Kelet-Magyarország, 1983. január (40. évfolyam, 1-25. szám)
1983-01-08 / 6. szám
||||| HÉTVÉGI MELLÉKLET A • ff II 1 M ■■ r Amatőrök ürügyen látsszunk a saját kedvünkre Sokszor „leírták”, mint idejétmúlt „kelléket” az amatőrmozgalmat. Különösen, a televízió elterjedését követően húzták meg sokan a lélekharangot az öntevékeny színjátszó-, ének-, tánccsoportok, kisközösségek fölött. Kinek is kell az amatőrök játéka, amikor egy gombnyomásra otthonukba jön a színház, a mozi, a hangversenyterem... S mi történik világszerte? Egyre égetőbb szükségét érzik az emberek az önkifejezésnek, a közvetlen részvétel semmi mással nem pótolható élményének. Egyik fő oka talán az amatőrmozgalom újjászületésének, hogy az ember, amikor elfogadja a technika által nyújtott jótékony művelődésközvetítőt, szórakoztatóeszközöket és él velük, egyben szeretné megőrizni a közvetlen élményszerzés ősi forrásait is. Mindezt persze úgy kell tenni, hogy azok formája, tartalma megfeleljen a kor követelményeinek, vagyis a felszabadulást követő, majd az ötvenes évek színjátszása, amatőrmozgalma napjainkban természetesen nem elégítheti ki az igényeket. De milyen legyen a ma amatőrmozgalma? Ezekről inkább az amatőrmozgalomban részt vevők és a szakemberek vitáznak és fáradhatatlanul keresik a leginkább járható utat. Valójában nem csupán annak a 8—10 ezer amatőr színjátszónak, énekesnek, táncosnak, bábosnak fontosak a kérdésre adandó válaszok, akik megyénkben közvetlen művelői e művészeti ágnak, hanem mindnyájunknak. A megyei közművelődési bizottság legutóbbi értékelése szerint a különböző központi határozatok hatására, „a társadalmi bázis további szélesítésével továbbfejlődött és jelentős eredményeket ért el a megye amatőrművészeti mozgalma”. Elmondható, hogy sajátos társadalmi funkciói — a gazdag népművészeti hagyományok ápolása, továbbfejlesztése, széles körű megismertetése, művelődő közösségek teremtése, a világnézeti és erkölcsi nevelés, a művészeti értékek értő befogadására való felkészítés mellett növekedőben van kultúraközvetítő, műsorellátó szerepe is. Említhetnénk hosszasan, hány országosan jegyzett, minősített, kitüntetett öntevékeny együttese van a megyének, hogy erősödött részvételük az ország kulturális vérkeringésében, hány neves verseny, találkozó, országos seregszemle házigazdája lett Szabolcs-Szatmár. Fontos, hogy ebben is nem csak tegnapi önmagunkhoz, hanem a „nagyvilághoz” mérjük magunkat, az adni és befogadni összetartozó követelmények szerint. De legalább ennyire fontos, hogyan vannak jelen a hétköznapjaink alakításában, művelődésünkben azok az értékek, amelyek az öntevékeny művészeti életünk terméseiből „betakarításra” várnak, önmagában figyelemre méltó, hogy csaknem tízezer ember, tevékenykedik valamilyen öntevékeny művészeti csoportban. Többségük az ének, zene, tánc aktív művelője, de népes tábora van a színjátszásnak, a bábozásnak, a fotó-, a film-, a képzőművészeti és díszítőművészeti műfajnak is. Talán a leginkább kitaposott úton a népi tánc, ének, zene rajongói járnak, míg a színjátszók nehezebben találják meg helyüket, szerepüket. Ez érthető is, a színházpótló szerep ma már csak a kistelepüléseken indokolt, ott sem a háromfelvonásos darabok erőltetése hoz sikert, hanem a rövid, egyfelvonásosak, vagy irodalmi jellegű összeállítások, amelyek inkább kedvet ébresztenek, mintsem pótolni képesek a tévé előadásait. Sok az életképes és tartós öntevékeny művészeti csoport, kisközösség, de jócskán akad szárnyaszegett vállalkozás is. Nem kevés a tiszavirág életű közösség, amely belefárad, belefásul a folytonos újrakezdésbe, kevés az ötletet adó, irányító szakember. Olykor formális a csoportok élete, vagy nincs gazda, vagy van, de csak az általa kedvelt műfajt támogatja. Kevés még megyénkben — az országban is — a szabadidős klub, ahol kötetlenül találkozhatnának a különböző műfajok kedvelői, ahol éppúgy otthonra, barátokra talál a saját gyönyörűségére festegető, verselgető ember, mint a zenész, a táncos, az ügyes kezű bábos, filmes, magnós és így tovább. Művelődési intézményeink többségében műfajok szerinti „parcellázás” alapján szervezik a csoportokat, s erre talán az ágazatonként készítendő költségvetés is készteti őket. Néhol az is előfordul, hogy túlontúl szorgalmazzák az országos, szakmai minősítést, holott vannak jócskán csoportok, amelyek tagjai nem versenyezni akarnak, nem pályáznak különféle minősítő címekre. Egyszerűen összejönnek, közös az érdeklődésük, jól érzik magukat együtt. Nem biztos, hogy megfelelnek a „működés” előírt feltételeinek, mégis helyet és figyelmet, támogatást érdemelnek. Természetesen a műfaj legjobb művelőinek továbbra is szükségük van a közösség előtti „megméretésre”, szereplésre, de nem hanyagolható el az amatőr művészeti mozgalomnak az a csendesebb, de a hétköznapokon annál hasznosabb oldala sem, amely az együttlét, az együttjátszás élményeit keresve, a saját gyönyörűségére igyekszik megteremteni magának azt, amit a tévé és semmilyen más, „távolról jövő” eszköz nem pótolhat. Még azt is vállalva, hátha valaki a hátuk mögött megjegyzi: komoly ember és mégis játszik... S nekik van igazuk, akik nem mondanak le az örök emberi igényről, a játék öröméről... P. G. Nagy István Attila: Fújja az antennazsinórt fújja az antennazsinórt a decemberi szél ahogy ablakomon kinézek évek óta egy rozzant parasztház mutatja ráncos arcát tenyérnyi ablaka vaksin hunyorog rám mint gazdája ha nem találja a szemüvegét tíz éve indulnak a mohás cserepek a tetőről de a megérkezés egyre csak késik tavaly az egyik kémény reggelre lezuhant s mint kettétört emlékoszlop pihent a hóban az öregasszony körbejárta ujjaival simogatta ebben a korban semmit sem titkol már az ember: siratta az elpusztult kéményt az elporladt tégla-időt cseppkövek ragyogtak arca ráncainak a hűvösében kendője mint valami középkori csuklya nem is volt teste már kopjafaként fordult erre meg arra az illatozó hóban fölötte varjúcsapat keringett táncolt 1983. január 8. Hommage á Petőfi Tavaszy Noémi metszetei Petőfi Sándor születésének másfél százados évfordulóján avatták várossá szülőhelyét, Kiskőröst. A most egy évtizedes város ünnepségsorozattal emlékezik a tíz esztendő fejlődéséről, s egyben Petőfi születésnapjáról, melynek Szilveszter éjszakáján volt 160 esztendeje. A városi művelődési központban állítják ki január 15-ig Tavaszy Noémi linóleummetszet-sorozatát, mellyel a költő emlékének adóznak. Ezúttal ezekből három János vitéz-illusztrációt mutatunk be. . Tavaszy Noémi: Kukorica közt születtem ... Tavaszy Noémi: Pásztorok királya. Tavaszy Noémi: Látta Iluskává válni a virágot... Bodnár István : Telet képzelek Egy gyönyörű leid képzelek magamnak fehér hóvá: megáldott időt ahol a lélek fejet meghajtva elidőz csöndet és békét hozna ez a tél a nyírfák fehérlő némaságát mint az álomban az emberek egymás felé sietnének meghirdetve a szépség tisztaságát kegyelem vezetné utunkat hófödte csúcsok látomása kísértene mozdulatlan tartanám a tollat megszületne a vers Lemez lehet vagy kazettás magnó. Pózán, dob. Dobok. Éles trombitafutamok. Zongora. Mikor is? Hol is? Ritmus. Ritmus, ritmus. A bendzsó meg a zongora. A klarinét. És megint a trombita, élesen. De mire a hang kiér ide a teraszra, már elcsendesül. Mégis. Hol és mikor is? A platánok törzséről hámlik a szürke kéreglap. Meg a levelek. Ázottan, de harsogó sárgán hullanak a sétányra, útra, asztalokra. Az üres székekre. Színesen, de halálosan. Mint egy néptelen város. A kihalt presszó meg a terasz. A folyó színtelen. Párába oldódik a túlpart. Az a nő ott csak körmöl, körmöl a pléhasztal lapján. Még csak újságot sem tett a levélpapír alá. Fut a golyóstolla, fel sem pillant az írásból. Ül feketén, fekete ballonban, fekete csizmában és szétázott, fekete hajjal. Milyen sápadt. A pózán. Meg a dobon a seprő. Hol? Milyen teremben? Nincs vendég rajtunk kívül. Csak a nő meg én. Odabenn, a bolthajtásos kis presszóban a kávéfőzőnő meg a pincérlány. Támasztják a pultot, diskurálnak. Már mentem volna, de megszólalt ez a zene. A part néma. A teraszon ködtől nedves, kopott pléhasztalok. Rácsos székek. Falevelek. Lehet, hogy esni fog. Terem, drapériákkal. A zenekar a színpadon. Szálkás padló. Vörös függönyök az ablakokon. Tél. Vagy késő ősz. Piszton meg szakszofon. A szakszofon mélabús altja. Meg a dob. Megbillen a székem, csendül a pohár a hamutartónak ütődve. A sötét bolthajtás alól előjön a pincérlány. Van az arcában valami közönséges, már amikor beültem ide, megfigyeltem. És erős a hasa meg a combja. A szűk szoknyában. De a feszes pulóver, meg a kis, fehér kötény mégis izgat. A fényesre kopott szövetszoknya meg a harisnyás láb. Minden pincérlány kívánatos. De ha záróra után végig kellene mennem vele a parti fák alatt. Ha jönne velem várakozva a sötétben? Fűízű csókja volt! A fogak. A száj puha melege. És az a fűíz! — Parancsol? — Hogyan? Ja... egy konyakot még. Hozzon. — Elmosolyodom, hogy szövetséget kössünk. De nem veszi a lapot. Fázósan megdörgöli a karját, odabenn meleg volt Indul vissza. Elmegy a nő mellett, lassít, közönnyel nézi. A nő nem tekint fel. A haja eltakarja az arcát, amint előredőlve ír. Újabb szám a kazettáról. Ének. Yes Sir, that’s my Baby... Autó közelít az úton. Megáll a fák alatt. Ketten kiszállnak. Két férfi, öltönyben. Az egyik visszahajol a kocsiba, beszél valakihez. Nevetés. Távol vannak, nem értem őket. Nevetés. A férfi ellép a kocsitól, kiszáll egy szőke lány. Hosszú combok. Fehér bunda, fehér csizma. Hatalmas szőke haj. Kocsiajtó csapódik, jönnek. A lány hangosan nevetgél, siet, a férfiak loholnak mellette. Bemennek a bolthajtásos helyiségbe. A fekete nő fel sem pillant. Látom a kocsit a fák alatt. Ezüstszínű. Lapos. Hazai rendszám. Peregnek a falevelek, befedik a tetejét. Befedik a sétányt. Zongora, bőgő, bendzsó. A szakszofonos a színpad szélén állt, hátradőlt, ívben, felzúgott a taps, amikor befejezte a szólót. Aztán a dob. Dobszóló. A vörös drapériákon felírás. Fehér, kivágott betűk. Három olajnyomat a falon, három portré. És a dobszóló. A táncosok addig várakoztak. Hol is volt ez? Melyik kerületben? Lustán bújik elő a sötétből a pincérlány. Leteszi a konyakomat. Nem szól. Nem iszom. A pincérlány feszes szoknyája. Milyen vastag a combja! Magasszárú cipőt hord, persze. Végigsétál az avarral teli teraszon. A fekete nő feltekint, a hajába túr, meglátja a lányt, s mintha csodálkozna. — Egy teát! A lány bólint, eltűnik. A nő hátradől a széken, keresztbe veti a lábát, átolvassa a levelet. Javít, olvas. A hajába túr. Nyolc, tíz méter lehet köztünk. Szép a térde. Rám néz. Nézzük egymást. Nem veszi le rólam a tekintetét, mégsem vagyok biztos,hogy igazán engem figyel-e? Tartja a kezében a levelet, s néz felém. Szakonyi Károly:Dixiband