Kelet-Magyarország, 1976. augusztus (33. évfolyam, 181-205. szám)
1976-08-12 / 190. szám
2 KELET-MAGYARORSZÁG A m mm WW MW | WW | W m A j ovo művelődési intézménye IRÁNYELVEK A KIS TELEPÜLÉSEK KULTURÁLIS ELLÁTÁSÁNAK JAVÍTÁSÁRA Ma már nem érdemes kutatni annak az okát, miért váratott oly sokáig magára a közművelődés távlati tervezése. Tény azonban, hogy csak az 1958-as évet — a Magyar Szocialista Munkáspárt művelődéspolitikai irányelveinek megjelenését követően történtek meg az első lépések a művelődési folyamat, majd a közművelődés egységes szemléletének kialakítására, a különböző művelődési ágak, a művelődéssel foglalkozó szervezetek tevékenységének egységes elvi irányítására. Az egységes alapelvek és célok hiányában pedig nehezen lett volna elképzelhető a közművelődési intézményhálózat modelljeinek kimunkálása. Kollektív töprengés Ez a viszonylagos lemaradás — főként a művelődési otthonok esetében — a funkcionális szempontból nem megfelelő, rendszerint egyetlen nagytermet magába foglaló, korszerűtlen épületek százait, az intézményeknek a kis lélekszámú, fogyó népességű, vonzáskörzettel nem rendelkező kis községekbe történő indokolatlan telepítését eredményezte. Az a pezsgés, kollektív töprengés, társadalmi méretű erőfeszítés, amely az utóbbi években kulturális életünket jellemezte, az egységes közművelődési szemlélet térhódítása, s különösen az MSZMP KB 1974. márciusi, közművelődési határozata, átgondolt tervek kialakításához vezetett. Nemcsak a közművelődés egészének távlati fejlesztési koncepciója készült el, hanem formálódnak ezen belül a részterületek fejlesztési elképzelései is. Az egyik ilyen fontos koncepció, amelyet nemrégiben az Oktatási és a Kulturális Minisztérium — más szervek bevonásával — közösen dolgozott ki, s terjesztett az Országos Közművelődési Tanács elnöksége elé megvitatásra, ezt a címet viseli: „A kis települések kulturális ellátásának javítása és komplex művelődési intézmények létesítése”. A véglegesen kidolgozott irányelveket a két minisztérium a közeljövőben nyilvánosságra hozza. Gát a szétaprózottság Az irányelvek kiindulópontját a közművelődési párthatározat következő megállapítása képezi: „Az intézményeket úgy kell fejleszteni vagy átalakítani, hogy minél nagyobb tömegek részére biztosítsák a közösségi élet, a művelődés, a folyamatos önművelés feltételeit. A fejlesztésben a meglévő adottságok mérlegelésével lehetőleg komplex intézmények (könyvtár, művelődési ház, iskola, filmszínház, sportlétesítmény együttesének) létrehozása legyen a fő cél.” A felismerés fokozatosan alakul ki, azzal párhuzamosan, ahogy a közművelődés egészének, s benne intézményrendszerének szétaprózottsága gátolni kezdte a mind nagyobb követelmények előtt álló művelődési munkát. Íme egy jellemző adat a gondok érzékeltetésére: hazánkban jelenleg — településenként — átlagban 8,3 darab épület szolgál valamilyen művelődési célt. Könnyű elképzelni, hogy ha ezek a kis, elaprózott létesítmények összevontan épültek volna, akkor az egyetlen intézmény korszerűen és gazdaságosan kielégíthetné az illető község oktatási, nevelési, művelődési, sportolási igényeit, az ott élők közösségi vágyait is. A művelődési intézményfejlesztés legproblematikusabb pontját az a 3015 kisközség és település képezi, amelyben a népességnek53,4 százaléka, nagyjából öt és fél millió ember él. Ebből csaknem kétmillió azoknak a száma, akik olyan 2000 lélekszám alatti apró faluban laknak, ahol hiányzik a magasabb ellátást nyújtó közműhálózat és a közösségi létesítmények is. Kedvezőtlenebb helyzetben 1971-ben például 138 apró faluba nem vezetett bekötő út, s komoly hiányok mutatkoznak a tanterem- és óvodaellátottságban is. 1200 község nem rendelkezik négy tanteremmel, ami lehetetlenné teszi az osztott oktatást. Sorolhatnám a könyvtári és művelődési otthonbeli ellátás hiányosságainak példáit is, melyek világossá teszik, hogy a kis községek lakosai a közművelődés vonatkozásában is kedvezőtlenebb helyzetben vannak a más településen élőknél. Ezeknek az életfeltételbeli különbségeknek a csökkentését kell elősegíteni az alsó fokú — ezen belül a közművelődési — ellátás minél ésszerűbb megszervezésével. A kis települések, községek kulturális fejlesztésének legjárhatóbb, legésszerűbb útja olyan komplex művelődési intézmények létrehozása, amelyek — mint alapellátó egységek — az iskolát, könyvtárat, művelődési otthont, filmszínházat és a sportlétesítményt is egyesítik magukban. Az ilyen intézmény a község lakosságának egészét szolgálja, egy-egy település közoktatási és közművelődési funkcióinak teljességét valósítja meg. Az előzetes felmérések szerint 5—600 községben indokolt összevont közoktatási, közművelődési és tömegsport intézmények létesítése. A gyengén fejlődő, stagnáló, központi támogatásban nem részesülő apró falvakban a kulturális ellátást, a meglévő lehetőségekre alapozva, ésszerűbb szervezéssel lehet javítani. Az összevontságban rejlő előnyöket a fiatal és a felnőtt lakosság egyaránt kamatoztathatja, feloldva ezzel azt a gyakori ellentmondást, hogy sok településünkön tanteremhiány van, amikor művelődési házak, termek állnak üresen, kihasználatlanul. Ráadásul az ilyen intézmény nagyszerű lehetőségeket nyújt a közoktatás és közművelődés régen óhajtott összekapcsolására, módszereinek és hatásainak egymásra építésére. A komplex intézmény mellett, hogy megoldja az általános iskolai oktatás és nevelés gondjait, a felnőttoktatás és továbbképzés bázisa is egyszersmind, s a közösségi élet olyan központja lehet, amely biztosítja a szabad idő tartalmas okos eltöltését. Természetesen megoldja — méghozzá az eddiginél magasabb szinten — a könyvtári ellátást is, és színhelyévé válhat jelentős tömegkulturális események megrendezésének. Ahol az anyagi keretek engedik majd, befogadja a sportolókat is, sőt napköziotthonos ellátást, étkeztetést biztosíthat iskolásoknak és nyugdíjasoknak egyaránt. Természetes, hogy amíg az elvekből valóság lesz, sok akadályt kell leküzdeni. Bizonyos, hogy szemléletformáló munkára is szükség lesz ahhoz, hogy az összevont művelődési intézmény előnyeit mindenhol felismerjék és befogadják. H.E. * 1976. augusztus 12. Szatmár Bútorgyár, Mátészalka Milliós megtakarítás újításokból Évente több millió forint értékű megtakarítást jelent Lerner Károly szabász újítása, melyet az idén fogadott el és kezdett alkalmazni a mátészalkai Szatmár Bútorgyár. Új szabástérképet dolgozott ki, ami egy-egy garnitúra szövet felhasználását csökkenti. A gyárban nem ez volt az egyetlen újítás, az első fél évben huszonhármat bíráltak el, húszat elfogadtak. Ezeket részben már bevezették, vagy alkalmazásuk most van folyamatban. Az újítások általi megtakarítás hat hónap alatt egymillió forint. Az újítások elsősorban az olasz gépek üzemeltetésének javításával kapcsolatosak. A gyár ugyanis abba a helyzetbe került, hogy az import berendezések alkatrészeit csak évek múltán kapják meg, és ha erre várnak, kénytelenek csökkentett gépparkkal dolgozni. Ezért legtöbbször az a járható út, ha az újítók segítségével átalakítják a gépeket, így azok a hiányzó alkatrészek nélkül is jól használhatók. Az átalakításokkal foglalkoznak az újítókon kívül az üzemfenntartási osztály dolgozói is, akiknek munkaköri kötelességük a gépkiesések megszüntetése. A gyárban az újítási kedv fokozásában nagy szerepet játszott az új üzemben a jó munkaköri környezet, a helyes kezdeményezések gyors bírálata és az ösztönzőbb jutalmazás. Megjelent a Fáklya legújabb száma A FÁKLYA 15. SZÁMÁNAK TARTALMÁBÓL: — Kárpátontúl — Szabolcs-Szatmár (befejező rész) — Magyar internacionalisták nyomában (II. rész) — „2x5 x 15” rejtvénypályázat utolsó fordulója A FÁKLYA augusztus 8- án megjelenő új száma címoldalán köszönti az észtországi dalos ünnepeket, a színes, képes összeállítás a 16—17. oldalon olvasható. Közli a lap a „Kárpátontúl — Szabolcs-Szatmár” riportsorozat III., befejező részét és folytatja Kuc nyugalmazott vezérőrnagy „Magyar internacionalisták nyomában” című háromrészes sorozatát. „Egy évvel a Helsinki után” címmel Nyikolaj Poljanov, az Európai Biztonságért Küzdő Szovjet Bizottság alelnöke a megállapodás aláírásának első évfordulója alkalmából nyilatkozik a további feladatokról. Riportot olvashatunk a moszkvai Szverdlov selyemkombinátról, ahol a minőségirányítás komplex rendszerének alkalmazásával elérték, hogy termékeik nagy része megkapta a „kiváló áru” állami minősítést. Mi újság a világűrben? — Borisz Petrov akadémikus, az Interkozmosz elnöke tájékoztatja a lap olvasóit, min dolgoznak a szocialista országok tudósai — köztük a magyarok is — a világűr közös kutatása során. RAF 2203 a jelzése annak az új típusú mikrobusznak, amelynek gyártását már megkezdték Lettországban, a LATVIJA gyár mellett épült új üzemben. Az új mikrobusz, mint iránytaxi, mentőautó, szervizkocsi, tűzoltóautó stb. kitűnően használható. Hogyan élnek a diákok az egyetemi építőtáborokban? — Színes riport kalauzolja el az olvasót a BAM-hoz, a Jenyiszejen épülő erőművekhez, a szovjet főiskolák, egyetemek nyári táborába. A 82. orosz nyelvlecke, hagyományos Fáklya-fotó, a Szovjet Kultúra és Tudomány Házának programja, olimpiai beszámoló zárja a 15. számot, és ebben a számban közli a lap a „2x5- 15” című rejtvénypályázat utolsó fordulóját. A napok óta töprengek, vanilyen fontos lehet-e rhások számára az, hogy láttam a sóstói erdőben, a Hármasdomb környékén egy idősebb asszonyt, aki percnyi pihenés nélkül söpörte a száraz faleveleket, az eldobált papírfoszlányokat, mogyoróhéjakat. Gyakran le is hajolt, kézzel csipegette ki a fűcsomók közé szorult levélkéket, furcsa, csonka seprűjével... Amikor megszólítottam és beszélgetni kezdtünk, először védelmébe vette a csonkig kopott seprűt, mivel — ahogy mondta — az direkt jó, hasonló egy nagy fésűhöz. Vele könnyebb kikapargatni a megbúvó leveleket, papírszeletkéket. Van neki másik seprűje is, azzal jobbra, balra suhintva halad, de való igaz, hogy elkelne már egy új seprű is. Mintha évek óta ismernénk egymást, úgy mesélte, hogy szólt ő már az új seprű miatt. Laci bácsi (így mondja) a másik erdősöprögető már kötött is neki egy seprűt, de ő három nap szabadságot kért, amikor az új seprű elkészült. Közben Laci bácsi kipróbálta, dehát ő — mármint Laci bácsi — mindig jobbra suhint, biztosan így szokta meg, s ettől a seprű jobboldalassá válik. Márpedig ő megmondta, neki az a seprű már nem kell, azzal ő nem tud rendesen dolgozni, mivelhogy ő jobbra és balra egyaránt suhint. .. így maradt a régi seprűnél, de kéznél vannak a szalonnasütűhelyeken nélkülözhetetlen eszközök is, a hamukaparóval, s persze a leggyakrabban használt szerszám, a szúróbot (vasból) amivel az erdőben eldobált papírokat, szemetet szedegeti fel. Mert nem mindenki vigyáz a rendre, a tisztaságra — magyarázza. Sokan eldobálják, vagy eltűrik, hogy a gyermekük eldobálja a csokoládé papírját. Akadnak vadul bicikliző fiatalok is, akik elvárják, hogy a munkáját végző, erdőkarbantartó munkás álljon félre, ahelyett, hogy ők szállnának le a kerékpárról. Tolvaj is megfordul az erdőben, vagy inkább garázda suhanc. Nemrég elemelték a hátizsákját, ami egy fa ágán függött, és abban volt az ebédje, zöldbabfőzelék, egy kék kardigán, ha hűvösre fordulna az idő, harapófogó, drót, ilyesmi, s egy vizesüveg. Szerencsére a lakás kulcsát nem hagyta a hátizsákban, de ott maradt, sajnos a nyugdíjas bérlete. A vagányok eldobálták a hátizsákban talált holmikat. A kardigán meg lett, a babfőzeléket kiöntötték a fűre, úgy kellett „elásni”, hogy ne kerülgessék a sétálók ... Azért nem rossz munka ez az erdei söprögetés. Reggel kezdi az erdőgazdaság előtt, a buszmegállónál, folytatja a tbc-gyógyintézet, a Tölgyes csárda előtti részen, aztán következnek az erdei utak, végül a szalonnasütőhelyek. Tizenegy forintos órabére van, újságolja boldogan. S hozzáteszi: tavaly férfiak is végezték ezt a munkát, de nekik nem volt csak tíz forint az órabérük, igaz söprögetés helyett inkább az eldobált sörösüvegeket keresgélték. Órabérben. Egy éve dolgozik az erdőgazdaságnál, hivatalos elnevezése: erdőkarbantartó. Azelőtt tizenhét évig volt a Volánnál, először, mint hivatalsegéd, később, amikor az egészségi állapota romlott, a telefonközpont kezelőjeként. Amikor söpri a járdát, jólesik, ha a buszvezetők, jegykezelők kiköszönnek és megkérdezik: „Hogy van Marika néni.” Napi nyolc órát söpröget, néha ennél többet is, mert nem hord órát. A múltkor is a Szabó erdész úr estére csodálkozva kérdezte: „Marika néni még mindig dolgozik?” Amíg el nem végzem, addig nem hagyhatom itt a sok szemetet — válaszolta. Nekem mindegy milyen munka, nem bánom — magyarázza, így kerül szóba, hogy műtősnővér is volt a megyei kórházban. De a betegség őt sem kímélte. Ízület, asztma, szívnagyobbodás. „Nekem ez gyógyulás — mondta. A napfény jót tesz az ízületemnek, a tiszta erdei levegő az asztmámnak. Szeretem az erdőt, a csendet. Csak jó lenne még egy hasonló korú nő, ha együtt lennénk, mert most már rövidebbek a nappalok, hamarabb sötétül az erdő. Előre félek, ősszel, amikor a bor kezd forrni, sok a részeg, izgága ember... Tíz éve nyugdíjas Marika néni, azaz — amint kérésemre nevét is megmondta — Estók Péterné, de inkább így írtam: Rakonczai Mária, a Körte utcában lakik, egy terméskőből épült — egykori gyümölcstároló színben — amiből lakást alakítottak ki, amikor az Ószőlő utcában szanálták. Itt kapott új otthont. A kertben van egy kis szőlője, igyekszik az erdei söprögetés után haza, hogy lisztharmat ellen megpergesse a szőlőleveleket. Tévéje, rádiója nincs. Legmesszebb Dunántúlon volt, akkor is kórházban és egyszer üdülőben. Nincs semmi panasza, legfeljebb annyi, az emberek jobban is vigyázhatnának az erdő tisztaságára, mert az övék, nem a másé ... Azóta is töprengek, mi-n ilyen élete lehetett az 65 éves asszonynak, amely ennyire megtanította őt arra, dolgozzon bármit, azt csak jól érdemes, tisztán, hogy gyönyörködjön benne a szem ... Páll Géza tisztásért