Kelet-Magyarország, 1983. augusztus (40. évfolyam, 181-205. szám)

1983-08-20 / 197. szám

KM ÜNNEPI MELLÉKLET Czine Mihály A Szabó Ilonka utcában, a Bem rakpart­tól negyed kilométerre, már nem hallatsza­nak a közlekedő villamosok. Több lépcsősor legyőzése után az emeleti lakásban igazi „Móricz-hős” nyit ajtót. Diószegi-festmények a falon, vendég az asztalnál. A könyvek rendje is sugallja: Czine Mihály budai ott­honában vagyunk. Pályája röviden így összegezhető: tanít, szerkeszt, ír­ó hittel, szenvedéllyel, magas színvonalon. Irodalomtudósaink közül őt ismerik legtöb­ben e hazában és a határon túli magyarság­ban. Vallja, amit Ady hirdetett: „A magyar­ság szükség és érték az emberiség, s az em­beriség csillagokhoz vezető útja számára.” Tudása és irodalomszeretete, a magyar nép sorskérdései iránti elkötelezettsége tiszteletet parancsoló. Móricz szatmári gyaloglásait tartotta egye­temének. Ott tanult látni, s közel hajolni a „kapás magyarhoz”. Innen jött az irodalmat az élet részének tekintő „Móricz-rokon”, Czi­ne Mihály is, a Czine Zsiga fia, ahogy em­legetik ma is Hadászon. „Pompás, nagyszerű nép a szatmári. Pe­tőfi első látásra a rokon, derűs nyugalmú és forradalmi népet ismerte fel benne. Móricz a Túri Danikát, a Joó Györgyöket és a Kőmi­­ves Erzsiket. Vízzel, aszállyal, úrral küzdő, mindig újrakezdő, tisztalelkű embereket.” A szülőföld ma is erőt biztosító hátország A hozzá való kötődés minden munkájából kiolvasható. Ha egy-egy íróról, költőről szól, soha sem felejti a szatmári vonatkozásokat. „A Budai Nagy Antal parasztfelkeléstől kezd­ve nem volt olyan forradalma és szabadság­­harca a magyar történelemnek, amelyben részt ne vett volna Szatmár népe. Ezért is tudott magas népkultúrát teremteni és maga­sabb műveltség felé törekvő fiainak bőséges útravalót adni. Azon a tájon gyönyörűen be­szélnek az emberek.” A kis falu, ahol nőtt, közel volt a román határhoz, távol a kulturális centrumoktól. „Az én falumba leginkább a Szabad Szó járt. Egyik bátyám volt az előfizetés-gyűjtője. Eb­ből a lapból szereztem akkor minden tudo­mányom. Hetente egyszer jött, de az érdekelt írásokat és hirdetéseket némely nap kétszer is elolvastam belőle. Egyszer magamnak csendesen, aztán apámnak fennhangon, majd apám mezei komáinak is, naponta többször is, ugyancsak hangosan, mivel az írást vagy meg sem tanulták, vagy már félig-meddig elfelejtették, vagy már csak az öreg betűket látták.” Ha Hodászt mondanak, elsőre az ő neve jut eszembe. A kis, földes padlójú falusi szo­ba színtere volt a népes rokonság találkozói­nak — a legkisebb fiúval, az első értelmisé­givel is. „Tíz testvér, vagy harminc unoka, és déd­unoka fényképe mosolygott a falakról. Apá­mat, anyámat máig a legnagyobb emberek között tartom számon. Egyikük sem tudott írni, olvasni, talpalatnyi földjük sem volt az indulásnál, de igaz emberek voltak. Ma is az ők és a testvéreim örökségéből élek.” Járt a faluszéli házban Szabó Pál. „Hadd lássa, milyen portáról való az a gyerek, aki az ő könyveiből oly látható kedvvel idézget”, lekanyarodott ide Veres Péter is, Sánta Fe­renc, Nagy László és Balogh Edgár is. „Móricz Zsigmond Fáklyája mellett az el­ső igazán nagy olvasásélményem Szabó Pál könyve, a Lakodalom, Keresztelő, Bölcső volt. Mintha az én falumról szólt volna a regény. Berti bácsiról, Juhánka néniről, Jani bátyámról, Gáti és Gere sógorról. Az én fa­lumon is úgy terült szét a harangszó, mint a Talpalatnyi föld házsorai fölött.” Elsőnek egykori tanítója, a Nyírmihálydi­­ban élő 83 éves Siket Mihály figyelt fel rá, aki a vallásos téli estéken Nyirő- és Tamási­novellákat is felolvasott. Sokat köszönhet a református pap Fóris Lajosnak, aki Adyval együtt volt diák és Móriczcal teológus. Sze­repe van az indíttatásban Sárái Bélának, aki a nyíregyházi tanítóképzőben osztályfőnöke volt, és sokat beszélt Móriczról. Az egyete­men Király István pártfogolta, tőle tanulta a legtöbbet. Czine Mihály — negyedszázada — legfon­tosabb feladatának a magyar irodalom érté­keinek közvetítését tekinti. Móricz életműve élete programjává vált. 1960-ban jelent meg első könyve, a Móricz Zsigmond útja a for­radalmakig. Kilenc évvel később a Nagy Ma­gyar Írók sorozatban a „Móricz Zsigmond” című kismonográfiája. A művet háromszor adták ki. Mintha regényt olvasna az ember. Móricz volt a témája kandidátusi értekezé­sének. „Én még ismertem olyan embereket, akik­től Móricz népdalokat gyűjtött. Móriczban láttam épp azt az embert, aki Jókai vilá­gától eljutott Ady világáig, a népi irodalo­mig, akinek életműve, hatalmas embergalé­riája tükrözi az Ady által megfogalmazott igazságot.” Nem szűk parcellát fog a magyar iroda­lomból. Sokoldalú érdeklődését kritikusai is észrevették. 1971-ben az Arcképek és Vallo­mások sorozatban lát napvilágot a „Szabó Pál” című kötete, a művészien megírt esszé. 1967-es keltezésű „A naturalizmus”. Bán Imrével és Barta Jánossal közös munkája az 1976-ban szerb-horvát nyelven megjelent Istorija Madarska Knjizevnosti (A magyar irodalom története) című nagy szintézis. 1981- ben adták ki az ezeroldalas kétkötetes „Nép és Irodalom” című nagy tanulmánykötetét, negyedszázad válogatott tanulmányainak, esszéinek, visszaemlékezéseinek, kritikáinak gyűjteményét, mely szép magyar kivétel az egyoldalú szakmai specializálódás ártalmai alól. Divatos, máig élő elképzelés: a magyar iro­dalomnak szép kezdeményezései lehetnek, de világirodalmi jelentőségű alkotásai nem. Czine vallja, a magyar irodalomnak nem­csak jelentős részletei, de világirodalmi ér­tékei is vannak, van mondanivalója az egye­temes emberiség számára is. Szemléletében a világirodalmi értéket nemcsak a nyugat­európai irodalmak jelentik, hanem a kelet­európai kis népek nagy alkotásai is. „Meggyőződésem: Balassi, Zrínyi, Csoko­nai, Vörösmarty, Petőfi, Arany, Ady, Babits, József Attila, Illyés, Juhász Ferenc és Nagy László költészete a világirodalom fontos ré­sze. A XIX. század magyar prózájában, Eötvös kritikai realizmusában, Jókai roman­tikájában, Kemény lélektani realizmusában, s Mikszáth prózájában is európai értéket kép­viselő hang jelent meg. A próza forradalmát a XX. században okkal kötik Prousthoz, Martin Du Gardhoz és Gorkijhoz, de a náluk jelentkező tendenciák a magyar Krúdynál, Móricznál és Nagy Lajosnál is megvoltak. A két világháború között Németh László a tu­datregény egyik legnemesebb változatát te­remtette meg. Déry Tibor a modern polgári regény vívmányait is felhasználva ábrázolta a szocialista társadalmat. Gelléri Andor End­re tündéri realizmusa, Tamási Áron mesét és valóságot ölelkeztető népi szürrealizmusa mind-mind európai, világirodalmi értékek. S az újabb magyar prózából Sánta novellasz­­tikája, Sütő András epikája.” Tanulmányaiban a magyarság és ember­ség, a magyarság és haladás nagy találko­zásait keresi. „Meg is találtam. Az előbb említett nagy példákban és a nem említett kisebbeknél. A magyar történelem mozgásában többször is. Így 1848—49-ben, a forradalom és szabad­ságharc idején, 1918—19-ben egy új szociá­lis világ építésére való készségben, a má­sodik világháború éveiben abban a szellemi ellenállásban, amely a fasizmussal szemben folyt. A hivatalos Magyarország hadban állt a Szovjetunióval, Angliával és Amerikával, de ugyanakkor — a magyar szellem tájéko­zódását jelezve — megjelent Solohov Csendes Don-ja, s a francia, s az angol irodalom Kin­csesháza Magyarországon.” A népi irodalom és a határainkon túli ma­gyar irodalom elkötelezett elemzője. Úgy tudja szeretni és érteni a határokon túli ma­gyar irodalmat, hogy rajtuk át és velük együtt a szlovák, román, szerb, horvát iro­dalomnak, a kelet-európaiságnak is hívévé válik — írja Imre László a Nép és irodalom­ról szóló kritikájában. — Meggyőződése, hogy minden népnek, az egész emberiségnek az érdeke és eredménye, ha egy-egy népcsoport őrzi anyanyelvét és ápolja kultúráját. Czine Mihály tanít az egyetemen, s részt vesz a Látóhatár szerkesztésében. Feladata az értékek közötti válogatás és a minősítés. Ko­rábban dolgozott az Új Hang szerkesztősé­gében, ahol felfedeznie is lehetett. S ő felfe­dezett, nem is akárhogyan. Juhász Ferenc, Nagy László, Váci Mihály, Sánta Ferenc és mások el- és megismertetéséért ő igazán so­kat tett. -Nemcsak tollal, kivételes előadói tehetség­gel is szolgálja a magyar irodalom népsze­rűsítését, értékeinek tudatosítását. Ugyancsak Imre László írja: Nehogy a legendás alak el­feledje előlünk az alapos felkészültségű tu­dóst, a ritka talentumú, koncepciózus histo­rikust. „Az általam nagyra becsült emberek jóvá­hagyó tekintetét érzem a legnagyobb elis­merésnek. S minden dolgok között annak örültem talán leginkább, hogy Németh László reám is figyelt. Hogy egy kicsit az ő eklézsiá­ja tagjának érezhettem én is magam.” „Az öröklés, a szokás és a szegénység jo­gán lehettél volna juhászbojtár. Juhász. S lettél az irodalom tudósa. Az út eleje már szinte ködbe vész, ha újra mondod, hangzik mesének, legendának is. De számodra — múltad és emlékezeted — a realizmus forrá­sa lett: gondolkodást, magatartást meghatá­rozó erő” — így köszöntötte Dobos László 1979-ben, az Alföldben ötvenedik születés­napján. Mostanában ritkábbak szabolcsi látogatá­sai. Színházról kérdez, közéletről... És min­denről, ami Észak-Tiszántúllal kapcsola­tos... Tóth László 1983. augusztus 20.NI A nyárutó még hátra volt, amikor beütött nálam a nagy fordulat. Úgy tetszik, hogy valamivel még Szent István előtt állottunk, de már búza­hordás után. De mindjárt utána lehettünk, mert az el­ső munka, aminél kéznél kel­lett lennem, a cséplésből való kóstolat volt, az pedig nálunk mindjárt a hordás után szo­kott volt minden esztendőben megesni. Nagy esemény volt ez min­dig. A csűr deszkapadlóját, amit csűrföldjének nevez­tünk, gyönyörűen tisztára sö­pörtük, s a kévéket szép sor­jában arra raktuk, de úgy, hogy mindig két kéve feküd­jék egymással szemben, érintve egymást a búzafejek. Amikor ez megtörtént, akkor apám verni kezdte a kévéket a cséppel, lassan haladva egyikről a másikra. Amikor emígy végigment a kévéken, azokat megforgatta, s a má­sik oldalukat is megcsépelte sorban. Atyám csak annyit mondott nekem azon a reg­gelen, de igen jókor: — Gyere, ma csépelünk! Ő elől a nagy nyírfaseprű­vel, s én utána egy kisebbel elindultunk a csűr deszka­padlóján, s azt olyan tisztára söpörtük ketten, hogy misét is lehetett volna mondani benne. Ami széna- és szal­mahulladék összegyűlt, annak a javát a jászolba tettük, a többit pedig a megillető hely­re. Akkor a hosszú lajtorját apám odatámasztotta az odor gerendafájához, s nekem így szólt: — Eredj, s­eregesd le ne­kem a kévéket. Azt hittem, apám csodálni fogja, hogy életemben a leg­első alkalommal is milyen ügyesen futok fel az éktelen létrán. De úgy látszik, nem csodálta, mert nem szólott semmi dicséret; igaz, hogy én sem legelőször jártam ezen a lajtorján, de azt csak a ma­darak tudták. No, nem baj, gondoltam magamban, majd a búzakévéket olyan igyeke­zettel és ügyesen fogom lefe­lé eregetni, hogy azzal kiví­vom a dicséretet. — Nem hajt a tatár! — szólt fel nemsokára atyám. — Ez azt jelentette, hogy éppen annyira ne siessek, mert ő nem győzi olyan gyor­san a fal mellé rakni a le­hulló kévéket. Márpedig oda kellett rakni, méghozzá gon­dosan, hogy sok helyet se ve­gyenek el, s le se dőljenek a kévék, mert hiszen ott kel­lett állani az egésznek, amit ki akart csépelni. Amikor lejöttem, kivitte a csűrből a lajtorját, hogy ne legyen a cséplésnél láb alatt, aztán a padlóra lefektettük a kévéket, úgy tízet, tizenket­tőt az egyik sorba, s a má­sikba is annyit, majd megin­dult a cséplés. Mivel az egyik csűrkapu, amelyik az udvar­ra szolgált, egészen nyitva volt ilyenkor, én a küszöbre kuporodtam, s onnét néztem, hogy apám milyen csodásan s egyformán forgatja, minden suppantás előtt a feje fölött a cséphadarót; s gyönyörköd­tem abban is, hogy az ütések nyomán milyen pazarul és aranyló módon ugrálnak a búzaszemek. Csak akkor kel­lett ismét segítenem, amikor a kicsépelt kévéket szorosan egymás mellé s bütüre kel­lett állítani, hogy apám agy­ba is megveregethesse őket. Amikor ez is megvolt, a zsúpkévéket a könyökön ke­resztül lehajigáltuk a pajtá­ba. A kicsépelt búza azonban a helyén maradt a padlón, s az új kévéket ráraktuk arra. Atyám nem vesztegette az időt, mert a kévék rendesen fogytak. Az inge kicsúszott a harisnyája korcából, s ahogy hajladozott az erős munká­ban, meg-meglebbent a háta fölött. A homloka verejtékes volt immár állandóan, és a csapzott hajára pelyva­pilin­­kák szálltak. Délebéd után olyan munka következett, ami már játék volt a csépléshez képest. Atyám az összegyűlt szeme­ket, amiket a második vagy a harmadik kévesor kicsép­­lése után mindig oldalt ra­kásba húzott volt, most szé­pen elterítette a széles desz­kapadlón. Gereblyével végez­te ezt, mert a gereblye jól fogta még a búzahalmot, mi­vel nemcsak a pelyva volt még közötte, hanem a kalá­szok roncsai és nem kevés szalmamosztalék is, vagyis a törek. Így a húzásnál, s majd utá­na kigereblyélte a búzából a töreket, s amikor a gereblye már nem tudott többet ki­szedni belőle, akkor követke­zett a fölöző söprű. Ez egy különös seprű volt, amit csak ilyen alkalommal, s erre a célra szoktak használni. Hosszú nyélre nyírfavessző­ből kötötték, s olyan alakja volt, mint a kibontott legye­zőnek, vagy a páva farkának, amikor a páva mereven széj­jelteríti a farktollat. Ezzel a söprűvel aztán lefölözte a bú­zát ... Nekem semmi sem tet­szett annyira, mint a szórás. Úgy történt ez, hogy apám egy falapáttal, s utána söprű­vel ismét rakásba gyűjtötte a búzát. A csűrnek nem akár­melyik oldalára azonban, mert először a másik csűrka­put is kinyitotta, s akkor egy kevés búzát a levegőbe szórt, hogy vajon a szellő, vagy a légáramlás merre viszi a pelyvát. Ha az udvar felé vitte, vagyis keletről nyugat­nak, ami leginkább esett meg, akkor a csűrnek az ud­var felőli valamelyik sarkába gyűjtötte a búzarakást. Utána egy hosszú keskeny és öblös lapáttal merített a rakásból, és azt a búzát, íve­lő mozdulattal maga elé szór­ta, vagyis olyanformán, mint amikor vetni szoktak, csak­hogy most nem a földre, ha­nem inkább az ég felé ve­tett. Mint az aranyló szivár­vány, a besütő fényben úgy csillogott a keskeny búza­szőnyeg, fent a levegőben,, ahol a pelyva mind megállt, és visszafelé fordult, a súlyos búzaszemek pedig előrefutot­tak, és aranyos színben hull­tak le a tiszta padlóra. Utána már vékába lehetett menni. Hát ez volt az első munka, amelyben atyám hasznosított engem. Tamási Áron: (Részlet a Bölcső és Bagoly című önéletrajzból) Egybeöntött páncéltornyok H­ajdani iskolatársam, akinek hat ujját rob­bantotta le egy félig befulladt aknagránát 45 au­gusztusában, az alvégesi te­mető sírdombjai között, hob­biból hadtörténettel foglalko­zik. Egyetemre nem járt, ka­tona se volt — „nem bizo­nyult alkalmasnak egészségi­leg” —, de mindent megta­nult, könyvből, szakmunkák­ból, amit csak megtehetett. Különösen a második világ­háború érdekli. Erre szakoso­dott, mondanánk, ha törté­nész lenne, de nem az. „Vér­rel jegyeztem el magam ezzel a korral” szokta emlegetni, s kisajátította magának a vi­lágháborút. — Tudod, hogy a munka tette emberré az embert? — kérdezte egyszer. — Tudom — mondtam kedvetlenül, mert fejtegeté­sei néha kifejezetten untat­tak. — Tanultuk az iskolá­ban. — No, és mi volt az ember­ré válás legfontosabb anató­miai feltétele? — Természetesen a nagy­méretű agy. — Tévedni tetszik, tollnok úr. Az jóval később követke­zett. Előbb még volt valami, amit a törzsfejlődés termé­szetesen több helyen is kipró­bált, de tökéletes mechaniz­musát az embernél érte el. Gondolj a bagoly vetélő ujjá­­ra, vagy az alsó madárfogás­ra, amit Názó tanár annyit emlegetett a bordásfal mel­lett. — Nem tudom — mond­tam. Szabad a gazda. — Hát az, hogy az ember szembe tudja fordítani a hü­velykujját a többivel. Ez a fontos. Csak így lehet meg­fogni valamit, az ősember bunkójától a repülőgép bot­kormányáig. Az agy fejlődé­sét is a kéz indította el. Fo­gási ingereket közvetített. Ez a tárgy sima, ez érdes, emez puha, amaz nehezen faragha­tó, itt vékonyabb, ott vasta­gabb. S milyen sokan van­nak, akik nem használják a kezüket. Nem dolgoznak so­ha igazán. Pedig ha megsza­kad ez az ősi kapcsolat az agy és a kéz között , az értelem sínyli meg. Hosszabb távon legalábbis. Elhallgatott, s a kezére né­zett. — Látod — mondta — nekem mind a két hüvelyk­ujjam megvan, csak nem na­gyon tudom mivel szembe fordítani. Mondd, kaszáltál már valamikor? "— Igen — válaszoltam. — Nem túl "hetykén, de kaszál­tam. Különösen a fenés ment rosszul. Hol a követ ejtettem el, hol a kasza akart a nya­kamba állni. — Ügyetlen vagy — mond­ta. — Én tudnám, hogy kell csinálni. — Féltem a fiatalokat — mondta egyszer, amikor me­gint találkoztunk. — Nem érdekli őket a történelem. Ismeretterjesztő előadásra kértek fel a múltkor. A győ­zelem anyagi feltételeiről be­széltem olvasótáboros gyere­keknek. A sorozatgyártásról, amit oly gyorsan meg tudtak szervezni az Urálon túl, a T-34-esek egybeöntött pán­céltornyáról, s a szibériai fe­nyőből készült repülőgéptes­­tekről, amit fiatal lányok, asszonyok állítottak össze sab­lon után, olyan hatalmas szé­riákban, amire még nem volt példa a technika történeté­ben. — Unták. Halálosan un­ták. Nézd, nyár van. Egy felhő sincs az égen, s te egybeön­tött páncéltornyokról be­szélsz nekik. — Tudom. A háború mind­annyiunkat megnyomorított egy kicsit. Engem úgy, hogy soha nem fogok kaszálni, pe­dig tudnék. Vagy vésővel, ka­lapáccsal faszobrot faragni. A balett nem zavar különö­sebben. A kecses kéztartás, az ujjak lebegő játéka... De egy vésőt, meg egy kalapá­csot jó volna egyszer marok­ra fogni. Mindegy. Szóval en­gem így. Mást meg úgy, hogy érthetetlenül szorongani kezd. Ezek a fiatalok a háború ellen énekelnek, szőnyeg­bombázásnál hangosabb gi­tárkísérettel, békefesztiválra mennek, egyik-másiknak kisgyermek ül a vállán, s a gyermek nyakában tekerős, kattogó műanyag géppisztoly. Legutóbb egy háborús film nézőterén ültünk egymás mellett. A vásznon géppiszto­lyok sivítottak, és megindult az áttörés. Tízen, tizenöten ha voltunk a moziban, s né­­hányan még Sebből is felálltak negyedóra után, és elindultak csattogva kifelé. Szépek vol­tak, fiatalok, egészségesek. És mind a tíz ujjuk meg­volt. Mester Attila

Next