Kelet-Magyarország, 1983. január (40. évfolyam, 1-25. szám)

1983-01-08 / 6. szám

||||| HÉTVÉGI MELLÉKLET A • ff II 1 M ■■ r Amatőrök ürügyen látsszunk a saját kedvünkre S­okszor „leírták”, mint idejétmúlt „kelléket” az amatőrmozgalmat. Különöse­n, a televízió elterje­dését követően húzták meg sokan a lélekharangot az ön­tevékeny színjátszó-, ének-, tánccsoportok, kisközösségek fölött. Kinek is kell az ama­tőrök játéka, amikor egy gombnyomásra otthonukba jön a színház, a mozi, a hangversenyterem... S mi történik világszerte? Egyre égetőbb szükségét ér­zik az emberek az önkifeje­zésnek, a közvetlen részvétel semmi mással nem pótolható élményének. Egyik fő oka ta­lán az amatőrmozgalom új­jászületésének, hogy az em­ber, amikor elfogadja a tech­nika által nyújtott jótékony művelődésközvetítőt, szóra­koztatóeszközöket és él ve­lük, egyben szeretné meg­őrizni a közvetlen élmény­­szerzés ősi forrásait is. Mind­ezt persze úgy kell tenni, hogy azok formája, tartalma megfeleljen a kor követelmé­nyeinek, vagyis a felszaba­dulást követő, majd az ötve­nes évek színjátszása, ama­tőrmozgalma napjainkban természetesen nem elégítheti ki az igényeket. De milyen le­gyen a ma amatőrmozgalma? Ezekről inkább az amatőr­mozgalomban részt vevők és a szakemberek vitáznak és fá­radhatatlanul keresik a legin­kább járható utat. Valójában nem csupán annak a 8—10 ezer amatőr színjátszónak, énekesnek, táncosnak, bábos­nak fontosak a kérdésre adan­dó válaszok, akik megyénkben közvetlen művelői e művé­szeti ágnak, hanem mindnyá­junknak. A megyei közműve­lődési bizottság legutóbbi ér­tékelése szerint a különböző központi határozatok hatásá­ra, „a társadalmi bázis to­vábbi szélesítésével tovább­fejlődött és jelentős eredmé­nyeket ért el a megye ama­tőrművészeti mozgalma”. El­mondható, hogy sajátos tár­sadalmi funkciói — a gazdag népművészeti hagyományok ápolása, továbbfejlesztése, széles körű megismertetése, művelődő közösségek terem­tése, a világnézeti és erköl­csi nevelés, a művészeti érté­kek értő befogadására való felkészítés mellett növekedő­ben van kultúraközvetítő, műsorellátó szerepe is. Említhetnénk hosszasan, hány országosan jegyzett, mi­nősített, kitüntetett öntevé­keny együttese van a megyé­nek, hogy erősödött részvéte­lük az ország kulturális vér­keringésében, hány neves verseny, találkozó, országos seregszemle házigazdája lett Szabolcs-Szatmár. Fontos, hogy ebben is nem csak teg­napi önmagunkhoz, hanem a „nagyvilághoz” mérjük ma­gunkat, az adni és befogadni összetartozó követelmények szerint. De legalább ennyire fon­tos, hogyan vannak jelen a hétköznapjaink alakításában, művelődésünkben azok az ér­tékek, amelyek az öntevé­keny művészeti életünk ter­méseiből „betakarításra” vár­nak, önmagában figyelemre méltó, hogy csaknem tízezer ember, tevékenykedik vala­milyen öntevékeny művésze­ti csoportban. Többségük az ének, zene, tánc aktív műve­lője, de népes tábora van a színjátszásnak, a bábozásnak, a fotó-, a film-, a képzőmű­vészeti és díszítőművészeti műfajnak is. Talán a legin­kább kitaposott úton a népi tánc, ének, zene rajongói jár­nak, míg a színjátszók nehe­zebben találják meg helyü­ket, szerepüket. Ez érthető is, a színházpótló szerep ma már csak a kistelepüléseken indo­kolt, ott sem a háromfelvo­­násos darabok erőltetése hoz sikert, hanem a rövid, egy­­felvonásosak, vagy irodalmi jellegű összeállítások, ame­lyek inkább kedvet ébresz­tenek, mintsem pótolni ké­pesek a tévé előadásait. Sok az életképes és tartós öntevékeny művészeti cso­port, kisközösség, de jócskán akad szárnyaszegett vállalko­zás is. Nem kevés a tiszavi­rág életű közösség, amely be­lefárad, belefásul a folytonos újrakezdésbe, kevés az ötle­tet adó, irányító szakember. Olykor formális a csoportok élete, vagy nincs gazda, vagy van, de csak az általa kedvelt műfajt támogatja. Kevés még megyénkben — az országban is — a szabadidős klub, ahol kötetlenül találkozhatnának a különböző műfajok kedvelői, ahol éppúgy otthonra, bará­tokra talál a saját gyönyö­rűségére festegető, verselgető ember, mint a zenész, a tán­cos, az ügyes kezű bábos, fil­mes, magnós és így tovább. Művelődési intézményeink többségében műfajok szerinti „parcellázás” alapján szerve­zik a csoportokat, s erre ta­lán az ágazatonként készí­tendő költségvetés is készteti őket. Néhol az is előfordul, hogy túlontúl szorgalmazzák az országos, szakmai minősí­tést, holott vannak jócskán csoportok, amelyek tagjai nem versenyezni akarnak, nem pályáznak különféle mi­nősítő címekre. Egyszerűen összejönnek, közös az érdek­lődésük, jól érzik magukat együtt. Nem biztos, hogy megfelelnek a „működés” elő­írt feltételeinek, mégis helyet és figyelmet, támogatást ér­demelnek. T­ermészetesen a műfaj legjobb művelőinek to­vábbra is szükségük van a közösség előtti „meg­méretésre”, szereplésre, de nem hanyagolható el az ama­tőr művészeti mozgalomnak az a csendesebb, de a hétköz­napokon annál hasznosabb oldala sem, amely az együtt­­lét, az együttjátszás élménye­it keresve, a saját gyönyörű­ségére igyekszik megteremte­ni magának azt, amit a tévé és semmilyen más, „távolról jövő” eszköz nem pótolhat. Még azt is vállalva, hátha valaki a hátuk mögött meg­jegyzi: komoly ember és mégis játszik... S nekik van igazuk, akik nem mon­danak le az örök emberi igényről, a játék örömé­ről... P. G. Nagy István Attila: Fújja az antennazsinórt fújja az antennazsinórt a decemberi szél ahogy ablakomon kinézek évek óta egy rozzant parasztház mutatja ráncos arcát tenyérnyi ablaka vaksin hunyorog rám mint gazdája ha nem találja a szemüvegét tíz éve indulnak a mohás cserepek a tetőről de a megérkezés egyre csak késik tavaly az egyik kémény reggelre lezuhant s mint kettétört emlékoszlop pihent a hóban az öregasszony körbejárta ujjaival simogatta ebben a korban semmit sem titkol már az ember: siratta az elpusztult kéményt az elporladt tégla-időt cseppkövek ragyogtak arca ráncainak a hűvösében kendője mint valami középkori csuklya nem is volt teste már kopjafaként fordult erre meg arra az illatozó hóban fölötte varjúcsapat keringett táncolt 1983. január 8. Hommage á Petőfi Tavaszy Noémi metszetei P­etőfi Sándor születésének másfél száza­dos évfordulóján avatták várossá szü­lőhelyét, Kiskőröst. A most egy évtize­des város ünnepségsorozattal emlékezik a tíz esz­tendő fejlődéséről, s egyben Petőfi születésnap­járól, melynek Szilveszter éjszakáján volt 160 esztendeje. A városi művelődési központban ál­­­lítják ki január 15-ig Tavaszy Noémi linóleum­­metszet-sorozatát, mellyel a költő emlékének adóznak. Ezúttal ezekből három János vitéz-il­lusztrációt mutatunk be. . Tavaszy Noémi: Kukorica közt születtem ... Tavaszy Noémi: Pásztorok királya. Tavaszy Noémi: Látta Iluskává válni a virágot... Bodnár István : Telet képzelek Egy gyönyörű leid képzelek magamnak fehér hóvá: megáldott időt ahol a lélek fejet meghajtva elidőz csöndet és békét hozna ez a tél a nyírfák fehérlő némaságát mint az álomban az emberek egymás felé sietnének meghirdetve a szépség tisztaságát kegyelem vezetné utunkat hófödte csúcsok látomása kísértene mozdulatlan tartanám a tollat megszületne a vers L­emez lehet vagy ka­zettás magnó. Pózán, dob. Dobok. Éles trom­bitafutamok. Zongora. Mikor is? Hol is? Ritmus. Rit­mus, ritmus. A bendzsó meg a zongora. A klarinét. És me­gint a trombita, élesen. De mire a hang kiér ide a te­raszra, már elcsendesül. Mégis. Hol és mikor is? A platánok törzséről hám­­lik a szürke kéreglap. Meg a levelek. Ázottan, de harso­gó sárgán hullanak a sétány­ra, útra, asztalokra. Az üres székekre. Színesen, de halá­losan. Mint egy néptelen város. A kihalt presszó meg a terasz. A folyó színtelen. Párába oldódik a túlpart. Az a nő ott csak körmöl, körmöl a pléhasztal lapján. Még csak újságot sem tett a levélpapír alá. Fut a golyós­tolla, fel sem pillant az írás­ból. Ül feketén, fekete bal­lonban, fekete csizmában és szétázott, fekete hajjal. Milyen sápadt. A pózán. Meg a dobon a seprő. Hol? Milyen teremben? Nincs vendég rajtunk kí­vül. Csak a nő meg én. Oda­benn, a bolthajtásos kis presszóban a kávéfőzőnő meg a pincérlány. Támasztják a pultot, diskurálnak. Már mentem volna, de megszólalt ez a zene. A part néma. A teraszon ködtől nedves, kopott pléh­­asztalok. Rácsos székek. Fa­levelek. Lehet, hogy esni fog. Terem, drapériákkal. A ze­nekar a színpadon. Szálkás padló. Vörös függönyök az ablakokon. Tél. Vagy késő ősz. Piszton meg szakszofon. A szakszofon mélabús altja. Meg a dob. Megbillen a székem, csen­dül a pohár a hamutartónak ütődve. A sötét bolthajtás alól előjön a pincérlány. Van az arcában valami közönsé­ges, már amikor beültem ide, megfigyeltem. És erős a ha­sa meg a combja. A szűk szoknyában. De a feszes pu­lóver, meg a kis, fehér kö­tény mégis izgat. A fényesre kopott szövetszoknya meg a harisnyás láb. Minden pin­cérlány kívánatos. De ha záróra után végig kellene mennem vele a parti fák alatt. Ha jönne velem vára­kozva a sötétben? Fűízű csókja volt! A fo­gak. A száj puha melege. És az a fűíz! — Parancsol? — Hogyan? Ja... egy ko­nyakot még. Hozzon. — El­mosolyodom, hogy szövetsé­get kössünk. De nem veszi a lapot. Fázósan megdörgöli a karját, odabenn meleg volt Indul vissza. Elmegy a nő mellett, lassít, közönnyel né­zi. A nő nem tekint fel. A ha­ja eltakarja az arcát, amint előredőlve ír. Újabb szám a kazettáról. Ének. Yes Sir, that’s my Ba­by... Autó közelít az úton. Meg­áll a fák alatt. Ketten ki­szállnak. Két férfi, öltöny­ben. Az egyik visszahajol a kocsiba, beszél valakihez. Ne­vetés. Távol vannak, nem ér­tem őket. Nevetés. A férfi el­lép a kocsitól, kiszáll egy szőke lány. Hosszú combok. Fehér bunda, fehér csizma. Hatalmas szőke haj. Kocsiaj­tó csapódik, jönnek. A lány hangosan nevetgél, siet, a férfiak loholnak mellette. Bemennek a bolthajtásos he­lyiségbe. A fekete nő fel sem pillant. Látom a kocsit a fák alatt. Ezüstszínű. Lapos. Hazai rendszám. Peregnek a fale­velek, befedik a tetejét. Be­fedik a sétányt. Zongora, bőgő, bendzsó. A szakszofonos a színpad szélén állt, hátradőlt, ívben, felzúgott a taps, amikor be­fejezte a szólót. Aztán a dob. Dobszóló. A vörös drapériá­kon felírás. Fehér, kivágott betűk. Három olajnyomat a falon, három portré. És a dobszóló. A táncosok addig várakoztak. Hol is volt ez? Melyik kerületben? Lustán bújik elő a sötétből a pincérlány. Leteszi a ko­nyakomat. Nem szól. Nem iszom. A pincérlány feszes szok­nyája. Milyen vastag a comb­ja! Magasszárú cipőt hord, persze. Végigsétál az avarral teli teraszon. A fekete nő feltekint, a ha­jába túr, meglátja a lányt, s mintha csodálkozna. — Egy teát! A lány bólint, eltűnik. A nő hátradől a széken, ke­resztbe veti a lábát, átolvas­sa a levelet. Javít, olvas. A hajába túr. Nyolc, tíz méter lehet köz­tünk. Szép a térde. Rám néz. Nézzük egymást. Nem veszi le rólam a tekin­tetét, mégsem vagyok biztos,­­hogy igazán engem figyel-e? Tartja a kezében a levelet, s néz felém. Szakonyi Károly:Dixib­and

Next