Kelet-Magyarország, 1983. augusztus (40. évfolyam, 181-205. szám)
1983-08-20 / 197. szám
KM ÜNNEPI MELLÉKLET Czine Mihály A Szabó Ilonka utcában, a Bem rakparttól negyed kilométerre, már nem hallatszanak a közlekedő villamosok. Több lépcsősor legyőzése után az emeleti lakásban igazi „Móricz-hős” nyit ajtót. Diószegi-festmények a falon, vendég az asztalnál. A könyvek rendje is sugallja: Czine Mihály budai otthonában vagyunk. Pályája röviden így összegezhető: tanít, szerkeszt, író hittel, szenvedéllyel, magas színvonalon. Irodalomtudósaink közül őt ismerik legtöbben e hazában és a határon túli magyarságban. Vallja, amit Ady hirdetett: „A magyarság szükség és érték az emberiség, s az emberiség csillagokhoz vezető útja számára.” Tudása és irodalomszeretete, a magyar nép sorskérdései iránti elkötelezettsége tiszteletet parancsoló. Móricz szatmári gyaloglásait tartotta egyetemének. Ott tanult látni, s közel hajolni a „kapás magyarhoz”. Innen jött az irodalmat az élet részének tekintő „Móricz-rokon”, Czine Mihály is, a Czine Zsiga fia, ahogy emlegetik ma is Hadászon. „Pompás, nagyszerű nép a szatmári. Petőfi első látásra a rokon, derűs nyugalmú és forradalmi népet ismerte fel benne. Móricz a Túri Danikát, a Joó Györgyöket és a Kőmives Erzsiket. Vízzel, aszállyal, úrral küzdő, mindig újrakezdő, tisztalelkű embereket.” A szülőföld ma is erőt biztosító hátország A hozzá való kötődés minden munkájából kiolvasható. Ha egy-egy íróról, költőről szól, soha sem felejti a szatmári vonatkozásokat. „A Budai Nagy Antal parasztfelkeléstől kezdve nem volt olyan forradalma és szabadságharca a magyar történelemnek, amelyben részt ne vett volna Szatmár népe. Ezért is tudott magas népkultúrát teremteni és magasabb műveltség felé törekvő fiainak bőséges útravalót adni. Azon a tájon gyönyörűen beszélnek az emberek.” A kis falu, ahol nőtt, közel volt a román határhoz, távol a kulturális centrumoktól. „Az én falumba leginkább a Szabad Szó járt. Egyik bátyám volt az előfizetés-gyűjtője. Ebből a lapból szereztem akkor minden tudományom. Hetente egyszer jött, de az érdekelt írásokat és hirdetéseket némely nap kétszer is elolvastam belőle. Egyszer magamnak csendesen, aztán apámnak fennhangon, majd apám mezei komáinak is, naponta többször is, ugyancsak hangosan, mivel az írást vagy meg sem tanulták, vagy már félig-meddig elfelejtették, vagy már csak az öreg betűket látták.” Ha Hodászt mondanak, elsőre az ő neve jut eszembe. A kis, földes padlójú falusi szoba színtere volt a népes rokonság találkozóinak — a legkisebb fiúval, az első értelmiségivel is. „Tíz testvér, vagy harminc unoka, és dédunoka fényképe mosolygott a falakról. Apámat, anyámat máig a legnagyobb emberek között tartom számon. Egyikük sem tudott írni, olvasni, talpalatnyi földjük sem volt az indulásnál, de igaz emberek voltak. Ma is az ők és a testvéreim örökségéből élek.” Járt a faluszéli házban Szabó Pál. „Hadd lássa, milyen portáról való az a gyerek, aki az ő könyveiből oly látható kedvvel idézget”, lekanyarodott ide Veres Péter is, Sánta Ferenc, Nagy László és Balogh Edgár is. „Móricz Zsigmond Fáklyája mellett az első igazán nagy olvasásélményem Szabó Pál könyve, a Lakodalom, Keresztelő, Bölcső volt. Mintha az én falumról szólt volna a regény. Berti bácsiról, Juhánka néniről, Jani bátyámról, Gáti és Gere sógorról. Az én falumon is úgy terült szét a harangszó, mint a Talpalatnyi föld házsorai fölött.” Elsőnek egykori tanítója, a Nyírmihálydiban élő 83 éves Siket Mihály figyelt fel rá, aki a vallásos téli estéken Nyirő- és Tamásinovellákat is felolvasott. Sokat köszönhet a református pap Fóris Lajosnak, aki Adyval együtt volt diák és Móriczcal teológus. Szerepe van az indíttatásban Sárái Bélának, aki a nyíregyházi tanítóképzőben osztályfőnöke volt, és sokat beszélt Móriczról. Az egyetemen Király István pártfogolta, tőle tanulta a legtöbbet. Czine Mihály — negyedszázada — legfontosabb feladatának a magyar irodalom értékeinek közvetítését tekinti. Móricz életműve élete programjává vált. 1960-ban jelent meg első könyve, a Móricz Zsigmond útja a forradalmakig. Kilenc évvel később a Nagy Magyar Írók sorozatban a „Móricz Zsigmond” című kismonográfiája. A művet háromszor adták ki. Mintha regényt olvasna az ember. Móricz volt a témája kandidátusi értekezésének. „Én még ismertem olyan embereket, akiktől Móricz népdalokat gyűjtött. Móriczban láttam épp azt az embert, aki Jókai világától eljutott Ady világáig, a népi irodalomig, akinek életműve, hatalmas embergalériája tükrözi az Ady által megfogalmazott igazságot.” Nem szűk parcellát fog a magyar irodalomból. Sokoldalú érdeklődését kritikusai is észrevették. 1971-ben az Arcképek és Vallomások sorozatban lát napvilágot a „Szabó Pál” című kötete, a művészien megírt esszé. 1967-es keltezésű „A naturalizmus”. Bán Imrével és Barta Jánossal közös munkája az 1976-ban szerb-horvát nyelven megjelent Istorija Madarska Knjizevnosti (A magyar irodalom története) című nagy szintézis. 1981- ben adták ki az ezeroldalas kétkötetes „Nép és Irodalom” című nagy tanulmánykötetét, negyedszázad válogatott tanulmányainak, esszéinek, visszaemlékezéseinek, kritikáinak gyűjteményét, mely szép magyar kivétel az egyoldalú szakmai specializálódás ártalmai alól. Divatos, máig élő elképzelés: a magyar irodalomnak szép kezdeményezései lehetnek, de világirodalmi jelentőségű alkotásai nem. Czine vallja, a magyar irodalomnak nemcsak jelentős részletei, de világirodalmi értékei is vannak, van mondanivalója az egyetemes emberiség számára is. Szemléletében a világirodalmi értéket nemcsak a nyugateurópai irodalmak jelentik, hanem a keleteurópai kis népek nagy alkotásai is. „Meggyőződésem: Balassi, Zrínyi, Csokonai, Vörösmarty, Petőfi, Arany, Ady, Babits, József Attila, Illyés, Juhász Ferenc és Nagy László költészete a világirodalom fontos része. A XIX. század magyar prózájában, Eötvös kritikai realizmusában, Jókai romantikájában, Kemény lélektani realizmusában, s Mikszáth prózájában is európai értéket képviselő hang jelent meg. A próza forradalmát a XX. században okkal kötik Prousthoz, Martin Du Gardhoz és Gorkijhoz, de a náluk jelentkező tendenciák a magyar Krúdynál, Móricznál és Nagy Lajosnál is megvoltak. A két világháború között Németh László a tudatregény egyik legnemesebb változatát teremtette meg. Déry Tibor a modern polgári regény vívmányait is felhasználva ábrázolta a szocialista társadalmat. Gelléri Andor Endre tündéri realizmusa, Tamási Áron mesét és valóságot ölelkeztető népi szürrealizmusa mind-mind európai, világirodalmi értékek. S az újabb magyar prózából Sánta novellasztikája, Sütő András epikája.” Tanulmányaiban a magyarság és emberség, a magyarság és haladás nagy találkozásait keresi. „Meg is találtam. Az előbb említett nagy példákban és a nem említett kisebbeknél. A magyar történelem mozgásában többször is. Így 1848—49-ben, a forradalom és szabadságharc idején, 1918—19-ben egy új szociális világ építésére való készségben, a második világháború éveiben abban a szellemi ellenállásban, amely a fasizmussal szemben folyt. A hivatalos Magyarország hadban állt a Szovjetunióval, Angliával és Amerikával, de ugyanakkor — a magyar szellem tájékozódását jelezve — megjelent Solohov Csendes Don-ja, s a francia, s az angol irodalom Kincsesháza Magyarországon.” A népi irodalom és a határainkon túli magyar irodalom elkötelezett elemzője. Úgy tudja szeretni és érteni a határokon túli magyar irodalmat, hogy rajtuk át és velük együtt a szlovák, román, szerb, horvát irodalomnak, a kelet-európaiságnak is hívévé válik — írja Imre László a Nép és irodalomról szóló kritikájában. — Meggyőződése, hogy minden népnek, az egész emberiségnek az érdeke és eredménye, ha egy-egy népcsoport őrzi anyanyelvét és ápolja kultúráját. Czine Mihály tanít az egyetemen, s részt vesz a Látóhatár szerkesztésében. Feladata az értékek közötti válogatás és a minősítés. Korábban dolgozott az Új Hang szerkesztőségében, ahol felfedeznie is lehetett. S ő felfedezett, nem is akárhogyan. Juhász Ferenc, Nagy László, Váci Mihály, Sánta Ferenc és mások el- és megismertetéséért ő igazán sokat tett. -Nemcsak tollal, kivételes előadói tehetséggel is szolgálja a magyar irodalom népszerűsítését, értékeinek tudatosítását. Ugyancsak Imre László írja: Nehogy a legendás alak elfeledje előlünk az alapos felkészültségű tudóst, a ritka talentumú, koncepciózus historikust. „Az általam nagyra becsült emberek jóváhagyó tekintetét érzem a legnagyobb elismerésnek. S minden dolgok között annak örültem talán leginkább, hogy Németh László reám is figyelt. Hogy egy kicsit az ő eklézsiája tagjának érezhettem én is magam.” „Az öröklés, a szokás és a szegénység jogán lehettél volna juhászbojtár. Juhász. S lettél az irodalom tudósa. Az út eleje már szinte ködbe vész, ha újra mondod, hangzik mesének, legendának is. De számodra — múltad és emlékezeted — a realizmus forrása lett: gondolkodást, magatartást meghatározó erő” — így köszöntötte Dobos László 1979-ben, az Alföldben ötvenedik születésnapján. Mostanában ritkábbak szabolcsi látogatásai. Színházról kérdez, közéletről... És mindenről, ami Észak-Tiszántúllal kapcsolatos... Tóth László 1983. augusztus 20.NI A nyárutó még hátra volt, amikor beütött nálam a nagy fordulat. Úgy tetszik, hogy valamivel még Szent István előtt állottunk, de már búzahordás után. De mindjárt utána lehettünk, mert az első munka, aminél kéznél kellett lennem, a cséplésből való kóstolat volt, az pedig nálunk mindjárt a hordás után szokott volt minden esztendőben megesni. Nagy esemény volt ez mindig. A csűr deszkapadlóját, amit csűrföldjének neveztünk, gyönyörűen tisztára söpörtük, s a kévéket szép sorjában arra raktuk, de úgy, hogy mindig két kéve feküdjék egymással szemben, érintve egymást a búzafejek. Amikor ez megtörtént, akkor apám verni kezdte a kévéket a cséppel, lassan haladva egyikről a másikra. Amikor emígy végigment a kévéken, azokat megforgatta, s a másik oldalukat is megcsépelte sorban. Atyám csak annyit mondott nekem azon a reggelen, de igen jókor: — Gyere, ma csépelünk! Ő elől a nagy nyírfaseprűvel, s én utána egy kisebbel elindultunk a csűr deszkapadlóján, s azt olyan tisztára söpörtük ketten, hogy misét is lehetett volna mondani benne. Ami széna- és szalmahulladék összegyűlt, annak a javát a jászolba tettük, a többit pedig a megillető helyre. Akkor a hosszú lajtorját apám odatámasztotta az odor gerendafájához, s nekem így szólt: — Eredj, seregesd le nekem a kévéket. Azt hittem, apám csodálni fogja, hogy életemben a legelső alkalommal is milyen ügyesen futok fel az éktelen létrán. De úgy látszik, nem csodálta, mert nem szólott semmi dicséret; igaz, hogy én sem legelőször jártam ezen a lajtorján, de azt csak a madarak tudták. No, nem baj, gondoltam magamban, majd a búzakévéket olyan igyekezettel és ügyesen fogom lefelé eregetni, hogy azzal kivívom a dicséretet. — Nem hajt a tatár! — szólt fel nemsokára atyám. — Ez azt jelentette, hogy éppen annyira ne siessek, mert ő nem győzi olyan gyorsan a fal mellé rakni a lehulló kévéket. Márpedig oda kellett rakni, méghozzá gondosan, hogy sok helyet se vegyenek el, s le se dőljenek a kévék, mert hiszen ott kellett állani az egésznek, amit ki akart csépelni. Amikor lejöttem, kivitte a csűrből a lajtorját, hogy ne legyen a cséplésnél láb alatt, aztán a padlóra lefektettük a kévéket, úgy tízet, tizenkettőt az egyik sorba, s a másikba is annyit, majd megindult a cséplés. Mivel az egyik csűrkapu, amelyik az udvarra szolgált, egészen nyitva volt ilyenkor, én a küszöbre kuporodtam, s onnét néztem, hogy apám milyen csodásan s egyformán forgatja, minden suppantás előtt a feje fölött a cséphadarót; s gyönyörködtem abban is, hogy az ütések nyomán milyen pazarul és aranyló módon ugrálnak a búzaszemek. Csak akkor kellett ismét segítenem, amikor a kicsépelt kévéket szorosan egymás mellé s bütüre kellett állítani, hogy apám agyba is megveregethesse őket. Amikor ez is megvolt, a zsúpkévéket a könyökön keresztül lehajigáltuk a pajtába. A kicsépelt búza azonban a helyén maradt a padlón, s az új kévéket ráraktuk arra. Atyám nem vesztegette az időt, mert a kévék rendesen fogytak. Az inge kicsúszott a harisnyája korcából, s ahogy hajladozott az erős munkában, meg-meglebbent a háta fölött. A homloka verejtékes volt immár állandóan, és a csapzott hajára pelyvapilinkák szálltak. Délebéd után olyan munka következett, ami már játék volt a csépléshez képest. Atyám az összegyűlt szemeket, amiket a második vagy a harmadik kévesor kicséplése után mindig oldalt rakásba húzott volt, most szépen elterítette a széles deszkapadlón. Gereblyével végezte ezt, mert a gereblye jól fogta még a búzahalmot, mivel nemcsak a pelyva volt még közötte, hanem a kalászok roncsai és nem kevés szalmamosztalék is, vagyis a törek. Így a húzásnál, s majd utána kigereblyélte a búzából a töreket, s amikor a gereblye már nem tudott többet kiszedni belőle, akkor következett a fölöző söprű. Ez egy különös seprű volt, amit csak ilyen alkalommal, s erre a célra szoktak használni. Hosszú nyélre nyírfavesszőből kötötték, s olyan alakja volt, mint a kibontott legyezőnek, vagy a páva farkának, amikor a páva mereven széjjelteríti a farktollat. Ezzel a söprűvel aztán lefölözte a búzát ... Nekem semmi sem tetszett annyira, mint a szórás. Úgy történt ez, hogy apám egy falapáttal, s utána söprűvel ismét rakásba gyűjtötte a búzát. A csűrnek nem akármelyik oldalára azonban, mert először a másik csűrkaput is kinyitotta, s akkor egy kevés búzát a levegőbe szórt, hogy vajon a szellő, vagy a légáramlás merre viszi a pelyvát. Ha az udvar felé vitte, vagyis keletről nyugatnak, ami leginkább esett meg, akkor a csűrnek az udvar felőli valamelyik sarkába gyűjtötte a búzarakást. Utána egy hosszú keskeny és öblös lapáttal merített a rakásból, és azt a búzát, ívelő mozdulattal maga elé szórta, vagyis olyanformán, mint amikor vetni szoktak, csakhogy most nem a földre, hanem inkább az ég felé vetett. Mint az aranyló szivárvány, a besütő fényben úgy csillogott a keskeny búzaszőnyeg, fent a levegőben,, ahol a pelyva mind megállt, és visszafelé fordult, a súlyos búzaszemek pedig előrefutottak, és aranyos színben hulltak le a tiszta padlóra. Utána már vékába lehetett menni. Hát ez volt az első munka, amelyben atyám hasznosított engem. Tamási Áron: (Részlet a Bölcső és Bagoly című önéletrajzból) Egybeöntött páncéltornyok Hajdani iskolatársam, akinek hat ujját robbantotta le egy félig befulladt aknagránát 45 augusztusában, az alvégesi temető sírdombjai között, hobbiból hadtörténettel foglalkozik. Egyetemre nem járt, katona se volt — „nem bizonyult alkalmasnak egészségileg” —, de mindent megtanult, könyvből, szakmunkákból, amit csak megtehetett. Különösen a második világháború érdekli. Erre szakosodott, mondanánk, ha történész lenne, de nem az. „Vérrel jegyeztem el magam ezzel a korral” szokta emlegetni, s kisajátította magának a világháborút. — Tudod, hogy a munka tette emberré az embert? — kérdezte egyszer. — Tudom — mondtam kedvetlenül, mert fejtegetései néha kifejezetten untattak. — Tanultuk az iskolában. — No, és mi volt az emberré válás legfontosabb anatómiai feltétele? — Természetesen a nagyméretű agy. — Tévedni tetszik, tollnok úr. Az jóval később következett. Előbb még volt valami, amit a törzsfejlődés természetesen több helyen is kipróbált, de tökéletes mechanizmusát az embernél érte el. Gondolj a bagoly vetélő ujjára, vagy az alsó madárfogásra, amit Názó tanár annyit emlegetett a bordásfal mellett. — Nem tudom — mondtam. Szabad a gazda. — Hát az, hogy az ember szembe tudja fordítani a hüvelykujját a többivel. Ez a fontos. Csak így lehet megfogni valamit, az ősember bunkójától a repülőgép botkormányáig. Az agy fejlődését is a kéz indította el. Fogási ingereket közvetített. Ez a tárgy sima, ez érdes, emez puha, amaz nehezen faragható, itt vékonyabb, ott vastagabb. S milyen sokan vannak, akik nem használják a kezüket. Nem dolgoznak soha igazán. Pedig ha megszakad ez az ősi kapcsolat az agy és a kéz között , az értelem sínyli meg. Hosszabb távon legalábbis. Elhallgatott, s a kezére nézett. — Látod — mondta — nekem mind a két hüvelykujjam megvan, csak nem nagyon tudom mivel szembe fordítani. Mondd, kaszáltál már valamikor? "— Igen — válaszoltam. — Nem túl "hetykén, de kaszáltam. Különösen a fenés ment rosszul. Hol a követ ejtettem el, hol a kasza akart a nyakamba állni. — Ügyetlen vagy — mondta. — Én tudnám, hogy kell csinálni. — Féltem a fiatalokat — mondta egyszer, amikor megint találkoztunk. — Nem érdekli őket a történelem. Ismeretterjesztő előadásra kértek fel a múltkor. A győzelem anyagi feltételeiről beszéltem olvasótáboros gyerekeknek. A sorozatgyártásról, amit oly gyorsan meg tudtak szervezni az Urálon túl, a T-34-esek egybeöntött páncéltornyáról, s a szibériai fenyőből készült repülőgéptestekről, amit fiatal lányok, asszonyok állítottak össze sablon után, olyan hatalmas szériákban, amire még nem volt példa a technika történetében. — Unták. Halálosan unták. Nézd, nyár van. Egy felhő sincs az égen, s te egybeöntött páncéltornyokról beszélsz nekik. — Tudom. A háború mindannyiunkat megnyomorított egy kicsit. Engem úgy, hogy soha nem fogok kaszálni, pedig tudnék. Vagy vésővel, kalapáccsal faszobrot faragni. A balett nem zavar különösebben. A kecses kéztartás, az ujjak lebegő játéka... De egy vésőt, meg egy kalapácsot jó volna egyszer marokra fogni. Mindegy. Szóval engem így. Mást meg úgy, hogy érthetetlenül szorongani kezd. Ezek a fiatalok a háború ellen énekelnek, szőnyegbombázásnál hangosabb gitárkísérettel, békefesztiválra mennek, egyik-másiknak kisgyermek ül a vállán, s a gyermek nyakában tekerős, kattogó műanyag géppisztoly. Legutóbb egy háborús film nézőterén ültünk egymás mellett. A vásznon géppisztolyok sivítottak, és megindult az áttörés. Tízen, tizenöten ha voltunk a moziban, s néhányan még Sebből is felálltak negyedóra után, és elindultak csattogva kifelé. Szépek voltak, fiatalok, egészségesek. És mind a tíz ujjuk megvolt. Mester Attila