Kelet-Magyarország, 1974. április (31. évfolyam, 78-99. szám)

1974-04-04 / 79. szám

t­turn KELET-MAGYARORSZÁG — ÜNNEPI MELLÉKLET Georg­] Holopov* Ballada, a gellérthegyi emlékműről ■­ valahányszor Budapestre jövök, felme­­­­gyek a Gellérthegyre. Talán a háborús napok emlékei vonza­nak oda? Onnan, a hegycsúcsról zúdítottak tüzet Pestre a németek, a Citadella vastag falai mögé húzódva, amikor Budán dúltak a harcok. Vagy talán, mint turista szeretek gyö­nyörködni a város panorámájában, mely a hegyről elém tárul? Igen, szeretem körüljárni a Citadellát, megkopogtatni a három méternyi vastag, fa­lakat, s ezredszer is elcsodálkoztam azon, hogy katonáink milyen rövid csata után sem­misítették meg itt a fasiszták helyőrségét- Szeretek itt üldögélni, s nézni fentről festet és Budát. De úgy érzem, mindennél jobban vonz a Gellérthegyre a Felszabadulási Emlékmű — Kisfaludi Stróbl Zsigmond lenyűgöző alkotá­sa. Magas talapzaton egy nőalak feje fölé emelt kezében a béke pálmaágát tartja. Alatta pedig egy szovjet katona áll, zászló­val a kezében. Budapest vendégeit most nem a hegyről­­dühöngő ágyúk torka fogadja, hanem a vá­ros fölé magasodó pálmaág — a béke jel­képe.­­ 1965 áprilisában egy háborús veterán kül­döttség tagjaként érkeztem Budapestre, Ma­gyarország felszabadulása 20. évfordulójának megünneplésére. A második vagy a harmadik napon kezd­tem felfigyelni arra, hogy az egyik veterán — Vaszilij Mihajlovics Golovcov — néha el­tűnik. Hol maga megy el, hol gépkocsival j­önnek érte-Előfordult, hogy kora reggel a szálloda halljában újságírók gyűrűjében lehetett látni — interjút kértek tőle a lapok, a rádió és a televízió számára —, máskor meg úttörők, vagy idősebb emberek vették körül. Kíváncsi lettem, mi ez a nagy érdeklődés Golovcov körül. Gyorsan megtudtam, hogy Magyarorszá­gon Golovcovot évek óta várták... Kisfaludi Stróbl róla mintázta a Felszabadulási Emlék­mű szovjet katonáját . Azt mondják, Golovcov felkutatása sem volt mindennapi. A szobrász emlékezett a keresztnevére, de vezetéknevét elfelejtette. Valaki ehhez hozzátette, hogy Vaszilij veze­tékneve katonai rangra emlékeztet. (Golov­cov „fejest” jelent­ — A fordító). A szovjet rádió felhívást tett közzé: „Jelentkezzen az a Vaszilij keresztnevű katona, aki Budapesten harcolt, s katonai rangra emlékeztető neve van.” A felhívásra 30 ember jelentkezett, de sajnos, nem volt köztük az, aki modellt állt a szobrásznak. A „bronzkatona” Golovcov Volt. A G­olovcoval egymás melletti szobak­­váz­ban laktunk. Az egyik szabad estén bementem hozzá. Fáradtnak tűnt. Kiderült, éppen akkor mentek el tőle az egyik ifjúsági lap munkatársai. Amikor előhúztam a jegyzettömbömet, szemrehányóan pillantott rám. De azért bá­rá­tian elbeszélgettünk-Vaszilij Mihajlovics ma Tejkovóban­­, a pamutfeldolgozó kombinátban dolgozik. Sose hallottam még Tejkovóról, de pontosan magam elé tudtam képzelni Golovcov elbe­szélése nyomán. Csendes kisváros, sok park­kal. Milyen volt Golovcov katonai múltja a háborúban? Harcolt a Volgánál, és a Don­nál, a Baltikumban és a Dunánál. Csapatteste a háború után egy ideig Buda­pesten állomásozott. Itt találkozott Kisfaludi Stróbl Zsigmonddal Jól szemügyre vettem Golovcovot, való­ban fel kellett, hogy keltse a szobrász ér­deklődését. Arca nyílt, egyszerű, tekintete egyenes, és ami a legfőbb, a harcolni és dol­gozni egyaránt jól tudó ember magabiztos­sága sugárzik róla. Azután pillantásom az ablakom, keresztül messze Budára, a Gellérthegyre tévedt, ahol fényözönben lebegett a pálmaágat tartó nő­alak. „Jó volna tudni, vajon őt kiről mintáz­ta a szobrász?... Ki is lehet ez a nő?” — tűnődtem. Sajnos, másnap el kellett utaznunk Bu­dapestről. Négy év múlva, 1969 márciusában újra Magyarországra látogathattam, ez alkalom­mal szakszervezeti küldöttséggel. Bár a március hideg és esős volt, a Ma­gyar Tanácsköztársaság kikiáltásának 50. év­fordulóját szerte az országban nagy tömegek ünnepelték. Küldöttségünk tagjai különböző városok­ba látogattak- Én a Győrbe és Sopronba tar­tó csoportba kerültem. t­­alálkoztunk veterán forradalmárok­­­­­kal, a volt nemzetközi brigádok ka­tonáival, közülük sokan harcoltak Oroszor­szágban a polgárháború idején a szovjetha­talomért, majd hazájukban, Magyarországom, Győrből Sopronba, utaztunk. Itt megláto­gattunk egy szanatóriumot. Amint az egyik folyosón mentünk, a röntgenszobából egy szép, szobortermetű nő lépett ki fehér kö­penyben. Valamennyien felfigyeltünk rá. A nő felénk jött, és az orosz beszédet meghall­va sorra megölelte küldöttségünk nőtagjait. A főorvos sietve megjegyezte: — ő a röntgentechnikusunk, Turánszki Erzsébet. Róla mintázta Kisfaludi Stróbl a pálmaágat tartó nő alakját ... Most meg a mi asszonyaink kezdték ölel­getni Turánszki Erzsébetet. Felismerték őt! így ismerkedtem meg, számomra is vá­ratlanul. Turánszki Erzsébettel!... Aztán, amíg társaim megnézték a kezelő­helyiségeket, leültünk az ablak alatti padra, s beszélgettünk,. Turánszki Erzsébet sokgyermekes család­ból való, korán megismerte a szükséget és a bánatot. Sok rosszat átélt a fasiszta uralom és a német megszállás idején. Megpróbáltatá­sok vártak rá az 1956-os ellenforradalom napjaiban is. Nem bocsátották meg neki, hogy modellt állt Kisfaludi Stróbl Zsigmond­­nak. Azzal fenyegették, hogy megölik. — Engem csak kővel dobáltak meg, többre nem szánták rá magukat, bronz ha­sonmásomra azonban már kötelet vetettek, megkísérelték ledönteni talapzatáról- De eh­hez nem volt elég erejük!... Én ott óriás vagyok, 30 méter magas. A bronz Erzsébet szilárdan áll a lábán! — mondta nevetve. — Akárcsak az élő Erzsébet, igaz? I­gen. Turánszki Erzsébet nem hátrált meg, szilárdan kitartott a népi ha­talom mellett, amely lehetővé tette, hogy ta­nuljon és munkát adott számára. A régi Magyarországon mindezt nem kapta volna meg ilyen magától értetődően egy paraszt­lány! ... Tudta, várta, hitte, hogy a segítsé­get 1956-ban hazájának nehéz óráiban csak a szovjet emberek hozhatják. — Olyanok, mint Vaszilij Golovcov, a katona — mondta­ — Aki az emlékmű ta­lapzatánál zászlóval és géppisztollyal áll. Em­lékszik? — Igen, emlékszem. Sőt Golovcovot sze­mélyesen is ismerem. A sors véletlenül ösz­­szehozott vele is. Turánszki Erzsébet elbeszélését hallva újra Kisfaludi Stróbl Zsigmondra gondoltam. Arra, hogy szeretnék megismerkedni magá­val a művésszel is. Ezt a találkozást követ­kező magyarországi látogatásom idejére ter­veztem. Másnap visszatértünk Budapestre. Egy késő estig tartó fogadás sűrűjében, a Par­lamentben, tolmácsom bemutatott a művelő­désügyi miniszternek. Nagyon szívélyes volt megkérdezte, lehetne-e valamiben a segítsé­gemre, nem szeretnék-e még valahová utaz­ni az országban. Beszélgetésünk közben odajött hozzáds egy középmagas, idősebb férfi, borospohárral a kezében- Az ismeretlen pompás hangulat­ban, széles mosollyal köszöntötte a miniszteri Kisfaludi Stróbl Zsigmond volt Különös érdeklődéssel figyeltem. Nem csak azért, mert a sors vele is véletlenül ho­zott össze. Tiszteletre méltó kora ellenére energikus, erős embernek tűnt Borospoharakkal teli tálcával egy pincér lépett hozzánk. Kisfaludi Stróbl Leningrádra mondott pohárköszöntőt Megköszöntem a szobrász szívből jövő szavait, kifejeztem elragadtatásomat a gel­lérthegyi emlékmű iránt, és sok sikert kí­vántam következő munkájához. " elhajtottuk borunkat.­­ — Az új munkám — Petőfi Sándor. A költő! Megformálása régóta izgat, s nem először próbálkozom vele. Kisfaludi Stróbl hirtelen megfogta a kö­nyökömet, és meghatva mondta: — Ó. Leningrád! ... Tudja-e, hogy egy régi, kedves szobrom, az íjász az Ermitázs­­ban látható... Ha arra jár, köszöntse majd. Kisfaludi Stróbl Zsigmond íjásza az Er­­mitázs udvarán áll, s az íj húrját megfeszít­ve a palota áttört kapuján keresztül a szá­munkra láthatatlan célra szegezi tekintetét. Georgij Holopov ismert szovjet író. El­beszéléseinek és regényeinek fő témája a Honvédő Háború, a szovjet katonák hősies­sége. Haditudósítóként megfordult a hadszín­tereken, Magyarországon is járt. Itteni em­lékeiről, élményeiről Magyar regény címmel önálló kötete jelent meg. Az idén éppen hat­vanéves író a leningrádi irodalmi-művészeti folyóirat, a Zvezda főszerkesztője. Fordította: Lovass Pál­né MTV. április 1. Fegyver és munkapad A munkásőrszakasz krónikájából Nem hagyja elfelejteni magát a nyírbog­­dányi munkásőrszakasz. Az év végi értékelés­nél a legjobb alegységek közt mindig szólít­ják őket. Ha az alakulás éveiről beszélge­tünk, a nyíregyházi zászlóaljnál — ahová ak­kor tartoztak — ma is azt mondják: a nyír­­bogdányiakat szinte nem lehetett megelőzni. Egy-egy riadó alkalmával sokszor hamarabb jelentkeztek a parancsnoknál, mint a hely­beliek. Az árvíznél derekasan helytálltak, s két új ház is őrzi a szakasz munkásőreinek kezemunkáját. Van-e, s ha igen, mi lehet e nagyszerű kollektíva titka, amely másfél évtizeden át szinte egy em­berként állt ki? Az emlékeket felidézve erről beszélgettünk Gulácsi Antal, Varga Tibor, Földi Mihály, Gerdán Tivadar, Lőkös Ferenc, Mitró Miklós. Soltész Balázs munkásőrökkel­— Titok nincs — mondja Soltész Balázs —, de aki 1957 tavaszán fegyvert fogott a gyárért, a munkáshatalomért, az bizonyított is. És nálunk a gyárban az első hívó szóra munkás és igazgató így gondolkodott. Nem túlzás azt mondani, sokunk számára így volt természetes. Igaza van Soltész Balázsnak, amikor azt mondja: nem akárki fogott akkor fegy­vert, hanem a gyár legjobbjai. Időben nemm sok — bár egy emberöltőben jelentős — ez a tizenhét év, de mégis talán már most mondhatjuk, hogy a történelem lapjait írták az első munkásőrök. Forradalmi tettre vál­lalkoztak. — Persze, ha valaki azt gondolná, hogy most, vagy éppen akkor, amikor az első jár­őrrel indultunk, mindig történelmi, nagy gondolatok jártak a fejünkben — alaposan tévedne, fűzi a szót Lőkös Ferenc, aki szin­tén a legrégebbi munkásőrök közé tartozik. Amikor a helyzet úgy engedte, együtt mentünk kirándulni, szórakozni, pihenni. Ott volt a család is... Maguk főzte bográcsgulyás, vicces „ugra­tások”, rögtönzött futballmeccs a Tisza-par­­ton. „Mázli Miska” karikatúrái, a horgász­­agitációk — megannyi felejthetetlen emlék, ami szintén a munkásőrévekhez kapcsolódik­­. Tennivaló mindig van bőven — mond­ja Gulácsi Antal szakaszparancsnok. — Az elméleti és gyakorlati kiképzések, a lövésze­tek próbára teszik az idősebbeket és a fiata­lokat egyaránt, ilyenkor aligha van helye a lazításnak, a „kiváló” címet nem adják könnyen. De Nyírbogdányban már hagyományok vannak. Büszkék rá, hogy az elsők között építettek társadalmi munkában munkásőr­­laktanyát az ipartelep szomszédságában, aho­vá ma is szívesen mennek egy-egy rendez­vényre. Hosszú évekig szinte nem volt sze­mélyi változás a szakaszban, nem kért senki könnyebb munkát. Néhány éve több fiatal került az alegységhez, felváltották a tartalék­állományba vonult idősebbeket. Közülük való Gerda Mihály, aki másfél éve öltötte magá­ra a próbaidősök egyenruháját, s nemrégen tett esküt. — Nem volt nehéz tudni, mit vállalok — mondja —, mert a faluból, a gyárból jól is­mertem a munkásőröket. Voltam katona, tudom, mit jelent a fegyelem, a jó kollektíva — talán ezért a két dologért is jöttem. Mitró Miklós, a fiatal szakaszparancsnok­­helyettes csendben figyeli a beszélgetést, vi­lágért sem szólna közbe, amikor az időseb­bek beszélnek, látszik, élvezi a régi nyírbog­­dányi munkásőrtörténeteket, eseményeket. — Nyolc éve vagyok már én is munkás­őr — mondja a kérdésre — sokszor hallottam a történeteket, mert magunk közt is feleve­nítjük­­ cigarettaszünetben mostanában is. Soknak meg már én is részese voltam- De valahogy mindig jólesik hallani a közös em­lékekről is. Azt hiszem, azért jó nőlt nálunk a szakasz, mert a fiatalabbak nagyobb lelke­sedése, az idősebbek gazdagabb tapasztalata jól kiegészíti egymást, sokat tanul az ember... Nemcsak közvetlen emberi tapasztalatot, hanem sok új ismeretet is. Gulácsi Antal büszkén sorjázza: a szakasz minden mun­kásőrének nyolc általános iskolai, vagy annál magasabb végzettsége van. öten most is marxizmus—leninizmus esti egyetemen, hár­man marxista középiskolában tanulnak. A szakasz csaknem minden tagja párttag, és szívesen szólnak arról is, hogy a munkásőrök soraiból nemrégiben új párttagot ajánlhattak. A munkásőrök élete elválaszthatatlan az üzemtől, megtalálható köztük minden rész­leg embere: hegesztő, szivattyús, főmérnök, irodai dolgozó, s jóleső érzéssel mondják el tavalyi eredményeiket. Rekordnyereséget fi­zettek a napokban, egyévi munkát reprezen­tál ez. Ami szintén, kapcsolódik a munkás­őrszakasz krónikájához is: Lőkös Ferenc mű­vez­ető, munkásőr most kapta meg a „Ne­hézipar kiváló dolgozója” kitüntetést,, bizo­nyítva, hogy a szakasz tagjai a munkában ia élenjárnak. Nincs tehát különleges titka a nyírbog­­dányi munkásőrszakasznak- Lelki­ismerettel, becsülettel, emberséggel végeznek pártmeg­­bizatást és gazdasági munkát. Ha a szolgálat szólítja őket , a munkatárs áll a gép mellé, aki tudja, hogy társa a fegyvert fogva ugyan­azért dolgozik, mint néhány órával azelőtt a munkagép mellett... Marik Sándor Éj házak épülnek a Jósaváros­ban. (Krutilla József tusrajza)

Next