Kelet-Magyarország, 1987. január (44. évfolyam, 1-26. szám)

1987-01-31 / 26. szám

1987. január 31. ) KM HÉTVÉGI MELLÉKLET Dr. Csiszár Gabriella Nyíregyházán született, Mátészalkán érettségizett. A Semmelweis Orvostudományi Egyetem fogorvosi karán szerzett diplomát. Üze­mi fogorvosként kezdte hivatása gya­korlását a Hatvan melletti bányászfa­luban, Petőfibányán. 1968-ban jön haza szűkebb szülőföldjére, Mátészalkán a MÁV-nál lesz üzemi fogorvos. Három év múlva az ottani városi rendelőben kap állást, majd 1979-ben kerül Nyír­egyházára, ahol előbb az Egészségügyi Dolgozók Szakszervezete megyei Bi­zottságának szervező titkára, majd 1981-től titkára. Leánya fogorvostan­hallgató Debrecenben. Fia leszerelt ka­tona, az ÉPSZER-nél dolgozik. Férje rendőr főtiszt Nyíregyházán. Az egészségügyben dolgozók általában akkor jutnak eszünkbe, ha betegek va­gyunk. Pedig a fehér köpenyesek hada nem csak a betegágy mellett, de a la­borban, a röntgenben, a bölcsődében, a szociális otthonban is vigyázza életünk perceit. Tulajdonképpen az első szívdo­bogástól az utolsóig. Milyenek valójá­ban az egészségügy munkásai? Kik és hogyan képviselik az ő érdeküket? — Közel tízezer egészségügyi dolgozó szor­goskodik a megyében a gyógyítás, a megelő­zés és a gondozás különböző területein. Köz­tük 970 az orvos, de mind több a nem orvosi diplomával rendelkező egészségügyi értelmi­­­ségi, a fizikus, a biológus, a vegyész, a logo­pédus, a pszichológus, a számítástechnikai szakember, hogy csak néhány szakmát em­lítsek. E változás is egyértelműen jelzi az egészségügy fejlődését. A kérdésre: szinte kivétel nélkül szakszervezeti tagok. Tizen­három felnőtt és az egészségügyi szakiskolá­ban egy tanulói alapszervezet gondoskodik érdekeik védelméről.­­ Említette, hogy a megyében közel ezer orvos tevékenykedik. Éveken át vezet­tünk szomorú statisztikát arról, hogy üres állások nehezítik az ellátás szerve­zését, illetve arról, hogy azok is, akik elkötelezték magukat a gyógyítás mel­lett, tőbb-utóbb vették a kalapjukat és a nagyobb jövedelem reményében el­vándoroltak a megyéből. Így a mara­dóknak azokat is helyettesíteni kellett, akik valójában soha nem gyógyítottak. Most javult, vagy romlott a helyzet? — Válasszuk ketté a kérdést. Ma az or­vosi állások 9,3 százaléka nincs betöltve. Ez sem kevés, de tudni kell, hogy néhány év­vel ezelőtt még 20 százalék fölött volt ez a szám! A hiányszakmák közt változatlanul a fogorvosi áll az első helyen és ezt nem azért mondom, mert nekem még mindig ez a szív­ügyem. Gondolja meg, összesen 75 (!) fog­orvos gyógyítja a betegeket Szabolcs-Szat­­márban. Tizenkét állást semmiképpen nem tudnak betölteni. Kétszer-háromszor annyi beteg jut mifelénk egy fogorvosra, mint má­sutt az országban! Ez sajnos, köztudomású. Változatlanul hiányoznak a kórboncnokok, a röntgen- és labororvosok. A szakdolgozók­nál is hasonló a helyzet. Nem régen még a frissen végzett ápolónők fizetése nálunk 2200 forint volt. Pesten eleve 3 ezerért hirdették meg ezeket az állásokat. Ma is csak 2600 fo­rint nálunk a kezdő ápolónő fizetése. Me­gyei bizottságunk kezdeményezésére az in­tézmények preferált béremelésben részesí­tik a három műszakos ápolónőket és más szakdolgozókat. Ennek ellenére hiányzik a több műszakot vállaló ápolónő. A megyei kórházban 110-en hiányoznak. Másutt nincs üres állás. Nem is a fizetést keveslik első­sorban, hanem a családalapítás, a szülés, a lakásszerzés gondja éppen erre az időszakra esik. Ha beteg a gyermek, nehezen várható el a szakdolgozótól a teljes értékű figyelem, még ha az odaadás meg is van. Nagyon so­kan elmennek körzetbe, rendelőintézetbe, szociális otthonba, szinte bárhová — az egy műszakos állás kedvéért. A kérdés másik részére viszont ma is azt tudom mondani, hogy a debreceni és fővárosi intézetek, kli­nikák még mindig sok ifjú szakembert csá­bítanak el a megyéből. A szakemberek meg­tartására a megyei tanács egészségügyi osz­tályával közösen javasoljuk a helyi taná­csoknak, intézeteknek, hogy munkahelyi pótlékkal is segítsék a friss diplomást. Ez egyelőre a fogorvosokra vonatkozik, de bi­zonyára kiterjesztheti ezt az államigazgatás más egészségügyi szakmákra is. Az önálló életkezdéshez nélkülözhetet­len a lakás. Nyújt-e ehhez segítséget a szakszervezet és milyet? — Mi nem rendelkezünk lakásalappal, így csak másfajta támogatást adhatunk. Létezik a megyében egy úgynevezett egységes lakás­­építési alap, amelyből a megyei kórház, a KÖJÁL, a nagykállói ideg-elmegyógyintézet, a mándoki és a kislétai egészségügyi gyer­mekotthon dolgozói részesülhetnek. Tavaly 34 kérelemre mondott igent és 20-tól 100 ezer forintig terjedő összeggel segítette a kérelmező lakáshoz jutását. Egyébként már az is óriási előrelépés, hogy két-három éve fizikai dolgozónak minősül a szakdolgozó. Az egészségügyiek tevékenységének alapanyaga maga az ember. A beteg pedig érzékenyebben reagál a körülötte történő dolgokra, mint egészséges tár­sai. Ugyanakkor az orvosok és a szak­dolgozók között is ki kell alakítani egy gördülékeny munkastílust, amely — nyil­ván mindenki tapasztalta már — nem mentes a súrlódásoktól. Fellép és mi­ként a szakszervezet az ilyen esetekben? — Van egy rendkívül jó alkalom arra, hogy a nézeteltérések demokratikus módon elintéződjenek. A hibát vétő dolgozó egy tes­tülettel szembesül, amely javítani szeretne a közhangulatot befolyásoló negatív tényező­kön. 1982 óta ugyanis a szakszervezet véle­ményezi a vezetőket, s nemcsak megyei, ha­nem helyi szinten is. De megbocsásson, miként mondhat vé­leményt a húszéves ápolónő, vagy akár a nyugdíj előtt álló szakdolgozó a főor­vos főnökéről? Nem tarthatnak jogosan a retorziótól, ha kritizálnák az illetőt? — Tisztázzunk valamit. Itt nem szakmai­lag, tehát nem mint orvost minősíti a szak­­szervezeti megbízott a főnökét. Mint ember­ről, mint vezetőről, mint mozgalmi aktivis­táról viszont igenis véleményt tud formál­ni! És az esetek döntő többségében reálisan ítéli meg a helyzetet a szakmai hierarchiá­ban az orvos alatt álló szakdolgozó. Persze az első két évben e véleményezési jog gya­korlásának nem voltak meg a módozatai. Meg kellett értetnünk a vezetőkkel, hogy­ az nem a személyük ellen irányul. A dolgozók­kal pedig azt kellett elfogadtatni, hogy itt nem holmi kritizálgatásról, netán odamon­­dogatásról van szó, hanem a tisztességes szándék vezeti a bírálót. Ismerek olyan fő­orvost a megyei kórházban, aki éppen a Hétvégi interjú dr. Csiszár Gabriellával az egészségügyiek érdekvédelméről szakszervezettől kapott bírálat nyomán vál­toztatott vezetési stílusán. Ha már a munkahelyi légkörnél tar­tunk, elmondom, hogy a közvéleményt foglalkoztatják az egészségügy belső helyzete. Hogy ez jó, vagy sem, itt ne minősítsük. A gyógyítás egész folyama­ta a betegek előtt zajlik, aki orvosok vi­selt dolgairól, etikai vétségekről, hála­pénzről adják tovább „jólértesült” in­formációikat egymásnak. Miként foglal állást a szakszervezet az etikai ügyek­ben? — Amiről az emberek nyílt titokként be­szélnek, még nehéz bizonyítani. Ahhoz leg­alább két ember kell, aki állítja és aki azt cáfolja, vagy aláírja. Hány eljárást egysze­rűen meg sem lehet indítani, mert az illető írásban már nem vállalja a szóban elmon­dottakat?! Messze igaz a mondás: szó elszáll, írás megmarad ... A megyei bizottság mel­lett működik egy orvosetikai bizottság, amelyhez közvetlenül is tehetnek bejelentést az állampolgárok. 1981 óta például egyetlen bejelentés sem érkezett a hálapénz valami­lyen formája miatt, noha tudjuk, hogy van ilyen. Ellenezzük is, de amíg a beteg úgy dönt, hogy gyógyulása érdekében paraszol­venciát ad az orvosának, kívülről nem avat­kozhatunk be. Azt viszont meggyőződéssel állítom, hogy hálapénz nélkül is gyógyíta­nak az osztályok és túlzás, hogy elvárják azt... Sok-sok ellenpéldát sorolhatnék a hi­vatástudatból gyógyítókról. Az etikai bizottsághoz kerülnek az orvo­sok ellen hozott fegyelmi határozatok is. Ta­valy a megyében tíz ilyen eset volt. Ezek olyan munkahelyi vétségek, amelyek szerint például az orvos nem elég türelmes, netán durván beszélt a beteggel, hiányosan vezet­te az adminisztrációt. De előfordult vissza­élés a táppénzjoggal, míg egy másik fegyel­mi munkahelyi italozás miatt született. Rit­kán, de előadódik a kollegalitás hiányából fakadó összeférhetetlenség, ilyenkor a helyi szervek figyelmét felhívja az etikai bizott­ság: foglalkozzon eredményesebben mind a bejelentővel, mind a bepanaszolttal. A ne­gyedévente ülésező orvosetikai bizottság nem elégszik meg azzal, hogy a hozzájuk érkező bejelentéseket és a hivatalból a hatáskörük­be utalt eseteket tanulmányozza. Rendsze­resen tart célvizsgálatot. Tavaly például a szülőszobák hangulatára voltak kíváncsiak, idén a pályakezdő orvosok élet- és munka­­körülményeit nézik meg.­­ A dolgozók sok esetben azon mérik le a szakszervezet súlyát, tekintélyét, meny­nyiben segítik elő saját nagyobb jöve­delmük megszerzését. Vonatkozhat-e ez az egészségügyre, amely pedig költség­­vetésből gazdálkodik? — A nyíregyházi és a mátészalkai kórház részese egy országos méretű kísérletnek. Há­rom évre megkapják az intézetek a fejlesz­tésre, rekonstrukcióra, működtetésre fordít­ható pénzt. A helyi vezetés dönti el, mire mennyit költ. A szakszervezetnek igen lé­nyeges szerep jut, mert az egyetértésével át­csoportosíthatók a pénzek egyik zsebből a másikba. Például, ha megtakarítást érnek el az üzemeltetés terén, azt bérként kifizethetik a dolgozóknak. Vagy a rekonstrukciót elvé­gezheti a saját karbantartó brigád és a ma­radék pénzt célprémiumként feloszthatják. Egy másik kísérlet is zajlik a megyei kór­házban, ez viszont saját kezdeményezés. Bér­­keretgazdálkodást alkalmaz tavaly óta a Jó­sa András Kórház-Rendelőintézet nyolc ki­vételtől eltekintve minden osztálya. A bér­megtakarítást ott használják fel, ahol az ke­letkezik. Érdekes megfigyelést tettek a kí­sérletben részt vevő osztályok. Lényegesen javult a munkafegyelem, megszűntek a ké­sések, az indokolatlan, „társadalmi munká­nak” álcázott lógások. A dolgozók ugyanis nem akarták magukat kizárni a bérmegta­karításból származó többletjövedelemből. Mert azt eleve mindenütt kikötötték, hogy ez nem bérlista, ezt a pénzt valós teljesítmé­nyek alapján és — sokszorosan kihangsú­lyozták — differenciáltan osztják szét. Még egy dolgot hadd említsek az egyenlősdi el­leni harcunkra. Megyei bizottságunk és a megyei tanács egészségügyi osztálya állás­­foglalást fogalmazott meg a jutalmak oda­ítéléséről. Múlt év szeptemberében hozott döntésünk nyomán a november 7-i prémiu­mok már jelezték törekvésünk helyességét. „Kényszeríteni szeretnénk az intézetek álla­mi vezetését a reális teljesítmény dotálására.” A dolgozó ember egészségének védelme elsőrendű kérdés. De vajon kell-e külön is védeni az egészségügyi dolgozókét? — Azt mondják, hogy a suszternak nincs jó cipője__És talán éppen azért, mert hoz­zászoknak a veszélyhez, egyesek alábecsülik azt. Fokozottan ellenőrizzük, hogy a szűrő­­vizsgálatokon megjelennek-e, a foglalkozási ártalmak ellen védekeznek-e. Köztudomású, hogy a röntgenben sugárártalomnak, a mű­tőben az altatógázok mérgező hatásának, az újszülött osztályon a magas páratartalom ártalmainak, mosodában a gőznek, párának vannak kitéve dolgozók, hogy a fertőző osz­tályt ne is említsem. Az a tapasztalatunk, hogy ahol a műszerezettség, a technika ma­gas színvonalú, ott eredményesebb a mun­kavédelem. Elcsépelt mondás, de igaz, hogy az egész­ségügyi pálya elnőiesedett, s ez külön is gond. Ön az egészségügyi szakszerveze­tek központi vezetősége főbizottságának vezetője, tapasztalata ezért országos ér­vényű lehet.­­ Tavaly tíz megyében, köztük természe­tesen Szabolcsban is kezdeményeztünk egy reprezentatív vizsgálatot. A felmérésben a 35 és 50 év közötti nők élet- és munkakörül­ményeire vonatkozó 40 kérdést tettünk fel. Hamarosan lezárul az adatgyűjtés, kompu­ter rendszerezi a válaszokat. A következte­tésekkel egyelőre nem sietnék, de annyi már­is világos, hogy az említett korosztályra, mint derékhadra hárul a legnagyobb mun­ka. Ők vagy nem részesültek a gyermek­­gondozási szabadságban, vagy nem volt módjuk azt igénybe venni, ők gondoskodnak az idős szülőkről és a már nem is apró gyer­mekeikről, akiknek lakásra gyűjtenek és so­­­kan közülük már az unokáikat is gyámolít­­ják. Indokoljam még, mennyire fontos ne­künk ez a réteg? A válaszaikból nyert kö­vetkeztetésekre javaslatot fogalmazunk meg és azt letesszük központi vezetőségünk és a SZOT asztalára. De helyben is többet lehet­ne tenni az érdekeikért. Lehet, hogy feleslegesen ismétlek: kivel szemben kell védeniük a dolgozók ér­dekeit? — Már a kabaréban is hallottunk a ha­zai szakszervezetek érdekvédelmi munkájá­ról. És azt mondom: például az átgondolat­lan állami intézkedések negatív hatásával szemben emeljük fel a szavunkat. Nem az állami vezetés ellen, hanem éppen annak társadalompolitikai törvényét támogatva. Köszönöm a beszélgetést. Tóth Kornélia . ... manapság a körülmé­nyek olyan gyorsan változ­nak, a lehetőségek kapui annyira olajozottan nyílnak meg és záródnak be, hogy a vállalkozó nem fontolgat­hat. Aki a kínálkozó alka­lomra nem csap le azonnal, az kívül reked. Valaminek a kimenetelén töprengeni vagy egy folyamatot végig­gondolni csak kívülről le­het. A benne részt vevő sejtéseire és bizonyosság­­érzetére hagyatkozhat, más­ra nem. Így aztán sokkal több vállalkozás végződik rosszul — vagy kisebb si­kerrel a vártnál —, mint amennyit lassúbb ritmus mellett megszoktunk. Az állandó gyorsulás ve­lejárója, hogy a lehetőségek pergése annyira lefoglalja az ember figyelmét és ki­tölti idejét, hogy a legalap­vetőbb érdekekről megfe­ledkezik. Ezek az érdekek egykor, mint igazságok, meztelenek voltak. Köny­­nyen felismertük őket. Most apró érdekecskék tarka szö­vedéke fedi el előlünk va­lamennyit. Le kellene rán­tani róluk a méltatlan lep­let, de ez csak idő és erő­feszítés árán sikerülne. Köz­ben lemaradnánk valami­ről, elesnénk valamitől. Te­hát megvizsgálandó, hogy érdemes-e? Ha mégis vállalkoznánk, mely igazságok felébreszté­sére és milyen sorrendben kerítsünk sort? A gyors változások közepette,-­el­avultnak látjuk azokat is, amelyek félreállítva vagy felszín alá szorulva is ér­vényesítik hatásukat. Na­gyon nehéz dönteni! Vállalkozó kedvünk he­vét jócskán hűti, hogy a legfőbb érdekek, a nagy igazságok nem mézelő virá­gok, amiket naponta meg­szedhet mohóságunk. Az idő- és erőráfordításért nem adnak azonnal kárpótlást, vagy amit adnak, az a nagy közösségre szabott. A kár­pótlás többnyire a jövőbe helyeződik. Édességekre kapatottak lévén nehezen bírnánk ki napi kellem nélkül azt az időt, ami jelen és jövő közt van. Kikben, mely korosz­tály fiaiban van elég erő és elszánás ilyen lemondásra? Abban a pillanatban, amint a lemondással kez­dünk kacérkodni, feltolul a kérdés: mennyi időre szól­jon lemondásunk? Kik ke­zeskednek — kezeskedhet­nek — arról, hogy az ön­megtartóztatás ideje nem fog túlélni életünk hatá­rán? Kik biztosítanak ar­ról, hogy nem lesz hosszabb annál, mint amit hazafias elszántsággal egy mai fia­tal elvállalhat anélkül, hogy élete java éveit feláldozná? Talán könnyebb volna le­mondást halogatva várni, hogy az élet kényszerítse ránk. Addig nyílhatnak so­ha vissza nem térő lehető­ségek. Habzsoljuk inkább azok­nak a virágoknak a mézét, amelyek mindennap meg­szedhetők, megtolvajolha­­tók. Hogy az édességektől megszuvasodik a fogunk, ránk tör a gyomorbaj, el­ragad az infarktus? Lehet! Amíg egyik vagy másik be­következik nem telik el életidőnk úgy, hogy meg sem ízleltünk sokszor meg­kívánt gyönyörűségeket. Valljuk be, hogy vágyunk ilyen örömökre, bár tudjuk, hogy mélyükön mindig ott van valami nyugtalanító sejtés és ízlelésük közben megtelünk szorongással. Sejtjük, hogy ezek meg ér­zett figyelmeztetések. Csak­hogy hajlunk hinni, a je­lentéktelen, de naponta el­érhető kellemek jobbá, könnyebbé és szebbé teszik életünket, mint a nagy igaz­ságok és a közös célok le­mondással járó szolgálata. Esendők vagyunk! Mit tegyünk hát? Régi szólás: Krisztus mel­lett könnyű szentnek, Zrí­nyi mellett hősnek lenni! Igaz, mert személyes példá­­­jukkal köteleznek. Hol van­nak, hogy segítsenek? A kérdés próbára teszi találgató képességünket, önigazolásul sokszor felté­telezzük: Krisztusok és Zrínyik csak a politikusok, a közgazdászok, a prédiká­torok és a költők képzeleté­ben születnek és élnek. Ha tettenérjük magunkban va­lamely tulajdonságukat vagy hajlamukat, azt hisz­­szük — mert hinni köny­­nyebb, mint követni — hogy csak káprázat, álom játszik velünk. Nyomban jól kulcs­ra zárjuk lelkünket, nehogy az álomalakok valóságossá válva zavarba ejtsenek. Ha elfogadjuk, hogy nem látomások, hanem élők — mert világunk nem lehet meg nélkülük — akkor el­fog a kétség: ki marad meg a közelükben, ha távolabb tőlük egyszerűbb és köny­­nyebb az élet? Ki fogadja el illetékességüket arra, hogy rendet, fegyelmet tart­sanak a rájuk bízott he­lyen? És ha közöttünk vannak, miért testhallók a bajokra? Miért várnák meghallani a biztatást és az életvitelük­kel egyetértők bátorító za­jongását? Lépjenek végre elő, csele­­kedtető példájukkal köte­lezzenek. Elmúltak a pré­dikátori idők, következze­nek a tettek!

Next