Kelet-Magyarország, 1987. január (44. évfolyam, 1-26. szám)
1987-01-31 / 26. szám
1987. január 31. ) KM HÉTVÉGI MELLÉKLET Dr. Csiszár Gabriella Nyíregyházán született, Mátészalkán érettségizett. A Semmelweis Orvostudományi Egyetem fogorvosi karán szerzett diplomát. Üzemi fogorvosként kezdte hivatása gyakorlását a Hatvan melletti bányászfaluban, Petőfibányán. 1968-ban jön haza szűkebb szülőföldjére, Mátészalkán a MÁV-nál lesz üzemi fogorvos. Három év múlva az ottani városi rendelőben kap állást, majd 1979-ben kerül Nyíregyházára, ahol előbb az Egészségügyi Dolgozók Szakszervezete megyei Bizottságának szervező titkára, majd 1981-től titkára. Leánya fogorvostanhallgató Debrecenben. Fia leszerelt katona, az ÉPSZER-nél dolgozik. Férje rendőr főtiszt Nyíregyházán. Az egészségügyben dolgozók általában akkor jutnak eszünkbe, ha betegek vagyunk. Pedig a fehér köpenyesek hada nem csak a betegágy mellett, de a laborban, a röntgenben, a bölcsődében, a szociális otthonban is vigyázza életünk perceit. Tulajdonképpen az első szívdobogástól az utolsóig. Milyenek valójában az egészségügy munkásai? Kik és hogyan képviselik az ő érdeküket? — Közel tízezer egészségügyi dolgozó szorgoskodik a megyében a gyógyítás, a megelőzés és a gondozás különböző területein. Köztük 970 az orvos, de mind több a nem orvosi diplomával rendelkező egészségügyi értelmiségi, a fizikus, a biológus, a vegyész, a logopédus, a pszichológus, a számítástechnikai szakember, hogy csak néhány szakmát említsek. E változás is egyértelműen jelzi az egészségügy fejlődését. A kérdésre: szinte kivétel nélkül szakszervezeti tagok. Tizenhárom felnőtt és az egészségügyi szakiskolában egy tanulói alapszervezet gondoskodik érdekeik védelméről. Említette, hogy a megyében közel ezer orvos tevékenykedik. Éveken át vezettünk szomorú statisztikát arról, hogy üres állások nehezítik az ellátás szervezését, illetve arról, hogy azok is, akik elkötelezték magukat a gyógyítás mellett, tőbb-utóbb vették a kalapjukat és a nagyobb jövedelem reményében elvándoroltak a megyéből. Így a maradóknak azokat is helyettesíteni kellett, akik valójában soha nem gyógyítottak. Most javult, vagy romlott a helyzet? — Válasszuk ketté a kérdést. Ma az orvosi állások 9,3 százaléka nincs betöltve. Ez sem kevés, de tudni kell, hogy néhány évvel ezelőtt még 20 százalék fölött volt ez a szám! A hiányszakmák közt változatlanul a fogorvosi áll az első helyen és ezt nem azért mondom, mert nekem még mindig ez a szívügyem. Gondolja meg, összesen 75 (!) fogorvos gyógyítja a betegeket Szabolcs-Szatmárban. Tizenkét állást semmiképpen nem tudnak betölteni. Kétszer-háromszor annyi beteg jut mifelénk egy fogorvosra, mint másutt az országban! Ez sajnos, köztudomású. Változatlanul hiányoznak a kórboncnokok, a röntgen- és labororvosok. A szakdolgozóknál is hasonló a helyzet. Nem régen még a frissen végzett ápolónők fizetése nálunk 2200 forint volt. Pesten eleve 3 ezerért hirdették meg ezeket az állásokat. Ma is csak 2600 forint nálunk a kezdő ápolónő fizetése. Megyei bizottságunk kezdeményezésére az intézmények preferált béremelésben részesítik a három műszakos ápolónőket és más szakdolgozókat. Ennek ellenére hiányzik a több műszakot vállaló ápolónő. A megyei kórházban 110-en hiányoznak. Másutt nincs üres állás. Nem is a fizetést keveslik elsősorban, hanem a családalapítás, a szülés, a lakásszerzés gondja éppen erre az időszakra esik. Ha beteg a gyermek, nehezen várható el a szakdolgozótól a teljes értékű figyelem, még ha az odaadás meg is van. Nagyon sokan elmennek körzetbe, rendelőintézetbe, szociális otthonba, szinte bárhová — az egy műszakos állás kedvéért. A kérdés másik részére viszont ma is azt tudom mondani, hogy a debreceni és fővárosi intézetek, klinikák még mindig sok ifjú szakembert csábítanak el a megyéből. A szakemberek megtartására a megyei tanács egészségügyi osztályával közösen javasoljuk a helyi tanácsoknak, intézeteknek, hogy munkahelyi pótlékkal is segítsék a friss diplomást. Ez egyelőre a fogorvosokra vonatkozik, de bizonyára kiterjesztheti ezt az államigazgatás más egészségügyi szakmákra is. Az önálló életkezdéshez nélkülözhetetlen a lakás. Nyújt-e ehhez segítséget a szakszervezet és milyet? — Mi nem rendelkezünk lakásalappal, így csak másfajta támogatást adhatunk. Létezik a megyében egy úgynevezett egységes lakásépítési alap, amelyből a megyei kórház, a KÖJÁL, a nagykállói ideg-elmegyógyintézet, a mándoki és a kislétai egészségügyi gyermekotthon dolgozói részesülhetnek. Tavaly 34 kérelemre mondott igent és 20-tól 100 ezer forintig terjedő összeggel segítette a kérelmező lakáshoz jutását. Egyébként már az is óriási előrelépés, hogy két-három éve fizikai dolgozónak minősül a szakdolgozó. Az egészségügyiek tevékenységének alapanyaga maga az ember. A beteg pedig érzékenyebben reagál a körülötte történő dolgokra, mint egészséges társai. Ugyanakkor az orvosok és a szakdolgozók között is ki kell alakítani egy gördülékeny munkastílust, amely — nyilván mindenki tapasztalta már — nem mentes a súrlódásoktól. Fellép és miként a szakszervezet az ilyen esetekben? — Van egy rendkívül jó alkalom arra, hogy a nézeteltérések demokratikus módon elintéződjenek. A hibát vétő dolgozó egy testülettel szembesül, amely javítani szeretne a közhangulatot befolyásoló negatív tényezőkön. 1982 óta ugyanis a szakszervezet véleményezi a vezetőket, s nemcsak megyei, hanem helyi szinten is. De megbocsásson, miként mondhat véleményt a húszéves ápolónő, vagy akár a nyugdíj előtt álló szakdolgozó a főorvos főnökéről? Nem tarthatnak jogosan a retorziótól, ha kritizálnák az illetőt? — Tisztázzunk valamit. Itt nem szakmailag, tehát nem mint orvost minősíti a szakszervezeti megbízott a főnökét. Mint emberről, mint vezetőről, mint mozgalmi aktivistáról viszont igenis véleményt tud formálni! És az esetek döntő többségében reálisan ítéli meg a helyzetet a szakmai hierarchiában az orvos alatt álló szakdolgozó. Persze az első két évben e véleményezési jog gyakorlásának nem voltak meg a módozatai. Meg kellett értetnünk a vezetőkkel, hogy az nem a személyük ellen irányul. A dolgozókkal pedig azt kellett elfogadtatni, hogy itt nem holmi kritizálgatásról, netán odamondogatásról van szó, hanem a tisztességes szándék vezeti a bírálót. Ismerek olyan főorvost a megyei kórházban, aki éppen a Hétvégi interjú dr. Csiszár Gabriellával az egészségügyiek érdekvédelméről szakszervezettől kapott bírálat nyomán változtatott vezetési stílusán. Ha már a munkahelyi légkörnél tartunk, elmondom, hogy a közvéleményt foglalkoztatják az egészségügy belső helyzete. Hogy ez jó, vagy sem, itt ne minősítsük. A gyógyítás egész folyamata a betegek előtt zajlik, aki orvosok viselt dolgairól, etikai vétségekről, hálapénzről adják tovább „jólértesült” információikat egymásnak. Miként foglal állást a szakszervezet az etikai ügyekben? — Amiről az emberek nyílt titokként beszélnek, még nehéz bizonyítani. Ahhoz legalább két ember kell, aki állítja és aki azt cáfolja, vagy aláírja. Hány eljárást egyszerűen meg sem lehet indítani, mert az illető írásban már nem vállalja a szóban elmondottakat?! Messze igaz a mondás: szó elszáll, írás megmarad ... A megyei bizottság mellett működik egy orvosetikai bizottság, amelyhez közvetlenül is tehetnek bejelentést az állampolgárok. 1981 óta például egyetlen bejelentés sem érkezett a hálapénz valamilyen formája miatt, noha tudjuk, hogy van ilyen. Ellenezzük is, de amíg a beteg úgy dönt, hogy gyógyulása érdekében paraszolvenciát ad az orvosának, kívülről nem avatkozhatunk be. Azt viszont meggyőződéssel állítom, hogy hálapénz nélkül is gyógyítanak az osztályok és túlzás, hogy elvárják azt... Sok-sok ellenpéldát sorolhatnék a hivatástudatból gyógyítókról. Az etikai bizottsághoz kerülnek az orvosok ellen hozott fegyelmi határozatok is. Tavaly a megyében tíz ilyen eset volt. Ezek olyan munkahelyi vétségek, amelyek szerint például az orvos nem elég türelmes, netán durván beszélt a beteggel, hiányosan vezette az adminisztrációt. De előfordult visszaélés a táppénzjoggal, míg egy másik fegyelmi munkahelyi italozás miatt született. Ritkán, de előadódik a kollegalitás hiányából fakadó összeférhetetlenség, ilyenkor a helyi szervek figyelmét felhívja az etikai bizottság: foglalkozzon eredményesebben mind a bejelentővel, mind a bepanaszolttal. A negyedévente ülésező orvosetikai bizottság nem elégszik meg azzal, hogy a hozzájuk érkező bejelentéseket és a hivatalból a hatáskörükbe utalt eseteket tanulmányozza. Rendszeresen tart célvizsgálatot. Tavaly például a szülőszobák hangulatára voltak kíváncsiak, idén a pályakezdő orvosok élet- és munkakörülményeit nézik meg. A dolgozók sok esetben azon mérik le a szakszervezet súlyát, tekintélyét, menynyiben segítik elő saját nagyobb jövedelmük megszerzését. Vonatkozhat-e ez az egészségügyre, amely pedig költségvetésből gazdálkodik? — A nyíregyházi és a mátészalkai kórház részese egy országos méretű kísérletnek. Három évre megkapják az intézetek a fejlesztésre, rekonstrukcióra, működtetésre fordítható pénzt. A helyi vezetés dönti el, mire mennyit költ. A szakszervezetnek igen lényeges szerep jut, mert az egyetértésével átcsoportosíthatók a pénzek egyik zsebből a másikba. Például, ha megtakarítást érnek el az üzemeltetés terén, azt bérként kifizethetik a dolgozóknak. Vagy a rekonstrukciót elvégezheti a saját karbantartó brigád és a maradék pénzt célprémiumként feloszthatják. Egy másik kísérlet is zajlik a megyei kórházban, ez viszont saját kezdeményezés. Bérkeretgazdálkodást alkalmaz tavaly óta a Jósa András Kórház-Rendelőintézet nyolc kivételtől eltekintve minden osztálya. A bérmegtakarítást ott használják fel, ahol az keletkezik. Érdekes megfigyelést tettek a kísérletben részt vevő osztályok. Lényegesen javult a munkafegyelem, megszűntek a késések, az indokolatlan, „társadalmi munkának” álcázott lógások. A dolgozók ugyanis nem akarták magukat kizárni a bérmegtakarításból származó többletjövedelemből. Mert azt eleve mindenütt kikötötték, hogy ez nem bérlista, ezt a pénzt valós teljesítmények alapján és — sokszorosan kihangsúlyozták — differenciáltan osztják szét. Még egy dolgot hadd említsek az egyenlősdi elleni harcunkra. Megyei bizottságunk és a megyei tanács egészségügyi osztálya állásfoglalást fogalmazott meg a jutalmak odaítéléséről. Múlt év szeptemberében hozott döntésünk nyomán a november 7-i prémiumok már jelezték törekvésünk helyességét. „Kényszeríteni szeretnénk az intézetek állami vezetését a reális teljesítmény dotálására.” A dolgozó ember egészségének védelme elsőrendű kérdés. De vajon kell-e külön is védeni az egészségügyi dolgozókét? — Azt mondják, hogy a suszternak nincs jó cipője__És talán éppen azért, mert hozzászoknak a veszélyhez, egyesek alábecsülik azt. Fokozottan ellenőrizzük, hogy a szűrővizsgálatokon megjelennek-e, a foglalkozási ártalmak ellen védekeznek-e. Köztudomású, hogy a röntgenben sugárártalomnak, a műtőben az altatógázok mérgező hatásának, az újszülött osztályon a magas páratartalom ártalmainak, mosodában a gőznek, párának vannak kitéve dolgozók, hogy a fertőző osztályt ne is említsem. Az a tapasztalatunk, hogy ahol a műszerezettség, a technika magas színvonalú, ott eredményesebb a munkavédelem. Elcsépelt mondás, de igaz, hogy az egészségügyi pálya elnőiesedett, s ez külön is gond. Ön az egészségügyi szakszervezetek központi vezetősége főbizottságának vezetője, tapasztalata ezért országos érvényű lehet. Tavaly tíz megyében, köztük természetesen Szabolcsban is kezdeményeztünk egy reprezentatív vizsgálatot. A felmérésben a 35 és 50 év közötti nők élet- és munkakörülményeire vonatkozó 40 kérdést tettünk fel. Hamarosan lezárul az adatgyűjtés, komputer rendszerezi a válaszokat. A következtetésekkel egyelőre nem sietnék, de annyi máris világos, hogy az említett korosztályra, mint derékhadra hárul a legnagyobb munka. Ők vagy nem részesültek a gyermekgondozási szabadságban, vagy nem volt módjuk azt igénybe venni, ők gondoskodnak az idős szülőkről és a már nem is apró gyermekeikről, akiknek lakásra gyűjtenek és sokan közülük már az unokáikat is gyámolítják. Indokoljam még, mennyire fontos nekünk ez a réteg? A válaszaikból nyert következtetésekre javaslatot fogalmazunk meg és azt letesszük központi vezetőségünk és a SZOT asztalára. De helyben is többet lehetne tenni az érdekeikért. Lehet, hogy feleslegesen ismétlek: kivel szemben kell védeniük a dolgozók érdekeit? — Már a kabaréban is hallottunk a hazai szakszervezetek érdekvédelmi munkájáról. És azt mondom: például az átgondolatlan állami intézkedések negatív hatásával szemben emeljük fel a szavunkat. Nem az állami vezetés ellen, hanem éppen annak társadalompolitikai törvényét támogatva. Köszönöm a beszélgetést. Tóth Kornélia . ... manapság a körülmények olyan gyorsan változnak, a lehetőségek kapui annyira olajozottan nyílnak meg és záródnak be, hogy a vállalkozó nem fontolgathat. Aki a kínálkozó alkalomra nem csap le azonnal, az kívül reked. Valaminek a kimenetelén töprengeni vagy egy folyamatot végiggondolni csak kívülről lehet. A benne részt vevő sejtéseire és bizonyosságérzetére hagyatkozhat, másra nem. Így aztán sokkal több vállalkozás végződik rosszul — vagy kisebb sikerrel a vártnál —, mint amennyit lassúbb ritmus mellett megszoktunk. Az állandó gyorsulás velejárója, hogy a lehetőségek pergése annyira lefoglalja az ember figyelmét és kitölti idejét, hogy a legalapvetőbb érdekekről megfeledkezik. Ezek az érdekek egykor, mint igazságok, meztelenek voltak. Könynyen felismertük őket. Most apró érdekecskék tarka szövedéke fedi el előlünk valamennyit. Le kellene rántani róluk a méltatlan leplet, de ez csak idő és erőfeszítés árán sikerülne. Közben lemaradnánk valamiről, elesnénk valamitől. Tehát megvizsgálandó, hogy érdemes-e? Ha mégis vállalkoznánk, mely igazságok felébresztésére és milyen sorrendben kerítsünk sort? A gyors változások közepette,-elavultnak látjuk azokat is, amelyek félreállítva vagy felszín alá szorulva is érvényesítik hatásukat. Nagyon nehéz dönteni! Vállalkozó kedvünk hevét jócskán hűti, hogy a legfőbb érdekek, a nagy igazságok nem mézelő virágok, amiket naponta megszedhet mohóságunk. Az idő- és erőráfordításért nem adnak azonnal kárpótlást, vagy amit adnak, az a nagy közösségre szabott. A kárpótlás többnyire a jövőbe helyeződik. Édességekre kapatottak lévén nehezen bírnánk ki napi kellem nélkül azt az időt, ami jelen és jövő közt van. Kikben, mely korosztály fiaiban van elég erő és elszánás ilyen lemondásra? Abban a pillanatban, amint a lemondással kezdünk kacérkodni, feltolul a kérdés: mennyi időre szóljon lemondásunk? Kik kezeskednek — kezeskedhetnek — arról, hogy az önmegtartóztatás ideje nem fog túlélni életünk határán? Kik biztosítanak arról, hogy nem lesz hosszabb annál, mint amit hazafias elszántsággal egy mai fiatal elvállalhat anélkül, hogy élete java éveit feláldozná? Talán könnyebb volna lemondást halogatva várni, hogy az élet kényszerítse ránk. Addig nyílhatnak soha vissza nem térő lehetőségek. Habzsoljuk inkább azoknak a virágoknak a mézét, amelyek mindennap megszedhetők, megtolvajolhatók. Hogy az édességektől megszuvasodik a fogunk, ránk tör a gyomorbaj, elragad az infarktus? Lehet! Amíg egyik vagy másik bekövetkezik nem telik el életidőnk úgy, hogy meg sem ízleltünk sokszor megkívánt gyönyörűségeket. Valljuk be, hogy vágyunk ilyen örömökre, bár tudjuk, hogy mélyükön mindig ott van valami nyugtalanító sejtés és ízlelésük közben megtelünk szorongással. Sejtjük, hogy ezek meg érzett figyelmeztetések. Csakhogy hajlunk hinni, a jelentéktelen, de naponta elérhető kellemek jobbá, könnyebbé és szebbé teszik életünket, mint a nagy igazságok és a közös célok lemondással járó szolgálata. Esendők vagyunk! Mit tegyünk hát? Régi szólás: Krisztus mellett könnyű szentnek, Zrínyi mellett hősnek lenni! Igaz, mert személyes példájukkal köteleznek. Hol vannak, hogy segítsenek? A kérdés próbára teszi találgató képességünket, önigazolásul sokszor feltételezzük: Krisztusok és Zrínyik csak a politikusok, a közgazdászok, a prédikátorok és a költők képzeletében születnek és élnek. Ha tettenérjük magunkban valamely tulajdonságukat vagy hajlamukat, azt hiszszük — mert hinni könynyebb, mint követni — hogy csak káprázat, álom játszik velünk. Nyomban jól kulcsra zárjuk lelkünket, nehogy az álomalakok valóságossá válva zavarba ejtsenek. Ha elfogadjuk, hogy nem látomások, hanem élők — mert világunk nem lehet meg nélkülük — akkor elfog a kétség: ki marad meg a közelükben, ha távolabb tőlük egyszerűbb és könynyebb az élet? Ki fogadja el illetékességüket arra, hogy rendet, fegyelmet tartsanak a rájuk bízott helyen? És ha közöttünk vannak, miért testhallók a bajokra? Miért várnák meghallani a biztatást és az életvitelükkel egyetértők bátorító zajongását? Lépjenek végre elő, cselekedtető példájukkal kötelezzenek. Elmúltak a prédikátori idők, következzenek a tettek!