Kelet-Magyarország, 1983. augusztus (40. évfolyam, 181-205. szám)
1983-08-13 / 191. szám
KM hétvégi melléklet MEGYÉNKBŐL INDULTAK A miniszterhelyettes Szilágyi Lajos nadrágos ember lett. Fura dolog ízlelgetni ezt a kifejezést, amellyel majd ötven évvel ezelőtt biztatták a nyírtassi parasztfiút. Mert a vasalt nadrág már más minőséget feltételezett, olyan embert, aki kiemelkedik, odahagyja környezetét, nemcsak testi valójában, hanem munkája, beosztása révén is elszakad a paraszti világtól. Tény: Szilágyi Lajos nagy utat tett meg Nyírtasstól Budapestig. Az esze, kiváló képességei tették alkalmassá, hogy mérnöki diplomát szerezzen. Úgy hozta a sors, hogy az, aki a ma is meglévő, tapasztóföldes kis szülői házból indult, mint Budapest főépítésze új városrészeket álmodjon, majd miniszterhelyettesként 15 éven át az ország építésügyeinek egyik vezetője legyen. Alig néhány hete, hogy nyugalomba vonulása alkalmából a Szocialista Magyarországért Érdemrendet kapta meg. S a mostani beszélgetéskor mindig visszacseng fülében az útravaló: „Ha nadrágos ember leszel, az életben sohasem feledd el a szegény embert!” — Mert szinte hihetetlen, hogy a szegénység mennyire összefogott — emlékezik. — Kisvárdán jártam gimnáziumba, mindig is bejáró voltam. Busz nem volt, vonat is ritkán a messzi pátrohai állomásról. Ezért, ha valaki indult a malomba őrletni, estére beszólt, tartsak vele. Délután megvárt, együtt mentünk haza. Akkor ivódott belém örökre a figyelmeztetés fajtám megbecsüléséről. A falusi református kis iskolában mind a hat elemit kijárta Szilágyi Lajos. Jófejű gyerek volt, könnyen ment neki a tanulás. A fordulatot mégis a záróvizsga hozta életében. Mert akkor a papi bizottság felfigyelt az eszes gyerekre. Behívatták az apát, kapacitálták, hogy taníttassa tovább fiát. Közbenjártak, hogy felvegyék a nagyhírű Bessenyei Gimnáziumba, tandíjmentességet kapott. — Az apám mégis nehezen egyezett bele, harmados földet vállalt, hogy állja az egyéb költségeket. Utána már magamnak köszönhettem — a gimnáziumban és az egyetemen is — a tandíjmentességet. Kitűnő bizonyítvány kellett hozzá. A második gimnáziumtól pedig állandóan tanítottam. Azok gyereket, akik tehetősebbek voltak, de az eszük nem fogott annyira. Így az apámnak nem kellett rám különösebb áldozatot hoznia, a ruházkodástól a tanszerekig minden megvettem magamnak. S persze egy biciklit is, mert a legkönnyebb mégis kerékpárral volt a bejárás. Legfeljebb az én időbeosztásom annyival volt másabb, hogy délután, amikor leadtam az órámat, hazafelé előbb a szőlőbe vagy a krumpliföldre mentem — mikor, hol volt munka. A vizsgabizottság elnöke Ady Lajos (a költő öccse) tankerületi főigazgató felajánlotta: ha Debrecenbe megy, tanárnak készül, már egyetemi polgárnak vallhatja magát. Ő azonban mérnöknek készült, így került 1942-ben a műegyetemre. Abban a Hársfa utcai Diákok Házában (a református egyház gondozása alatt) kapott szállást, amely híres volt baloldali szemléletéről. Olyan társakra talált, mint Lőrincze Lajos, Gunda Béla, Kovács Imre, s olyan előadókat hallgathatott a házi rendezvényeken, mint Veres Péter, Marosán György, Németh László. S annak a fiatalembernek, aki aktívan bekapcsolódott a diákmozgalmakba, egyenesen vezetett az útja az 1944 márciusi német megszállás után az ellenállási mozgalomba. Kapcsolatot találtak a kommunista párttal, Somogyi Miklós, a katonai bizottság tagja rendszeresen ellátta őket feladattal. — Voltak, akik figyeltek bennünket, de akadtak jóakaróink is — idézi azokat az időket. — Az első mérnöki szigorlatom 1944 júniusában volt, akkor figyelmeztettek, jobban teszem, ha nem járok be az egyetemre. Annál nagyobb lendülettel fogtak hozzá 1945-ben az újjáépítéshez. A kollégium autonóm lett, mind a 110-en Szilágyi Lajosra szavaztak, őt választották meg igazgatónak. Az 1947-es választásoknál szinte egyedülálló volt, hogy 45 százalékos volt a kommunista párttagok aránya, elsöprő győzelmet arattak a szavazáson. A fiatal mérnököt a pártközpontból az ifjúsági mozgalomba, a MADISZ-ba irányították. Ezután gyorsan peregtek az események. A honvédséghez 1948-ban került, három hónap múltán már hadnagy a minisztériumban. Átszervezés után a Belügyminisztérium következett, bár nem sokáig, mert a konstrukciós perek idején a különböző dokumentumokon Somogyi Miklós aláírása nem a legjobb ajánlólevélnek bizonyult. — Úgy volt, hogy visszamegyek az egyetemre tanársegédnek. Helyette az oktatási tárca műegyetemi főosztályán kötöttem ki. Az esti és levelező oktatás megszervezését kaptuk feladatul. Azt sem tudtuk, eszik vagy isszák ezt a formát, semmilyen dokumentumunk nem volt, ahonnan elindultunk. A hivatali ranglétrán szépen haladt előre. Két és fél év múlva már megbízott főosztályvezető. Mégsem volt maradása ezen a területen, az íróasztal mellőli irányítást az élettől túlzottan elszakadt területnek találta. Elvágyása egyezett mások elképzeléseivel. Mód Aladár hívatta a pártközpontba, a Fővárosi Tanács közlekedési főigazgatóságán a főmérnöki posztot ajánlották. — Akkor kezdődött életemnek egy szép szakasza. Sokat tehettem a közlekedésért. Erre az időszakra jutottak az 56-os események. A helyreállítás hatalmas munkát, rengeteg energiát követelt. Igaz, rengeteg elismerést is kaptunk érte. Az akkor kidolgozott közlekedési koncepciónak ezekben az években jutottak a végére. Folytatták a metró építését, a hidak helyreállítását, megépült az Erzsébet-híd. — Közben megnősültem. A házasságom nem úgy sikerült, mint hittem. Elváltunk, a fiamat én neveltem. Olyan periódus volt ez az életemben, amikor rengeteg volt a tennivaló. Aztán a főváros berkeiben újabb váltás következett. A városrendezési osztály élére nevezték ki 1960-ban, vagyis gyakorlatilag Budapest főépítésze volt. Egy elhanyagolt területet kellett rendbe tenni, s olyan koncepciót kialakítani, amit a kormány elé lehetett terjeszteni. — Minden, ami elkezdődött Budapesten, csírájában ezekben az elképzelésekben benne volt. Épültek az új lakótelepek, az Intercontinental szálloda, a SZOT-szálló a Rózsadombon —, hogy csak azokat említsem, amelyek a maguk porában is nagy vihart kavartak. A tanácsi évek nemcsak rengeteg munkát hoztak, hanem az alkotó kollektívákban való részvétel kellemes érzését is. Akadt több olyan feladat, amire húsz év távlatából is érdemes visszaemlékezni. — Sokat kínlódtunk a szemlélettel, amíg eljutottunk odáig, hogy az új lakótelepeknél kell a zöld, a gyermekintézmények egybefüggő tömbje. Persze van, amit sajnálok azóta is: akad néhány rész Budapesten, amit akkor mutattam meg a szakembereknek, ha a változást kívántam érzékeltetni. Ezeket a „dzsumbujokat” még nem sikerült mind felszámolni. Nagyobb távlatban kellett az építésügy gondjaival foglalkoznia 1968-tól, amikor miniszterhelyettessé nevezték ki. A főváros jó iskolát adott, de itt már a településtervezéssel, a vállalatirányítással is foglalkozni kellett. — És ekkor már jobban volt lehetőségem, hogy ellátogassak a szülőföldre. Öröm volt látni, hogy Nyíregyháza az ország egyik legdinamikusabban fejlődő, új építészeti megoldásokat alkalmazó városa. S mindig „loptam” egy órát magamnak arra, hogy Nyírtassra kiszaladjak, találkozzam a régi ismerősökkel, rokonokkal. Idén tavasszal a tsz zárszámadó közgyűlésén voltam. Felsorolásnak is elég lenne, mennyi társadalmi megbízatása van. A különböző tudományos egyesületekben tevékenykedik, rengeteget publikál, előadásokat tart. — A biztos háttér, a nyugodt szeretetteljes családi légkör az a flottabázis, ahol erőt lehet gyűjteni — mondja budai lakásában. Több, mint húsz éve megosztja örömeit, gondjait feleségével, aki a Legfelsőbb Bíróság bírája. Ám a napi 12—13 órás feszített munka mégis fárasztónak bizonyult, így kérte a felmentését, a nyugdíjba vonulást a tavasszal. A Szocialista Magyarországért kitüntetéssel ismerték el érdemeit. — Marad mit csinálnom. Számítanak rám a budapesti pártbizottságban, van egy kertem, ahol gondozom a virágokat, mert kell egy kis fizikai munka a kikapcsolódásra, s ott a legnagyobb szenvedély, az olvasás. Sohasem a vadászat, a horgászat vagy a kártya kötött le, hanem a könyvek, a színház. Értelmiségi embernek istenverte jó dolog, ha ilyenben talál kikapcsolódást. Lányi Botond 1983. augusztus 13. ) ímumAlinkBiflfkillian Egy szoknya, egy nadrág Gondolatok egy felújítás alkalmából Vallomással kezdem. Nagyon szeretek régi magyar filmeket nézni. Vigyázat, nehogy valaki félreértsen : nem azt írtam, hogy nagyon szeretem a régi magyar filmeket, hanem azt, hogy nézni jó őket. Talán nyilvánvaló a különbség. De ha nem, mindjárt magyarázattal is szolgálok. Azért vagyok „vevő” a felszabadulás előtt forgatott hazai filmekre, mert a kor szellemét,ízlését, stílusát tanulmányozhatom bennük. Többnyire lehangoló következtetésekre jutva, ám akkor még mindig megvigasztal az a tudat, hogy jeles filmcsináló mesterek módszereit figyelhetem. Van egy teóriám: ha Kabos Gyula, Csortos Gyula és még néhány színész történetesen amerikai vagy francia állampolgárként születik, népszerűek lettek volna az egész világon. Pedig itthon csak futószalagon gyártott filmekben tündökölhettek. Ugyanezt mondhatjuk a rendezőkről, operatőrökről, írókról, zeneszerzőkről is. Felsőfokon ismerték szakmájuk — mesterségük — titkait, profik voltak a kifejezés legjobb értelmében, a körülmények mégis úgy alakultak, hogy nem hozhattak létre remekműveket. Messzire vezetne az okok taglalása. Csak két mozzanatot említek. A maradandó értékek megszületése ellenében hatott az uralkodó ideológia és kultúra, de a társadalmi megrendelés is. A nézők annak idején mégis bálványozták ezeket a filmeket. Bizonyos esetekben éppen a „búfelejtés”, a szórakozás garantált lehetősége miatt. A mai nosztalgiák egyébként nem feltétlenül az avitt kispolgári ideálok újratermelődését bizonyítják: a kíváncsiság, a tájékozódás vágya is motiválhatja az érdeklődést. Meg az, hogy sokan szívesen pillantanak újra múltjuk (ifjúságuk) tükrébe. Az Egy szoknya, egy nadrág című Hamza D. Ákos rendezte filmet először azon frissiben tekintettem meg — rövidnadrágos kisfiúként. Régen volt, több mint negyven esztendeje. Hogy tetszett? Már nem emlékszem. Feltehetően nagyon, hiszen Latabár Kálmánt imádtam, nevetni szerettem és még nem köthettem ismeretséget a filmkomédia klasszikusaival (ami esetleg befolyásolta volna ítéletemet). Élénken él bennem, hogy az Egy szoknya, egy nadrág néhány mondatát pöttömnyi srácként is szajkóztam társaimmal: „Bosszaság! Csibész!”. Aztán eltelt jó pár év. Azt hiszem, az ötvenes évek végén láttam újra az egykori kasszadarabot. Akkor már másfajta szemüvegen át. Körülbelül úgy vélekedtem róla, ahogy a fenti bekezdésben írok a régi magyar filmek megítélésének szempontjairól. Harmatosnak találtam a sztorit, ellenállhatatlannak Latabár Kálmánt. Ócskának a sablonokat, ügyesnek a tálalást. Számos egykori filmünknek ilyen Janus-arcai, dupla rétegei vannak. És most a „harmadik olvasat” után kritikát kellene írni az országos mozihálózatban felújított, tehát bizonyos értelemben rehabilitált szórakoztatóipari produktumról. Ennek azonban az égvilágon semmi értelme. Az Egy szoknya, egy nadrág rutinos semmiség. Punktum. Arra való, hogy önfeledt kikapcsolódást biztosítson a szemlélőnek. Készítőit művészi ambíciók nem nagyon lelkesítették, amikor megtervezték a mesét, a dalokat, az ötleteket stb. Magam ugyan nem osztom Nemeskürty István azon nézetét, miszerint az ebbe a kategóriába tartozó filmekről egyáltalán nem szükséges bírálatot mondani (ugyanis a feladatot lehet kiválóan, jól, közepesen, roszszul, pocsékul stb. abszolválni), ezúttal mégis megadom magam. Az a lényeg, hogy az Egy szoknya, egy nadrág című bohózatban nincs semmiféle ízlésficam, humora helyenkénti banalitása ellenére is szellemes, tehát az „áru” fogyasztható. Ráadásul Latyi a semmit is mesterien tupírozza föl. Mindezek az erények ellensúlyozzák, sőt feledtetik a film gyengéit. Van azonban abban valami figyelemreméltó, hogy egy nyilvánvalóan napi fogyasztásra szánt bohózatot több mint négy évtized elteltével is elő lehet venni a dobozsírból. Jó, hogy nem időtálló remekmű, még csak nem is kommersz csemege. De hát nem minden mozirégiség újítható föl, arról nem is beszélve, hogy ez a feldíszített filmléggömb ma is kacagó orkánt kavar a nézőtéren. Ami — de ez már túlmutat az Egy szoknya, egy nadrág problematikáján — bizonyos gondokra és adósságokra is figyelmeztet. Nem valami örvendetes tény, ám letagadhatatlan: a szórakoztató filmnek nálunk nincsenek komoly hagyományai. Ha a Keleti Márton készítette Tizedes a csúcs, s mellette megemlíthetjük még a Liliomait (Makk Károly), a Dollárpapát (Gertler Viktor), s esetleg még egy-két nívós alkotást, a másod-harmadvonalban a Kabos- és a Latabár-filmek sorakoznak. Baj van az arányokkal. Túlságosan a komor színek dominálnak a palettán. Paradox módon ma sem más a helyzet, pedig jó ideje minden fórumon hangsúlyozzák, hogy nem szabad megfeledkezni a tömegigények színvonalas kielégítésének fontosságáról, így hát ne csodálkozzunk azon, hogy az Egy szoknya, egy nadrág valós igényt szolgál, s a mi értékskálánkon — mármint a maga műfajában — egészen tűrhető helyet foglal el. Az érem másik oldala: nem vet jó fényt filmrendezőinkre, hogy az Egy szoknya, egy nadrág elszívja előlük a levegőt. Megérett az idő arra, hogy végre hasznosítsuk a reprízek és nosztalgiák tanulságait. Semmi baj nem származik abból, hogy az Egy szoknya, egy nadrág váltatlanul hódít. Csak ne tűrrtsük bombamozinak. Csak túl kellene már gyorsan szárnyalni. Veress József Esterházy Péter művei nem véletlenül kerültek az érdeklődés középpontjába. Maga a Fuharosok története egymagában is bestseller lenne, hiszen egy szépséges hölgyekből álló asszonyi család megerőszakolásig kíméletlen története. Van benne vér és halál, van benne visszafojtott és közönségesen szabadszájú szexus, hogy a szövegből kihámozva a könyv megérje az árát. A kisregény-poéma azonban olyan kultúrelemekkel jelenik meg, hogy az elsősorban esztétikai értékekre koncentráló (némi sznobságra hajlamos) olvasó is megtalálja a számítást. De mielőtt belemennénk a többértelműség nyilvánvaló csapdájába, azelőtt vegyük komolyan a Fuharosok történeti lényegét. Ebben a történetben egy brutálisan nővé avatott gyermeklány személyiség- és világképe tárul fel előttünk. A versszerűen tördelt monológ egyszerre naiv-pontos egyszeri megfigyelés és bölcs eseményfeldolgozás. Külön említést érdemel a homály által többféleképpen értelmezhető monológból az anya és a bolond alakja. E két szereplő a kétfajta világ közötti átmenet lehetősége; helyük szerint az anya e bensőséges világ védelmét, a bolond pedig a nyers világ intellektuális vágyakozását testesíti meg. A bölcsesség és a naivitás így a felserdülő lányban külső ellenpontokat nyer, s ez teszi lehetővé számára a túllépést a cselekvőképtelen intellektus és az élettel teli, de természeténél fogva barbár hatalom párbaja fölött. Esterházy — ha tetszik, ha nem — egyszerin jócskán túlmutató története kétféle megoldást is felvillant. Zsófia, a gyermeklány bevallottan szerette a „fuharosok” bolondját, a „Lovag”-ot, az egyetlen igazi és vétlen, a hatalomnak jelképesen elkötelezett, de emberi lényegét tekintve eredendően intellektuális beállítódású áldozatot, akit mind a két, egymás ellenére létező tábor alapvetően elutasított. De az író másfajta megoldással, a túlélés egyfajta diadalával is szolgál: „Túl vagyunk rajta megint, lihegik / mámorosan nénéim ... / ... túl, és van só, krumpli, petrezselyem. / Elkezdtünk szívből nevetni.” Értem én Esterházy Péter valósággal rokon módon többszínű válaszát. Tehetsége és e kisregénnyel is felmutatható teljesítménye vitathatatlan, így a „kultúrhalandzsa” vádja méltatlan hozzá. De az is kétségtelen, hogy írói állásfoglalása most sem egyértelmű, a karakter a megírás módjában, nem a mű végkicsengésében rejtőzködik. Ez az egyensúlyozás még sokáig, további alkotásokon keresztül is folytatható, s lehetséges, hogy az éleű majdan így lesz jelen is. Szívem szerint azonbanházytól is egyértelműskor -zi ítéletet várnék is nagy kérdéseiben. Dr (Esterházy Péter: Fuharosok. Bp., 1983. Magvető Kiadó.) Fuharosok