Kelet-Magyarország, 1961. július (18. évfolyam, 152-176. szám)
1961-07-30 / 176. szám
Nem mondom, olvastam már jobb verseket. De vers volt azért. Anyámhoz írtam. Kár, hogy valahol elveszett a füzet. De még emlékszem egy-két gondolatára: Anyám, de jó lenne lekváros kenyeret enni, fejemet még egyszer az öledbe letenni, hallgatni, hogy nagyapám mesél a gonosz sárkányról... tovább nem tudom. Aztán hamarjában, még két verset írtam, s hozzáláttam egy novellához. Amilyent az újság közöl vasárnaponként. Ha más megél a verseiből, hát én igen, határoztam el. Higgye el, ügyvéd úr, ha nem kínlódnék szívasztmában, megfognám én a balta nyelét is. De az orvos eltiltott a nehéz fizikai munkától. Az íróasztalt meg gyerekkoromtól kezdve utálom. Iskolába se szerettem járni, olyan volt az nekem, akár a börtön. Nehéz szakma azért az enyém, uram. Finom érzékkel ki kell választani a nagy tömeg emberből, ki az, aki gyáva, hebehurgya, önző, felelőtlen, nem törődik a többiekkel, csak önmagát szereti. De azt nagyon. Mert ezek az emberek az én legjobb pácienseim. Csak röviden, jó, jó... Ahogy a kisvárosba érkeztem, s a kocsmában meleg vacsorát rendeltem, újabb verseken törtem a fejem. A felszolgáló édes fekete lány volt. Láttam, hogy lopva ácsorog a hátamnál, és olvassa a verseket. Így volt a levesnél, a pörköltnél, a feketénél, a fröccsnél megszólítottam. — Szereti a verseket? — Nem tudom — mondta zavartan. — Maga költő? — Igen. Hagytam, hogy veszítse el megmaradt önbizalmát is. Aztán megfogtam a kezét. — Szeretné, ha magához írnék egy verset? Nevetett és otthagyott. Boszszankodtam. De később mellém ült, és bizalmasan, félénken megkérdezte, hogy mennyi költséggel járna az. Szó szót követett, megegyeztünk, hogy semmit sem fizet, de másnap délelőtt meglátogatom. Ahogy így ülünk, pár percig, bejön egy hölgy. Sértődötten ácsorog a sörös pult mellett és vasvillaszemekkel méreget bennünket. — Rendelni szeretnék! — kiáltja aztán nagy méreggel. Megy a kis feketém, már csak egyedül maradt, a pincér kollega kint vacsorázott a konyhán, és kiszolgáltat egy kis üveg rumot. A hölgy mégegyszer végigmér, és kilibeg. Jó faros nő volt, akkora mellekkel, hogy ötösikrek se szomjaztak volna rajtuk. A száján vastagon a festék! A szeme karikás, éles, mondom ez ideges ez a nő. A fene egye meg. Utálom az ideges embereket, hát még a nőket! Kérdezem a feketét, ki ez? Azt mondja, vénkisasszony, az anyjával él. Miből? — Kérdeztem. — Azt mindenki szeretné tudni — így a fekete. Annyit tudnak csak róla, hogy mindig a templomban ül, vagy a betegeket látogatja. Néha elmegy vonattal erre-arra, de hogy miből él? Hacsak az imádságból nem. — Mire vitte a rumot? — kérdezem. — Beteg az anyja, azt mondta. El is hiszem neki,olyan az szegény, mint a szögre dobott fekete kendő. Ámbár lehet, hogy majd maga issza meg. Fizettem tisztességgel és gyorsan utána. Ma éjjel aludnom kell valahol, s miért ne ennél az imádságos vénlánynál? A kis feketét eltesszük holnapra. Hogy biztos voltam e a dolgomban? Majdnem biztos. Persze, rizikó van mindenütt. Ez a nő nem olyan volt, mint a többi. Telehúsú, élveteg szemű és imádságos. Egyszóval, igazi páciens. Még nem tűnt el, majdcsak utolérem. Udvarban laktak, kívülről csak a tető látszott, a magas deszkakerítés mögött. A deszkákat csak a szokás tartotta még össze, a ház azért nem dőlt be, mert arra se volt már ereje. Az udvart felverte a gyom, néhány sárgarózsa tő évelt összevissza, ahol valamikor virág Sipkay Barna, ágy lehetett. No, itt a munkának van a legkisebb becsülete, gondoltam megnyugodva. Bekopogtam. Sustorgás, aztán olyan száraz, sárga öregasszony dugta koponyáját az ajtórésbe, hogy akár tíz esztendeje halott is lehetett volna, bátran. — Mi tetszik? — sziszegte márványos műfogakkal. — Dícsértessék ! — kezdtem reményteljesen. — Nem tudom, jó helyen járok e, de a szomszéd város... megmondtam a nevét is, most nem jut eszembe... plébániáján mondták, hogy ide jöjjek. — Csak nem Homokos tisztelendő úrtól jött? — Áldássék az úr neve. — örvendeztem — akkor valóban jó helyen kopogtattam! Mert személyesen tőle jöttem! Az öreg mama kitárta az ajtót és én szembe találtam magam az imádságos vénlánnyal. Meghökkent, kutatva vizsgált. — De hiszen mi találkoztunk ma este! — kiáltottam fel, nevetve. — Milyen véletlen! — Mit üzent a tisztelendő úr? — kérdezte az ideges nőszemély. Egy lapra tettem fel mindent. — Egyházi költő vagyok — mutatkoztam be, — akinek kivételes tehetségét az úr dicsőségének hirdetésére fordítom. Úgy jöttem önökhöz, testvéreim, mint egyetlen lehetséges támaszomhoz ebben a városban, hogy gyámolítsák a hanyatló egyházi költészetet, s szerezzenek fényt és dicsőséget Mária üdvözlésének. Pár pillanatig úgy tűnt, kirúg. De aztán édesdeden elmosolyodott. — Az úr hozta, köszönjük neki. Foglaljon helyet. Áporodott büdös szoba, se azelőtt, se azután nem orrontottam a konyha, romló töltöttkáposzta, alsóruha és izzadság olyan gyűjteményét, mint ott. Az imádságos szűz érettEmentháli, amelyiknek már zöld a bele, a mama bőröndből előszedett szennyes, a székpárnak lótakaró... azt hittem, nem szokom meg. Az ágyamnak volt a legtisztesebb szaga, mivelhogy füstölt belőle a naftalin. Míg ágyazott a szűz, negédes beszédben tartott. — Mamuka a konyhában alszik, tudja, nagyon fázós. Időnként felkel és tesz a tűzre. Ért nem szeretem a nagy meleget, forró vagyok örökké. Fogja csak meg a kezem! Meg kell adni, sima tenyere vajpuha karja volt. — Sokszor még télen is lerúgom magamról a takarót, és érdekes, nem fázom meg. Mamuka örökké náthás! Igaz, sokat dolgozik szegény, a ház körül. Én szívesen főznék, de nem enged. Azt mondja, egy leány ne dolgozzon. Nem illik. Régi jó nevelést kapott mamába pedig sokszor elmondom neki, jobb lenne, ha állásba mennék. De hallani se akar róla: ötszáz forint nyugdíjat kap és bennünket annyian szeretnek! Minek is dolgoznék? Hallgatni a férfiak csúf beszédeit? Éktelen dühbe jöttem, ügyvéd úr. Ez a vénlány tagos mivoltjával elnézte, hogy a fekete csontváz anyja emelgesse a baltát, aprófát hasítson. Én kaptam ki a kezéből. Hagyta, hogy tele vödör vizet hozzon. Én hoztam be. Csak ült és bájolgott és szerettem volna szembe köpni. Az én páciensem volt, mindinkább tudtam. Később, amikor az ágyból a naftalint közös erővel rázogattuk és meztelen, sajtszagú karjával meg akart fojtani, elsusogta, hogy jobban értek a szerelemhez, mint Homoki tisztelendő Hajnal felé, miután aratásra, Péter Pál napjára megállapodtunk esküvőnk napjában, végre megmutogatta ékszereit. Tudtam, hogy ékszere van. Semmiből és papok szerelméből azért nem lehet jól élni. Hát, fél kiló arany úgy megvolt, mint egy deka. És igazi gyémánt fülönfüggő, berakott arany karkötők, még nem láttam egy csomóban annyi drágaságot. — Mamuka hagyatéka... — szerénykedett. — Alig akad közte ajándék, amit másoktól kaptam. Ez a kis aranyszív például egy zsidó kislányé volt. Mielőtt elvitték, az anyja letépte a nyakáról, s nekem adta, őrizzem meg. Azóta biztosan meghalt. A szívet visszadobta a bársonybélésű dobozba. De én már csak azt láttam. A lánc egy helyütt megszakadt, viselte az anya utolsó mozdulatát. Nem furcsa, hogy abban a kis láncocskában valamikor egy eleven kislányka nyakere lüktetett? S ez itt hányódik, a többi, néma arany között. Addig simogattam, nézegettem, amíg a szűz megkérdezte: — Tetszik neked? — Nagyon — feleltem őszintén. — Viseld eljegyzésünk emlékére — csukta össze a kis szív felett tenyeremet. Másnap, úgy látszik, a szűz már felkelt. De nem csak felkelt, hanem el is porzott valahová, mamukájával együtt. Rémlett, hogy ráztak, de mintha álmodtam volna az egészet. Hiszen vasárnap van, ötlött eszembe. Ezek miséznek. Hamar kiürítettem a bársonybélésű dobozt, csak úgy, bele a zsebeimbe. Nagy gyönyörűséggel tettem. Tiszta szívből kívántam, hogy üsse meg a guta a szüzet. A szemem kitörültem egy pohár vízzel és felkötöttem a nyúlcipőt. Az állomáson jutott eszembe, hogy a vonatnál jobb hely kínálkozik, eltűnni egy időre a ködben. A kis fekete! Jó órát bolyongtam a város szélén, amíg ráakadtam a Szegfű utcára. De nem mertem érdeklődni senkitől. Ebéd előtt nem volt ihletem, ebéd után pedig — nem csoda, — elnyomott az álom. A kis fekete bátyjával izgalmas sakkpartiba merültem, úgy, hogy aznap egyetlen sort sem írhattam. Korán lefeküdtünk, de ahogy az öregek elcsendesedtek a másik szobában, mi egy székre állítottuk a táblát és majdcsak hajnalig buktattuk a lovakat a fehér fekete kockákon. De reggel mindenki dolgozni ment. Nagyon kényelmetlenül éreztem magam. Igazán rendes família volt, szántó szégyellem, hogy a mama tologatja a székeket, ébredjek már. Nem tehettem mást, kisétáltam a temetőbe, s ígértem, hogy estére tiszteletemet teszem. Mit kezdjen egészséges ember a temetővel? Leheveredtem. Megírtam Sárihoz a verset. Címnek is ezt adtam: Sárihoz. Ezt a versemet fanyalogva olvastam végig, mikor több versszak már nem jutott eszembe. Gyorsabban ment, mint az előzőek, de több hibát is találtam benne. S itt, az egyik aprócska gyereksír juttatta eszembe az aranyszívet. Remekül elosztottam az ékszereket, csak a kabátomon öt zseb van. És újságpapírba is tekertem néhányat, rá a zsebkendőmet. Most izgatottan romoltam át valamennyit, de jól sejtettem. Az aranyszív ottmaradt, az éjjeli szekrényen! Úgy éreztem, magcsaltam azt a kislányt, akinek a nyakából letépték a láncot. Ott maradt a kis szív ennél a dögnél, s majd ő köti fel. Megszerettem a szívet, olyan árva volt és csendes. Valamikor az én kis húgom múlt ki a világból ilyen csendesen, amikor gyógyszer sem akadt, nemhogy meleg tej, a vézna betegnek. Két napig viaskodtam magammal. Jó volt a kis fekete Sárinál, pedig megcsókolni is alig nyílott alkalom. Az öregek kezdték kurtán furcsán köszön Hetni, Sári hiába, nem törődött velük. Irodalomról, szépről, jóról kellett beszélnem vele, a fene hitte volna egy kis kocsmai felszolgálóról. Addigaddig, hogy már bosszankodtam, milyen sokat felejtek. Hét gimnáziumot végeztem, de anynyit se tudok már, amennyit egy harmadikba kellett tudni annak idején. Sári a nyolc általánosával gyakran megfogott A harmadik nap megkértem a kezét és elutaztam a szüleimhez, azazhogy visszalopakodtam az én imádságos szüzemhez. Amikor megkértem Sári kezét, nem gondoltam arra, hogy visszatérek hozzá, mármint Sárihoz. Ilyen az ember. Csak akkor látja, mikor volt igazán boldog, amikor a boldogság már elveszett. Addig leskeledtem a szűz utcájában, míg mindketten eltotyogtak valahová, s akkor be- sétáltam. Nyugodtan dolgoztam a záron, az utcáról nem láthattak. De csak két perc volt az egész. Be a szobába, az éjjeli szekrényhez. Fehér lapon ott az aranyszív! Hát ez valóságos csoda. Ha egy háromlábú indiánt találtam volna ott, akkor se akad fel ennyire a szemem. Bolond ez a nő? Vagy játszik? De nem. Okos! Félelmesen okos. A papíron írás, nekem szól. ..Édesem! Tudom, hogy viszszajössz, hogy csak tréfa az egész, hiszen itt hagytad az aranyszívet, ami a tied. Várlak és szeretlek, a te Mártád”. Félelmetesen hülye. És, ha nem jövök vissza? Ez a nő még az ékszeres dobozát se nézte meg. Röhög a vakbelem. Én még két napot elheverészek itt, amíg kedvem tartja, s akkor továbblépek. Az ékszereket visszarejtettem a dobozba, ott állt a fehérneműk alatt. S kerestem valami harapnivaló! Még rám is akadt. Közben azon töprengtem, hogy ha itthagynám az ékszereket, és munkát vállalnék valahol, tulajdonképpen komolyabb bajom nem lenne. Mert azért a kis ügyért, amiért néhány nappal előbb elkaptak, legfeljebb egy havi zárkát kaphatok, mis más tartozásom a köznek: nincsen. Letudtam mindent, ami a követelés rovatban állt. Sári mellett talán érdemes volna megpróbálni... Dehát olyan jól esett a rum. Éppen végeztem, jól öreg, zsírcsordító szalonnát pofáztam, retekkel, amikor zörög az ajtóban a kulcs. De csaknem fordul. — Ej, hiszen ez nyitva! — löki be örömmel a szűz, és borul a nyakamba, aki kegyetlenül. Drágám! Mindenem!... tudtam! Valahogy undorodtam tőle. Alig állhattam a közelségét. És nyugtalanított, mit gondol rólam, hogy ilyen simán kinyitottam a zárat. De semmit sem gondolt, úgy elvolt az örömtől. Hamar, ugrasztotta mamukáját a kocsmába, még egy üveg rumért. Ülünk az asztal mellett, s nem szól. — Nem is kérdezed, hol voltam? — furdal engem a kíváncsiság. — Majd megmondod. — Elloptam az ékszereidet, meg akartam lógni. — viccelek, s kacagok, de a szemem rebbenés nélkül rajta. — Tudtam, hogy visszahozod őket — mosolyog ő is. Bennem meghal a vér. — Te észrevetted? — Azonnal — bólint. — Az aranyszívet azonban itt felejtetted, s ahogy megismertelek mér azt se hagytad volna itt. Felugrottam. — Te komolyan beszélsz? — vacogott meg a fogam. — Hiszen csak tréfa volt, tudod jól! — Tudom, mert szeretsz, és feleségül veszel. — Hát persze. Aztán csókolni kezdett és vont be a szobába. De akkor berúgták az ajtót. Két detektív fogott közre. A szűz meg csak annyit mondott: megnézem, visszahozott e mindent? S bement a ládikához. — Az aranyszív! — jött kis idő múlva és vasvilla szemekkel mutatott rám. — Az még nála van. Elvették. A szűznek se adták vissza, ez lesz a tárgyalás egyik dokumentje. Hej, ügyvéd úri így még nem bántak ki velem. Így hazudni még én se tudok. Csókolni és feladni, néhány kemény esztendőt a nyakamba varratni... nekem! Amikor pedig semmit sem csináltam! Házasságszédelgő nem vagyok, hiszen nem én hagytam el a feleségemet, hanem ő diszszidált ötvenhatban, talán Délamerikában tört a nyaraja, ha él még! És házasságot ígértem? Kinek tettem azt? Ennek a ringyónak? Hát van épeszű ember, aki azt elveszi? Dologkerülő, semmiházi, papok és öregemberek szajhája... És hazudik az a nő! A bársonybélésű dobozban nemcsak az aranykarkötője és két fülbevalója volt, hanem egy jó félkiló arany! Az pedig valutarejtegetés! És milyen úton jutott hozzá, kérdezem? Talán mindet ajándékba kapta? Ügyvéd úr, gondolkozzék! Az a kis aranyszív jó irányt mutat: tépett a lánca. Ki tépte le? Egy anya képes arra, ügyvéd úr? Soha! Az igazat mondtam el. A szín igazat. Ügyvéd úr, higgyen nekem, ha az a dög nem hozza rám a detektíveket, én otthagyom az aranyat. Egy szálig. Mert nem akarok olyan piszkos ember lenni, mint az a dög. És ügyvéd úr, ne adják neki vissza az aranyszívet. Tegyék múzeumba, vagy adják oda valamelyik árvának. Nem hisztizek ügyvéd úr! És se Sárit, se a családját ne engedjék be a tárgyalásra. Bármi lesz az ítélet, sohase tudnék már az ő szemükbe nézni.