Kelet-Magyarország, 1961. július (18. évfolyam, 152-176. szám)

1961-07-30 / 176. szám

Nem mondom, olvastam már jobb verseket. De vers volt azért. Anyámhoz írtam. Kár, hogy valahol elveszett a füzet. De még emlékszem egy-két gon­dolatára: Anyám, de jó lenne lekváros kenyeret enni, fejemet még egyszer az öledbe letenni, hallgatni, hogy nagyapám me­sél a gonosz sárkányról... to­vább nem tudom. Aztán hamar­jában, még két verset írtam, s hozzáláttam egy novellához. Amilyent az újság közöl vasár­naponként. Ha más megél a verseiből, hát én igen,­­ határoztam el. Higgye el, ügyvéd úr, ha nem kínlódnék szívasztmában, meg­fognám én a balta nyelét is. De az orvos eltiltott a nehéz fizikai munkától. Az íróasztalt meg gyerekkoromtól kezdve utálom. Iskolába se szerettem járni, olyan volt az nekem, akár a börtön. Nehéz szakma azért az enyém, uram. Finom érzékkel ki kell választani a nagy tö­meg emberből, ki az, aki gyá­va, hebehurgya, önző, felelőt­len, nem törődik a többiekkel, csak önmagát szereti. De azt nagyon. Mert ezek az emberek az én legjobb pácienseim. Csak röviden, jó, jó... Ahogy a kisvárosba érkeztem, s a kocsmában meleg vacsorát rendeltem, újabb verseken tör­tem a fejem. A felszolgáló édes fekete lány volt. Láttam, hogy lopva ácsorog a hátamnál, és olvassa a verseket. Így volt a levesnél, a pörköltnél, a feke­ténél, a fröccsnél megszólítot­tam. — Szereti a verseket? — Nem tudom — mondta za­vartan. — Maga költő? — Igen. Hagytam, hogy veszítse el megmaradt önbizalmát is. Az­tán megfogtam a kezét. — Szeretné, ha magához ír­nék egy verset? Nevetett és otthagyott. Bosz­­szankodtam. De később mellém ült, és bizalmasan, félénken megkérdezte, hogy mennyi költ­séggel járna az. Szó szót köve­tett, megegyeztünk, hogy sem­mit sem fizet, de másnap dél­előtt meglátogatom. Ahogy így ülünk, pár percig, bejön egy hölgy. Sértődötten ácsorog a sörös pult mellett és vasvilla­­szemekkel méreget bennünket. — Rendelni szeretnék! — kiáltja aztán nagy méreggel. Megy a kis feketém, már csak egyedül maradt, a pincér kol­lega kint vacsorázott a kony­hán, é­s kiszolgáltat egy kis üveg rumot. A hölgy mégegyszer végig­mér, és kilibeg. Jó faros nő volt, akkora mellekkel, hogy ötösikrek se szomjaztak volna rajtuk. A száján vastagon a festék! A szeme karikás, éles, mondom ez ideges ez a nő. A fene egye meg. Utálom az ide­ges embereket, hát még a nő­ket! Kérdezem a feketét, ki ez? Azt mondja, vénkisasszony, az anyjával él. Miből? — Kérdez­tem. — Azt mindenki szeretné tudni — így a fekete. Annyit tudnak csak róla, hogy mindig a templomban ül, vagy a bete­geket látogatja. Néha elmegy vonattal erre-arra, de hogy mi­ből él? Hacsak az imádságból nem. — Mire vitte a rumot? — kérdezem. — Beteg az anyja, azt mond­ta. El is hiszem neki,­­olyan az szegény, mint a szögre dobott fekete kendő. Ámbár lehet, hogy majd maga issza meg. Fizettem tisztességgel és gyor­san utána. Ma éjjel aludnom kell valahol, s miért ne ennél az imádságos vénlánynál? A kis feketét eltesszük holnapra. Hogy biztos voltam e a dol­gomban? Majdnem biztos. Persze, rizikó van mindenütt. Ez a nő nem olyan volt, mint a többi. Telehúsú, élveteg sze­mű és imádságos. Egyszóval, igazi páciens. Még nem tűnt el, majdcsak utolérem. Udvarban laktak, kívülről csak a tető látszott, a magas deszkakerítés mögött. A deszká­kat csak a szokás tartotta még össze, a ház azért nem dőlt be, mert arra se volt már ereje. Az udvart felverte a gyom, né­hány sárgarózsa tő évelt­ össze­vissza, ahol valamikor virág­ Sipkay Barna, ágy lehetett. No, itt a munká­nak van a legkisebb becsülete, gondoltam megnyugodva. Beko­pogtam. Sustorgás, aztán olyan szá­raz, sárga öregasszony dugta ko­ponyáját az ajtórésbe, hogy akár tíz esztendeje halott is lehetett volna, bátran. — Mi tetszik? — sziszegte márványos műfogakkal. — Dícsértessék ! — kezdtem reményteljesen. — Nem tudom, jó helyen járok e, de a szom­széd város... megmondtam a ne­vét is, most nem jut eszembe... plébániáján mondták, hogy ide jöjjek. — Csak nem Homokos tisz­telendő úrtól jött?­­ — Áldássék az úr neve. — örvendeztem — akkor valóban jó helyen kopogtattam! Mert személyesen tőle jöttem! Az öreg mama kitárta az aj­tót és én szembe találtam ma­gam az imádságos vénlánnyal. Meghökkent, kutatva vizsgált. — De hiszen mi találkoztunk ma este! — kiáltottam fel, ne­vetve. — Milyen véletlen! — Mit üzent a tisztelendő úr? — kérdezte az ideges nősze­mély. Egy lapra tettem fel mindent. — Egyházi költő vagyok — mutatkoztam be, — akinek ki­vételes tehetségét az úr dicső­ségének hirdetésére fordítom. Úgy jöttem önökhöz, testvé­reim, mint egyetlen lehetséges támaszomhoz ebben a város­ban, hogy gyámolítsák a ha­nyatló egyházi költészetet, s szerezzenek fényt és dicsőséget Mária üdvözlésének. Pár pillanatig úgy tűnt, ki­rúg. De aztán édesdeden elmo­solyodott. — Az úr hozta, köszönjük ne­ki. Foglaljon helyet. Áporodott büdös szoba, se az­előtt, se azután nem orrontot­tam a konyha, romló töltöttká­poszta, alsóruha és izzadság olyan gyűjteményét, mint ott. Az imádságos szűz érett­­Ementháli, amelyiknek már zöld a bele, a mama bőröndből elő­szedett szennyes, a székpárnak lótakaró... azt hittem, nem szo­kom meg. Az ágyamnak volt a legtisztesebb szaga, mivelhogy füstölt belőle a naftalin. Míg ágyazott a szűz, negédes beszédben tartott. — Mamuka a konyhában al­szik, tudja, nagyon fázós. Időn­ként felkel és tesz a tűzre. Ért nem szeretem a nagy meleget, forró vagyok örökké. Fogja csak meg a kezem! Meg kell adni, sima tenyere vajpuha karja volt. — Sokszor még télen is lerú­gom magamról a takarót, és érdekes, nem fázom meg. Ma­muka örökké náthás! Igaz, so­kat dolgozik szegény, a ház kö­rül. Én szívesen főznék, de nem enged. Azt mondja, egy leány ne dolgozzon. Nem illik. Régi jó nevelést kapott mamába pedig sokszor elmondom neki, jobb lenne, ha állásba mennék. De hallani se akar róla: ötszáz forint nyugdíjat kap és ben­nünket annyian szeretnek! Mi­nek is dolgoznék? Hallgatni a férfiak csúf beszédeit? Éktelen dühbe jöttem, ügyvéd úr. Ez a vénlány tagos mivolt­­jával elnézte, hogy a fekete csontváz anyja emelgesse a bal­tát, aprófát hasítson. Én kap­tam ki a kezéből. Hagyta, hogy tele vödör vizet hozzon. Én hoztam be. Csak ült és bájol­­gott és szerettem volna szembe köpni. Az én páciensem volt, mindinkább tudtam. Később, amikor az ágyból a naftalint közös erővel rázogat­­tuk és meztelen, sajtszagú kar­jával meg akart fojtani, elsu­sogta, hogy jobban értek a sze­relemhez, mint Homoki tiszte­lendő Hajnal felé, miután aratásra, Péter Pál napjára megálla­podtunk esküvőnk napjában, végre megmutogatta ékszereit. Tudtam, hogy ékszere van. Semmiből és papok szerelméből azért nem lehet jól élni. Hát, fél kiló arany úgy megvolt, mint egy deka. És igazi gyé­mánt fülönfüggő, berakott arany karkötők, még nem lát­tam egy csomóban annyi drá­gaságot. — Mamuka hagyatéka... — szerénykedett. — Alig akad köz­te ajándék, amit másoktól kap­tam. Ez a kis aranyszív pél­dául egy zsidó kislányé volt. Mielőtt elvitték, az anyja letép­te a nyakáról, s nekem adta, őrizzem meg. Azóta biztosan meghalt. A szívet visszadobta a bár­sonybélésű dobozba. De én már csak azt láttam. A lánc egy he­lyütt megszakadt, viselte az anya utolsó mozdulatát. Nem furcsa, hogy abban a kis lán­­cocskában valamikor egy ele­ven kislányka nyakere lükte­tett? S ez itt hányódik, a többi, néma arany között. Addig si­mogattam, nézegettem, amíg a szűz megkérdezte: — Tetszik neked? — Nagyon — feleltem őszin­tén. — Viseld eljegyzésünk emlé­kére — csukta össze a kis szív felett tenyeremet. Másnap, úgy­ látszik, a szűz már felkelt. De nem csak fel­kelt, hanem el is porzott vala­hová, mamukájával együtt. Rémlett, hogy ráztak, de mint­ha álmodtam volna az egészet. Hiszen vasárnap van, ötlött eszembe. Ezek miséznek. Hamar kiürítettem a bársony­bélésű dobozt, csak úgy, bele a zsebeimbe. Nagy gyönyörűséggel tettem. Tiszta szívből kívántam, hogy üsse meg a guta a szüzet. A szemem kitörültem egy po­hár vízzel és felkötöttem a nyúlcipőt. Az állomáson jutott eszembe, hogy a vonatnál jobb hely kínálkozik, eltűnni egy időre a ködben. A kis fekete! Jó órát bolyongtam a város szélén, amíg ráakadtam a Szeg­fű utcára. De nem mertem ér­deklődni senkitől. Ebéd előtt nem volt ihletem, ebéd után pedig — nem cso­da, — elnyomott az álom. A kis fekete bátyjával izgalmas sakkpartiba merültem, úgy, hogy aznap egyetlen sort sem írhattam. Korán lefeküdtünk, de ahogy az öregek elcsendesed­tek a másik szobában, mi egy székre állítottuk a táblát és majdcsak hajnalig buktattuk a lovakat a fehér fekete kocká­kon. De reggel mindenki dolgozni ment. Nagyon kényelmetlenül éreztem magam. Igazán rendes família volt, szántó szégyellem, hogy a mama tologatja a szé­keket, ébredjek már. Nem tehettem mást, kisétál­tam a temetőbe, s ígértem, hogy estére tiszteletemet teszem. Mit kezdjen egészséges ember a te­metővel? Leheveredtem. Meg­írtam Sárihoz a verset. Címnek is ezt adtam: Sárihoz. Ezt a versemet fanyalogva olvastam végig, mikor több versszak már nem jutott eszembe. Gyorsabban ment, mint az előzőek, de több hibát is találtam benne. S itt, az egyik aprócska gyereksír juttatta eszembe az aranyszí­vet. Remekül elosztottam az ékszereket, csak a kabátomon öt zseb van. És újságpapírba is tekertem néhányat, rá a zseb­kendőmet. Most izgatottan ro­moltam át valamennyit, de jól sejtettem. Az aranyszív ottma­radt, az éjjeli szekrényen! Úgy éreztem, magcsaltam azt a kislányt, akinek a nyakából letépték a láncot. Ott maradt a kis szív ennél a dögnél, s majd ő köti fel. Megszerettem a szí­vet, olyan árva volt és csen­des. Valamikor az én kis hú­gom múlt ki a világból ilyen csendesen, amikor gyógyszer sem akadt, nemhogy meleg tej, a vézna betegnek. Két napig viaskodtam ma­gammal. Jó volt a kis fekete Sárinál, pedig megcsókolni is alig nyílott alkalom. Az öregek kezdték kurtán furcsán köszön­ Hetni, Sári hiába, nem törő­dött velük. Irodalomról, szép­ről, jóról kellett beszélnem ve­le, a fene hitte volna egy kis kocsmai felszolgálóról. Addig­­addig, hogy már bosszankod­tam, milyen sokat felejtek. Hét gimnáziumot végeztem, de any­­nyit se tudok már, amennyit egy harmadikba kellett tudni annak idején. Sári a nyolc ál­talánosával gyakran megfogott A harmadik nap megkértem a kezét és elutaztam a szüleim­hez, azazhogy visszalopakodtam az én imádságos szüzemhez. Amikor megkértem Sári ke­zét, nem gondoltam arra, hogy visszatérek hozzá, mármint Sá­rihoz. Ilyen az ember. Csak ak­kor látja, mikor volt igazán boldog, amikor a boldogság már elveszett. Addig leskeledtem a szűz utcájában, míg mindketten el­totyogtak valahová, s akkor be-­ sétáltam. Nyugodtan dolgoztam a záron, az utcáról nem láthat­tak. De csak két perc volt az egész. Be a szobába, az éjjeli szekrényhez. Fehér lapon ott az aranyszív! Hát ez valóságos csoda. Ha egy háromlábú in­diánt találtam volna ott, akkor se akad fel ennyire a szemem. Bolond ez a nő? Vagy játszik? De nem. Okos! Félelmesen okos. A papíron írás, nekem szól. ..Édesem! Tudom, hogy visz­­szajössz, hogy csak tréfa az egész, hiszen itt hagytad az aranyszívet, ami a tied. Várlak és szeretlek, a te Mártád”. Félelmetesen hülye. És, ha nem jövök vissza? Ez a nő még az ékszeres dobozát se nézte meg. Röhög a vakbe­lem. Én még két napot elheve­részek itt, amíg kedvem tartja, s akkor továbblépek. Az ékszereket visszarejtettem a dobozba, ott állt a fehérneműk alatt. S kerestem valami harap­nivaló! Még rám is akadt. Közben azon töprengtem, hogy ha itthagynám az ékszereket, és munkát vállalnék valahol, tulaj­donképpen komolyabb bajom nem lenne. Mert azért a kis ügyért, amiért néhány nappal előbb elkaptak, legfeljebb egy havi zárkát kaphatok, mis más tartozásom a köznek: nincsen. Letudtam mindent, ami a kö­vetelés rovatban állt. Sári mel­lett talán érdemes volna meg­próbálni... Dehát olyan jól esett a rum. Éppen végeztem, jól öreg, zsírcsordító szalonnát po­fáztam, retekkel, amikor zörög az ajtóban a kulcs. De csaknem fordul. — Ej, hiszen ez nyitva! — löki be örömmel a szűz, és bo­rul a nyakamba, aki kegyetle­nül. Drágám! Mindenem!... tudtam! Valahogy undorodtam tőle. Alig állhattam a közelségét. És nyugtalanított, mit gondol ró­lam, hogy ilyen simán kinyitot­tam a zárat. De semmit sem gondolt, úgy elvolt az örömtől. Hamar, ugrasztotta mamukáját a kocsmába, még egy üveg ru­mért. Ülünk az asztal mellett, s nem szól. — Nem is kérdezed, hol vol­tam? — furdal engem a kíván­csiság. — Majd megmondod. — Elloptam az ékszereidet, meg akartam lógni. — viccelek, s kacagok, de a szemem reb­­benés nélkül rajta. — Tudtam, hogy visszahozod őket — mosolyog ő is. Bennem meghal a vér. — Te észrevetted? — Azonnal — bólint. — Az aranyszívet azonban itt felej­tetted, s ahogy megismertelek mér azt se hagytad volna itt. Felugrottam. — Te komolyan beszélsz? — vacogott meg a fogam. — Hi­szen csak tréfa volt, tudod jól! — Tudom, mert szeretsz, és feleségül veszel. — Hát persze. Aztán csókolni kezdett és vont be a szobába. De akkor berúgták az ajtót. Két detektív fogott közre. A szűz meg csak annyit mondott: megnézem, visszahozott e mindent? S be­ment a ládikához. — Az aranyszív! — jött kis idő múlva és vasvilla szemek­kel mutatott rám. — Az még nála van. Elvették. A szűznek se adták vissza, ez lesz a tárgyalás egyik dokumentje. Hej, ügyvéd úri így még nem bántak ki ve­lem. Így hazudni még én se tu­dok. Csókolni és feladni, né­hány kemény esztendőt a nya­kamba varratni... nekem! Ami­­kor pedig semmit sem csinál­tam! Házasságszédelgő nem va­gyok, hiszen nem én hagytam el a feleségemet, hanem ő disz­­szidált ötvenhatban, talán Dél­­amerikában tört a nyaraja, ha él még! És házasságot ígér­tem? Kinek tettem azt? Ennek a ringyónak? Hát van épeszű ember, aki azt elveszi? Dolog­kerülő, semmiházi, papok és öregemberek szajhája... És hazu­dik az a nő! A bársonybélésű dobozban nemcsak az arany­karkötője és két fülbevalója volt, hanem egy jó félkiló arany! Az pedig valutarejtege­tés! És milyen úton jutott hoz­zá, kérdezem? Talán mindet ajándékba kapta? Ügyvéd úr, gondolkozzék! Az a kis aranyszív jó irányt mutat: tépett a lánca. Ki tép­te le? Egy anya képes arra, ügyvéd úr? Soha! Az igazat mondtam el. A szín igazat. Ügyvéd úr, higgyen ne­kem, ha az a dög nem hozza rám a detektíveket, én ottha­gyom az aranyat. Egy szálig. Mert nem akarok olyan piszkos ember lenni, mint az a dög. És ügy­véd úr, ne adják neki vissza az aranyszívet. Tegyék múzeum­ba, vagy adják oda valamelyik árvának. Nem hisztizek ügyvéd úr! És se Sárit, se a családját ne engedjék be a tárgyalásra. Bár­mi lesz az ítélet, sohase tudnék már az ő szemükbe nézni.

Next