Kelet-Magyarország, 1980. szeptember (37. évfolyam, 205-229. szám)

1980-09-21 / 222. szám

KM VASÁRNAPI MELLÉKLET VÁLTOZÓ ÉLETÜNK A pénz olvasva... Mi a pénz? A magyar ember azt mondja: a forint. Ez így túl egyszerű és nem fedi hűen a valóságot. Mint olyan­nak, a pénznek ma már kötetekre rúg az irodalma, mert megjelenésétől — az áruforgalommal született az időszámí­tás előtt — napjainkig életünk kísérője, boldogítója és meg­rontó­ja. A pénz közismert funkciója, hogy fizetési eszköz, de jelöli és meghatározza a vagyoni állapotot is. A vagyoni állapot jelölése: az ember gazdag, mert sok pénze van, az ember szegény, mert nincs pénze. Vállalat esetében ez úgy variálható: a vállalat tőkeerős, mert sok a pénze, a vállalat csőd szélén áll, mert nincs pénze. A pénz eredete? A mezopotámiai őslakók, a sumérok (időszámítás előtt a IV. évezredben) már ismerték és alkal­mazták a pénzt, illetve a cserekereskedelemben azt a mér­tékegységet, amely leginkább kifejezte (mérte) az áru érté­két. A mi pénzünk eredete vulgárisan: a fizetés, amely nem mindig egyenlő a jövedelemmel. Van, akinek a jövedelme egyenlő a fizetéssel, vannak viszont olyanok is (elég sokan), akiknek a jövedelme jóval meghaladja a fizetésükét. Ennek magyarázata egyszerű. A tsz-tag a szövetkezettől fizetést kap, a háztájiban termelt áruért pénzt, ez együtt jövede­lem. De ugyanígy lehet és van is „mellékese” az ipari mun­kásnak, a tisztviselőnek, mindenkinek, aki pluszmunkát vé­gez. A mi pénzünk, forintunk eredete tehát a munka. (Ha van munka nélküli jövedelem is, az illegális, törvénytelen, ez ellen harcolunk.) Ki mennyit keres? Riport­szerző körútjaimon soha el nem mulasztom, hogy beszél­getőpartneremtől meg ne kér­dezzem: mennyit keres? Te­szem ezt azért, mert egyrészt tájékozódni szeretnék, más­részt a különböző legendákat szeretném eloszlatni, amelyek nagy pénzekről, nagy fizeté­sekről szólnak. Tehát, ki,­­mennyit keres? A gyárigazga­tó fizetése 7600 forint. Közli viszont, hogy ez nem általános. Vannak gyár­igazgatók, akik többet kap­nak. A kombájnos abban a hó­napban, amikor szinte éjjel­nappal aratott, 8000 forintot vitt haza. Természetesen tel­jesítményért, minőségi mun­káért kaptai a bért és nagy teljesítményű Claas Dominá­­torral dolgozott. Más kom­­bájnosok 6000—7000 forintos keresetről szólltak, megje­gyezve: ők "tulajdonképpen traktorosok és ha szántanak, vetnek, 4500—5000 forint kö­rül kapnak. A konzervgyári munkásnő 3500 forint fizetést mondott, a lakatos viszont kijelentette: négy és fél leesik havonta. A művezető ott, ahol a lakatos­sal is beszélgettem, 4200 fo­rint fizetést élvez. A bölcső­dei vezető 3800 forintot, a hi­vatal titkárnője (gyors- és gépíró) 3400 forintot kap. A fizetése természetesen senkinek sem elég. Ezt a megkérdezettek mondták, de nem panaszként. A pénz beosztása. Népi böl­csesség: „a pénz azért van, hogy elköltse az ember.” Ter­mészetesen ez nem igaz, mint ahogyan jó néhány, a pénz­zel kapcsolatos szólásmondás is sántít. Ki hiszi el: „a pénz olvasva, az asszony verve jó”? Avagy igaz-e: „a pénz nem boldogít”! A pénz, a fizetés, a jöve­delem, a megtermelt társadal­mi javak elosztásának egyik legközismertebb eszköze, for­mája. Az ember a pénzzel váltja ki az árutömegből azo­kat, amelyekre szüksége van, amelyekre korábbi munkájá­nak elismeréseként joggal igényt tarthat. Az emberek igénye természetesen külön­böző és nem mindig a szük­ségletből fakad. Vannak alap­vető, mindennapos és vannak alkalmi, időszakos szükségle­tek. Alapvető az élelmiszer, alkalmi és időszakos a ruház­kodás, a színház- vagy mozi­látogatás és így tovább. Nem alapvető, és nem is időszakos szükséglet az italozás, a do­hányzás, avagy a FA-szap­­pan.Tehát meg kell nézni, mi­re költjük a fizetést, a pénzt. Más szóval, be kell osztani. Egy háziasszonnyal elsorol­tattam a konyhapénz felhasz­nálását. Ő és férje, valamint a fia dolgozik. A család ha­vi jövedelme 11—12 000 fo­rint. Kétezer forint a lakás­rezsi, fűtés, villany, lakbér és egyebek. Egy vasárnapi ebéd (öten ülnek az asztalnál) 4— 500 forint. Hétköznapokon reggeli, vacsora 100 forint. (Az üzemben ebédelnek, ez hármójuknak havonta hat­száz forint, a kisebbik fiú napközis: 250 forint, a nagy­papának meg mindig van va­lami a hűtőszekrényben.) Egyszóval a kosztra, rezsire elmegy 7—8000 forint. A ta­karékba vándorol havonta egy-két ezer forint és ha marad még valami, az kell ,az apró-cseprő kiadásokra. — Elég-e a pénz? Beosztás­sal — mondta az asszony. — Nem élnek nagylábon, a fér­fiaknak még egy-két üveg sörre is telik. Igazi nagy ki­adásuk már nincs, a lakást, bútort régen megkoplalták, most a nagyfiú lakodalmára gyűjtenék. A pénz pocsékolása! A pénz elköltésében nem min­denki mértéktartó és nem mindenki becsüli eléggé a fo­rintokat, filléreket. Megelé­gedésemre szolgál, hogy az NYVSSC az NB I-ben játszik és valóban játszik és nem ve­le játszottak. De nem a foci­ról, hanem az üvegekről aka­rok beszélni. Minden meccs után tele van a lelátó elha­gyott üvegekkel, néhány szemfüles gyerek örömére. Ismerek olyan lurkót, a­kinek eddig az őszi mérkőzések négyszáz forintnál többet hoztak a konyhára. Az üve­geket összeszedte, beváltotta. A felnőtt erre azt mondja:­ „ugyan már, az a pár forint”. Nem fárasztja magát az üveg visszaváltásával. Ebben még lehet is némi igazság. De nem az említett példa a pénz igazi pocsékolása. Nagyobb vétek­nek tartom azt, amikor a kártyaasztalon százforinto­sok a tétek, avagy amikor a vendéglátóipar törzsvendége szemrebbenés nélkül fizeti a borsos számlákat. Egyik al­kalommal párbeszédet foly­tattam egy „tisztelt vendég­gel”. Alaposan felvilágosított, kioktatott,­­miszerin: „az én pénzem, azt csinálok vele, amit akarok”............Megdol­goztam érte, kinek mi köze hozzá, mire költöm?” Tényleg ennyire személyes ügy lenne a saját pénz el­­szórása, herdálása, pocséko­lása? Erről leginkább a sze­méttárolók környékén érde­mes meditálni. Ott egy más­féle pazarlás tétetik a mérleg­re, de hát az is pénzbe kerül. A kukában fél kenyér, fel­bontatlan zacskós tej, meg­romlott csirkepönkök­ és üve­gek, sörös-, boros-, elvétve kólásüvegek. Ez már nem­­csupán a pénz rossz beosztá­sát, hanyag és nemtörődöm elköltését jelenti. Példázza ez javaink, megtermelt értéke­ink pazarlását, kótyavatyélé­­sét. Ismert az a kifejezés, hogy árualap. A pénznek csak akkor van értéke, vá­sárlóereje, ha van mögötte áru és minél több áru. Ha nincs mit venni a pénzért, fabatkát sem ér. A pénz, mint a gazdagság kifejezője. Ha valakiről tud­juk, hogy sok a pénze, az nyilvánvalóan gazdag. De a gazdagságot a pénz csak szim­bolizálja. Igazában nem az OTP-ben lévő milliárdok utalnak az emberek gazdag­ságára, hanem az életmódjuk és a környezet, ahol az életü­ket élik. Nem mondom, hogy a ma élő és itt élő emberek bol­dogságához, örömteli és ki­egyensúlyozott életmódjához már semmi nem hiányzik. Azt viszont állítom, ha va­lakinél pénzkérdés a min­dennapi kenyér, arról legin­kább ő tehet. Nem véletlenül idéztem a fizetésekre utaló valomásokat, a családi jöve­delmet felosztó háziasszony költségvetését. A gazdagság születéséhez, fenntartásához és gyarapításához szerények ugyan az alapok, de a forrás kiapadhatatlan. Munka van, tehát fizetés is van és lesz is. Bárki — a kezdő szakmun­kástól a friss diplomás mér­nökig — megteremtheti a maga gazdagságát. Lehet sok pénze, építhet házat, vásárol­hat gépkocsit, hódolhat hasz­nos szenvedélyének, csak a pénzzel tudni kell bánni. Pa­zarló, felelőtlen gazdálkodás a pénzzel — elszegényedéshez vezet. A fillérek, forintok megbe­csülésére, a takarékos és be­osztó életmódra viszont a pénz azzal reagál, hogy gya­rapszik. Nem a pénz szül pénzt, az ember gyűjti azt, hogy távlati, egyedi és nagy céljait is megvalósíthassa. • Mi is tehát a pénz? Az az általánosan elfogadott egyen­­érték — függetlenül attól, hogy forintnak, franknak, vagy dollárnak nevezik —, amelyet az emberek kölcsö­nösen elfogadnak az árucsere közvetítőjeként, a fizetési kö­telezettségek kiegyenlítője­ként. A pénz tehát csak esz­köz, olyan fém, vagy papír,­­amit az ember­­teremtett ügyeinek, ügyleteinek lebo­nyolítására. Ha nem lenne munka, ha nem lenne áru, nem lenne piac és árucsere, nem lenne pénz sem, nem kellene. Következésképpen ne a pénzt — mint fémet, vagy különlegese nyomtatott papírt — becsüljük, hanem a munkát, a munkával terem­tett javakat. Persze pénzről beszélünk, így egyszerűbb, bár hallottam olyat is, hogy valaki nem a pénzét, a va­gyonát itta el, sőt egykori dzsentri uraink „jószágaikat” kártyázták el a kaszinókban. Néhány szó a pénz változásairól. Kezdetben a pénz csep­pet sem hasonlított mai formájához, anyagához. Szolgált pénzül a vas, a réz, a kagyló, az arany, az ezüst. Görögor­szágban, Athénban például az állampolgárok az időszámítás előtti VIII. században fizetségül vasnyársat kaptak, amit hús­ra válthattak. A nyársakat obolosznak nevezték és később, amikor már vert pénzek kerültek forgalomba, azokat szin­tén oboloszoknak hívták. A magyarok pénzét illetően­ volt ebben az országban forgalomban dukát, dénár, korona, pen­gő és természetesen legtöbbet forint. Múzeumainkban meg­található Károly Róbert, Hunyadi János, Mátyás király aranyforintja is. A ma forgalomban lévő forint 1946. augusz­tus elsejével kezdte meg funkcióját. Az akkori sajtó ezt így adta hírül: „Megjelent a jó pénz, a forint.” Jó is ez, csak tartsa meg az ember a vásárlóértékét. Seres Ernő 1980. szeptember 21.o EMLÉKEZZÜNK ELEINKRŐL Heiklen Istvánnak, a feje­delem öccsének, az „öreg grófnak” István és Péter fia­in kívül három lánya is volt: Anna, Kata és Druzsiána. Ez alkalommal ők lépnek elő a történelem lapjai közül. Van a rozsályi református egyháznak egy nagyon szép mívű aranyozott ezüstkely­­he, s egy egyszerűbb hozzá­való paténa (fémtányérszerű egyházi edény). Mindkettőn némi szöveg, s az 1641 év­szám kíséretében S. K. és A. B. monogram. Trébelt szív, horgony — a szeretet és remény jelképe — s férfifejes éremrátét, kartu­sok — ez a kehely motí­vumkészlete. A talp egyszerű, nyilvánvalóan pótlás. A mo­nogramok feloldása: Stepha­nus Kun és Anna Bethlen. Tehát a kisszekeresi harang után ismét rozsályi Kun Ist­ván, a szatmári vár főkapitá­nya és szatmári főispán! Ez a kehely elárulja, hogy a ro­zsályi várúr sem búslakodott alabástrom orcájú, kaláris alakú neje után, mikor Szé­­chy Mária, a murányi Vénusz otthagyta, hanem feleségül vette Bethlen Annát. Ebben a házasságban csak az lehet a meglepő, hogy 1636-ban rozsályi Kun István II. Rákó­czi György mellett harcolt Bethlen István ellenében. Úgy látszik, mintha csak 1637 után vette el volt el­lenfelének a lányát. Bethlen Annának egyéb­ként szintén volt már egy előző házassága, első férje a családnak Dunántúlról Er­délybe szakadt ágából Gyu­­laffy Sámuel volt. Ők ketten szintén ajándékoztak az egyik megyei református egy­háznak egy ezüstpoharat, ennek felderítése egyelőre még várat magára. A debreceni kollégium re­formátus egyházművészeti múzeumában, a második te­remben egy 15 cm-es méretű ezüst talpas pohár vonja ma­gára a figyelmet. Viszonylag nem nagy. Karcsú, díszítése mértéktartóan ízléses: a pon­­colt ezüst alapon aranyozot négyszirmú virágocskák nyíl­nak. Felirata szerint .. Zó­lyomi Miklós Uram megh­­aradó eözvegye ■ Daróci Sophia csináltatta” a tivadari eklézsiának. Folytatólag egy érdekes átokformula: „Valaki peniglen észt a poha­ rat) más egye­b közönséges italra for­­ditva átkozott Anno Dni 1641”. Ennek a talpas pohár­nak a készítőjét is ismerjük, Miskolci Bálint debreceni öt­vösmester. I. Rákóczi György korának egyik legkiemelkedőbb alak­ja, Zólyomi Dávid a tivadari talpas pohár adományozójá­nak volt a fia. Bethlen Ist­vánnak Kata nevű lánya az ő felesége volt. Zólyomi Dávid különösen a rakamazi sánc elfoglalásával írta be magát 1631-­ben a történelembe. I. Rákóczi György fejedelem­sége ekkor szilárdult meg. Mikor ugyanis 1631-ben Rákó­czit fejedelemmé választották, Esterházy Miklós nádor Er­dély ellen vonult, ahogy Ke­mény János írja: „ezen szó­kat mondván: Nem hagyom megtollasodni repülésig, ha­nem miglencsak pihés, addig előzöm meg”. A Tiszán átkel­ve a rakamazi sáncban tábo­rozott. Az erdélyi hadsereg Nagykállót felégetve Zólyomi Dávid és ifjabb Bethlen Ist­ván vezetésével rendkívül he­­ve­s éjjeli támadásban elfog­lalta a sáncot, maga a nádor is, a Tiszán lovával átúsztat­va, nehezen menekült meg. Széc­hy Mária képe ezúttal is megjelenik a háttérben. 1633-ban meghalt ifjabb Beth­len István­, ahogy Kemény János írja: „Zólyominak fele­sége egy vala a meghalt gróf­fal, de nyavalyás Zólyomi fe­leségét nem szerette, igen al­kalmatlan élete vala véle”. Zólyomi Dávid és Széchy Má­ria hamar megértették egy­mást, már miikor a temetés után hazakísérte az özvegyet Dévára, „összeszövedkezések­­nek híre már ki is csördült vala az emberek között”. Nemsokára Rákóczi hűtlen­ség vádjával elfogatta Zólyo­mit és Fogarason tartotta fog­ságban. Kemény János, mint Fogaras főkapitánya, a Széchy Máriához írt „szerelemleve­leit” elfogta, de az asszony meglátogatta,... aztán nemso­kára férjhez ment rozsályi Kun Istvánhoz. Amikor a tivadari pohár készült, Zólyomi Dávid már nyolcadik éve volt fogságban. A Szatmár megyei Kővár vá­rában a 16 évig tartó fogságá­nak a halála vetett véget. A harmadik lány, Druzsi­ána annak a Rhédey Ferenc­nek a felesége volt, akit 1657- b­en átmenetileg Erdély feje­delmiévé választottak. Bethlen Druzsiána ismeretlen időpont­ban a kisari református egy­háznak adományozott egy rit­ka és érdekes úrasztalkendőt. Mai alakjában az elég nagy­méretű abrosznak az egyik széle toldott.­­Elárulja, hogy valamikor 12 személyes terí­tékhez tartozott. Hímzése gaz­dag, sérült és hiányos állapot­ban is impozáns darab. Széle­in, sarkain nagyméretű szí­nes virágcsokrok, köztük egy sajátos barokk fantáziavirág a­­legegyénibb. Végeredmény­ben azonban sem az öltések technikájában, sem az ízlés­ben, sem a formák gazdagsá­gá­ban a nagyvarsányi abroszt nem éri utól. Nagy mérete azonban fi­gyelmeztet valamire. Kizárja az elsődleges egyházi rendel­tetést, az abrosz már rongált állapotban k­ikerült a kisari egyházhoz. Hasonló lehet az eset Rozsályban is, ahol a kehely sima talpa árulkodik. Mindkét iparművészeti re­mek eredetileg világi célokra szolgált, s ezzel egy fénysu­­­gárnyi bepillantást enged na­gyobb megyei kastélyaink ud­vari kultúrájába, így értel­met nyer a tivadari átok feli­rat is. A rozsályi kehely esetében mindehhez még egy némileg romantikus gondolat is kíván­kozik. Vajon nem a Széchy Mária kelyhe volt előzőleg? Amitől a második feleség sza­badulni kívánt! Szinte látni, amint egy szeretett szép kéz tartja s a szemekben a fény a nemes anyag csillogásánál is jobban ragyog. * A debreceni Déri Múzeum­ban a közeljövőben megnyí­ló Bethlen Gábor és kora cí­mű kiállításon az említett iparművészeti és történelmi értékeink közül több szerepel­­majd. Koroknay Gyula A rozsályi paténa. Kun István és Bethlen Anna kelyhe Rozsályban. (A szerző felvételei) Három fa. Bencze László festménye.

Next