnyű szenvedéseinek zokogó dalai, amelyeket egykor — nem is olyan régen — Golgotára hurczolva, vérző lelkeinkbe kellett visszafojtani, amint szivet tépőleg zengi a dalköltő: „A sebzett vad a rengetegben, Kínjának hangot ad. S magát az elnyomott magyarnak kisírni sem szabad." De hát magyar példaszó tartja : „lesz, még a békára dér!" Betelik még a nép szava — Isten szava: „Megállj német, majd meg­bánod, Hogy a magyart exekválod ! . . .“ Ej — de térjünk át a bolgárokra ! ! Mert­­. közönség az igazi magyar dalnak már a szövege is muzsikál. Tessék csak meghallgatni Petőfi e bájos költe­ményét: „­Reszket a bokor, mert madárka szállott rá, Reszket a lelkem, mert eszembe jutottál. Eszembe jutottál te kicsiny kis lányka, Te a nagy világnak legnagyobb gyémántja. Teli van a Duna, tán még ki is szalad, Szivemben is alig fér meg az indulat. Szeretsz rózsaszálam? Én ugyan szeretlek, Apád, anyád nálam jobban nem szerethet. Mikor együtt voltunk, — tudom, hogy szerettél. Akkor meleg nyár volt, — most tél van, hideg tél. Hogyha már nem szeretsz, az Isten áldjon meg. De ha még szeretsz, —úgy ezerszer áldjon meg! Ugye milyen fölséges muzsika! El­lehetne hallgatni három nap, három éjjel. És ilyen szívbe markoló, lelket el­ringató, bájos poézis üde levegője mámo­­rosít meg bennünket, valahányszor a ma­gyar költészet egy-egy igazi gyöngye csapódik a fülünkbe, pereg a lelkünkre. Mert annyi szépség és annyi igazság, mint amennyi a magyar népdalokban és a magyar népzenében van, nincs t. közön­ség, az egész világ költészetében ! Ez, a kora ifjúságomtól fogva belém csontosodott sovinista meggyőződés ösz­tönzött engem arra, hogy érettebb férfi koromban, a rajongó lelkesedést az objektív megfigyelés szűrőjén átfiltrálva, tanulmá­nyozni kezdtem más népek, más nemze­tek népköltészetét és népzenéjét is. És arra a tapasztalatra jutottam­­. közönség, hogy a magyar népköltészethez és nép­zenéhez jellegzetességre, közvetlenségre, a melódia lágyságára, zengzetességére, a poézis üde bájára s általában a néplélek megkapó megnyilatkozására nézve, még ■ legközelebb áll a délszláv népek költészete I és zenéje. Ennek illusztrálására lesz hivatva az­­ én mai szerény felolvasásom, amelynek I keretében alkalmat veszek magamnak, a­­ délszlávok és pedig a bolgárok, a szerbek, a horvátok, a dalmaták és a bosnyákok népköltészetének remekeiből, ének- és ze­­nekísérettel néhányat bemutatni. De már most jelezhetem tisztelt kö­­­­zönség, hogy az az ifjúkori mélységes mély hitem, hogy a magyar népdalnak sem szövegre, sem zenére nincs párja széles e világon, — más népek nép­­költészetének és zenéjének közelebbi meg­ismerése óta nemcsak hogy nem változott, de sőt még jobban és most már kiirtha­­tatlanul meggyökeresedett a lelkemben. Megingathatlan meggyőződéssel hi­szem és vallom, hogy a magyar nép „Mi atyánk“-ja, az „Isten áldj meg a magyart“ ; a magyar nép „Hiszek egy “-e a „Hazádnak rendületlenül;* a magyar nép szent zso­lozsmája: a „Kossuth Lajos azt szente,“ — szövegre is, dallamra is páratlanul áll az egész világ költészetében. (Folytatjuk.)

Next