Kelet-Magyarország, 1987. február (44. évfolyam, 27-50. szám)

1987-02-14 / 38. szám

1987. február 14.0 ÜMnétvégi melléklet A Debreceni Orvost­udományi Egyetemen szerezte diplomáját. Egy évig higiénikus orvosként dolgozott, majd körzeti orvos volt előbb szülő­városában, Hajdúböszörményben, 1970-től pedig Nyíregyházán. 1980- tól a Szabolcs-Szatmár megyei Társa­dalombiztosítási Igazgatóság ellenőrző főorvosa. • Vajon milyen kép kerekedik ki, ha ko­rábbi önmagunkkal, s milyen, ha má­sokéval vetjük össze a táppénzes hely­zetet? Azt hiszem, nem érdemes túlsá­gosan messzire visszamennünk az idő­ben — vegyük mondjuk az utóbbi bő másfél évtizedet... — A táppénzesek létszámának alakulásá­ról mi a munkahelyen működő társada­lombiztosítási kifizetőhelyektől és az igaz­gatóság betegségi-ellátási osztályától ka­punk adatokat. Ezekből kiderül, hogy a het­venes években egyre emelkedett a táppén­zesek száma, a legrosszabb statisztikát föl­mutató megyék között tartottak számon bennünket. Emlékszem, akkoriban szinte nem volt olyan értekezlet, ahol ezt ne em­legették volna ... Gyökeres fordulatot nem hozott ugyan, de javult a helyzet 1976-tól, amikor szabályozták a keresőképtelenség elbírálásának szempontjait, a szakrendelé­seket is felruházták táppénzrevételi joggal. Addig szinte minden betegséggel a körzeti orvos tartott táppénzen. A Tehát, ha jól értem, ettől fogva na­­gyobb biztonsággal lehetett eldönteni, ki keresőképes és ki nem. —­ így van. Lassan csökkenni kezdett a táppénzesek száma. 1981-ben még jobbak is voltunk az országos átlagnál, habár az utób­bi években egy-két tized százalékkal is­mét elmaradunk tőle. Egészen friss adatot még nem tudok mondani, a legutóbbi, 1985- ös összesítés szerint a táppénzesek számát tekintve Szabolcs a hatodik a megyék kö­zött, vagyis sajnos még mindig az első har­madban vagyunk. Hogy néhány szemléletes adatot is említsek: 1985-ben 6,4 százalék volt a táppénzesek aránya, ami annyi, mint­ha a táppénzre jogosultak 6,4 százaléka ab­ban az esztendőben egyetlen napot sem dol­gozott volna! Tavaly valamivel magasabb, 6,7 százalék volt ez az arány, ami 0,2 szá­zalékkal haladja meg az országos átlagot. Ez azt jelenti, hogy a megyében napon­­­­ta legalább tízezer ember van táppén­zen? — Valóban. Sőt, az elmúlt év első felében az influenzajárvány miatt áll ezret is meg­haladta ez a szám. • De, mint említette, ettől függetlenül is kétségtelen a növekedés. Újból romla­na a táppénzes fegyelem?­­ Véleményem szerint a magyarázat in­kább abban keresendő, hogy egyrészt idő­közben kiterjesztették a táppénzre jogosul­tak körét. Ma már az ügyvéd, vagy a kis­iparos is betegállományba mehet. Másrészt szintén rontja ugyan a statisztikát (de két­ségbe nem vonható, hogy kedvező hatású intézkedés volt) a gyermekápolási táppénz bevezetése 1985. szeptember elsejével. Már abban az esztendőben 0,5 százalék volt az ilyen címen táppénzes állományba kerültek aránya. Végül még egy dolgot említek. Ko­rábban sajnos előfordult, hogy ha lehetett, a munkáltatók eltitkolták az üzemi balese­tet, mint számukra kínos tényt. Erről most már szó sem lehet, hiszen ha a dolgozó ilyen okból lesz keresőképtelen, akkor töb­bek között 100 százalékos táppénz illeti meg. Saját elemi érdekei ellen cselekedne tehát, ha hagyná, hogy munkáltatója eset­leg megkísérelje eltussolni a történteket. A táppénzesek ellenőrzésének egyik­­ módja az, hogy az üzemek „házhoz hív­ják” önöket, ha feltűnően magasnak találják betegállományban lévő dolgo­zóik arányát. De mennyire tudom, az is gyakorlat, hogy önök hívás nélkül láto­gatnak el egy-egy munkahelyre, ahol aztán megvizsgálják az összes táppén­zen lévő dolgozót, kivéve természetesen a fekvőbetegeket.­­ Továbbá azokat sem szoktuk behívni, akik terhességi vagy gyermekápolási táp­pénzen vannak. Az ellenőrzést a megyei rendelőintézet és az üzem egészségügyi szol­gálatának főorvosával együttműködve vé­gezzük. Tavaly 11 üzemben tartottunk rend­kívüli vizsgálatot, amire négyszáz táppén­zes állományban lévő embert hívtunk be. Körülbelül négyötödük jelent meg a vizs­gálaton. A berendelt betegek egytizedét a bizottság már kiírhatta dolgozni, de példá­ul a SZÁÉV-nél csak egyetlen embert lehe­tett kiírni. A négyszázból 73 emberrel mi már nem is találkoztunk, mert a vizsgálat idejére, vagy hírére mindannyian meggyó­gyultak .­­ Mióta a gyermekápolási táppénzt szó­­­­ba hozta, egyre szeretném megkérni — — úgy érzem, végül is most jött el az ideje —, hogy beszéljünk a visszaélé­sekről. — Kezdjük is akkor a gyermekápolási táppénzzel, az üzemektől kapott visszajel­zések szerint valóban sokan visszaélnek ve­le. Az anyák egy része a gyermek legkisebb meghűlésével vagy egyéb jelentéktelen pa­naszával kiíratja magát táppénzre, gyakran nem is rövid időre. Arra hivatkoznak, hogy nekik ez „jár”. Valóban jár, de csak a­kkor, ha a gyermek egészségi állapota indokolja! Némelyek egyenesen úgy gondolkodnak, mintha évi rendes szabadságról lenne szó — „van még három napom, kiveszem”. A A témánál maradva: ismeretes, hogy a­­ beteg gyermekkel nemcsak az anya, de az apa is táppénzre mehet. Élnek-e az apák ezzel a lehetőséggel? — Igen, elég gyakran. Viszont félreértést szokott okozni, hogy ugyanazon gyermek után kétféle ellátást nem lehet igénybe ven­ni. Volt például egy olyan esetünk, hogy a mama gyed­en volt a kicsivel. Az anya azonban megbetegedett, kórházba került. Mivel feltehetően nem kellett sokáig a kór­házban maradnia, ezért nem szakította meg a gyermekgondozási díjat. Az apa kérte, hogy táppénzre mehessen a gyerekkel. Csak nehezen értette meg, hogy ez nem lehetsé­ges, mert az egészséges gyerek után nem folyósítható egyszerre gyed is, táppénz is.­­ Mit szoktak tanácsolni ilyen esetekben? — Ha hosszabb ideig tartó kórházi keze­lésről van szó, akkor célszerű, hogy az anya megszakítsa a gyed­et vagy a gyes­t, amit erre az időre az apa vehet igénybe. Ha­vi­hétvégi interjú dr. Nagy Róza ellenőrző főorvossal a táppénzes helyzetről szánt, mint a fenti példánál, az anyának csak néhány napos betegséget kell átvészel­ni, akkor az apa fizetett, vagy fizetés nélkü­li szabadságot vehet ki, amennyiben nincs segítőkész nagymama, aki átmenetileg gon­doskodna a gyerekről. De ha közben a gye­rek is megbetegedne, az apa természetesen kaphatja a gyermekápolási táppénzt. „ Egy kicsit elkalandoztunk, visszatérne­k azokhoz, akik kifejezetten visszaélnek a táppénzzel? — Vannak emberek, akikkel az ellenőr­zések során rendszeresen találkozunk, őket hívjuk „krónikus táppénzesekének. Általá­ban mozgásszervi vagy idegrendszeri pana­szokkal kerülnek betegállományba, s ha mi keresőképesnek nyilvánítjuk őket, vissza­mennek az orvoshoz, és újra táppénzre ve­tetik magukat. Nem hibáztathatjuk az or­vost, hiszen ezeknél a betegeknél gyakran tényleg rendkívül nehezen eldönthető, hogy most keresőképtelen az illető vagy sem. Persze az is igaz, hogy a gyakorlattal ren­delkező, jó körzeti orvos már ismeri a be­tegeit, és tudja, ki az, aki megpróbálja őt megtéveszteni. • Gondolom, már maga az is kirívó eset­nek számít, hogy valaki ilyen durva módon próbáljon szert tenni pár sza­badnapra. Önök bizonyára találkoznak rafináltabb eszközökkel is.­­ Inkább arról van szó, hogy bizonyos pontok tisztázatlanok, amit sokan kihasz­nálnak. Most vizsgáljuk például a követke­ző esetet. Valamelyik dunántúli vállalatnál dolgozik egy fiatalember, aki négy egymást követő napon át nem jelenít meg a munka­helyén. De mind a négy napra külön-­külön igazolása van, hogy gyógykezelés céljából megjelent az orvosnál. A vállalat, érthetően, gyanúsnak találta a dolgot, és elküldte az igazolásokat nekünk, hogy nézzünk utána az ügynek. Az­­ilyesmi egyébként sajnos nem ritkaság, hétvégeket, ünnepeket szoktak ez­zel a módszerrel meghosszabbítani, főleg az ingázók. Nem egészen értem. Azon kívül, hogy­­ az illető négy napig nem dolgozik, mi haszna származik belőle? Hiszen erre az időre táppénzt nem kap. — Igen ám, csakhogy ha a vállalat elfo­gadja az igazolást, akkor ezeket a napokat figyelembe kell venni például a családi pót­léknál. És mivel igazolt távollétről van szó, fel sem mondhatnak a dolgozónak, amit pe­dig három igazolatlan nap után már meg­tehet a munkáltató.­­ Vagyis a trükk csak akkor válik be, ha­­ a munkáltató elfogadja az igazolást. És elfogadja? — Általában igen. A nagyobb baj az, hogy még akkor is szemet huny a munkál­tató, amikor pedig minden oka meglenne a szigorú felelősségre vonásra. Például kimegy táppénzes ellenőrzésre az igazgatóság ille­tékes munkatársa. Nem találják otthon a beteget, mondjuk délután két órakor. Erről a munkáltatót is értesítik. Aztán a munkál­tató visszaír, hogy minden rendben, a dol­gozó éppen orvosnál volt. Igazoltnak tekin­tik a távollétet még akkor is, ha csak reggel volt rendelés. Szüretkor vagy kukoricatörés­kor előfordul, hogy a presszóban találják a „beteget”, vagy mondják a szomszédok, hogy kint van a határban ... A táppénzmegvonást önök javasolják, de a munkahelyi vezető feladata eldön­teni, él-e ezzel vagy sem. Mit tapasz­talnak? — Nem sok jót. Tavaly január elseje és november 30-a között az ellenőrzési osztály 1152 beteget ellenőrzött. Észrevételük volt 285 esetben, tehát körülbelül minden negye­dik betegnél. Erről írásban értesítették a munkahelyi vezetőt, javasolja, tegye meg a szükséges lépéseket, és tájékoztassa erről az igazgatóságát is. Végül 29 visszajelzést kap­tunk, ennyi embertől vontak meg összesen 44 napi táppénzt... Hát ennyire veszik ko­molyan a munkáltatók a mi javaslatainkat! Egészen pontos, megbízható összesítő adatok sajnos nem állnak rendelkezésünkre, mert még nem tudtuk elérni, hogy minden mun­kahelyen nyilvántartást vezessenek a be­tegellenőrzésekről, ezek tapasztalatairól, a táppénzmegvonásról. A beérkezett informá­ciók szerint 1986-ban az általunk ellenőrzött kifizetőhelyek saját hatáskörükben 4681 táppénzest ellenőriztek, és 189 embertől vontak meg 551 napra járó táppénzt. Ismét­lem, adataink nem pontosak. Itt a megyében általában milyen be­­tegségekkel kerülnek az emberek be­tegállományba? — A legtöbben légzőszervi megbetegedé­sekkel, majd ezt követik a mozgásszervi, idegrendszeri, szív- és keringési betegségek. Rendkívüli mértékben nő az alkoholizmus talaján, annak következményeképpen kiala­kuló betegségek száma, és hasonlót mond­hatunk a dohányzásról is. Általában az egészségtelen életmód igen nagy szerepet játszik a betegségek kifejlődésében. Újkele­­tű gondunk, de máris jelentős mértékben érezhető, az úgynevezett „második gazda­ságiban, a hét végén és ünnepnapokon is pihenés nélkül végzett munkában agyonhaj­­szolt emberek egészségének romlása. Vagy az ingázóké, sőt a fiataloké, akik nagyon korán elkezdenek inni, dohányozni, és kö­zülük is egyre többen kerülnek orvoshoz idegrendszeri megbetegedéssel. Az pedig köztudomású, mennyire elkopott a 40—50 közötti korosztály szervezete. Általában a 40. év után kezdenek kiütközni a korábbi életmód sajnálatos következményei. Azt már csak érdekességképpen említem meg, hogy a legkevesebben nyáron, a legtöbben pedig kora tavasszal és ősszel vannak táp­pénzen. Vannak-e olyan ágazatok, ahol különö­sen gyakori a megbetegedés? — Egy országos összesítés szerint a me­gye kohászatában dolgozóknak — ide tar­tozik a kiisvárdai Vulkán és a Mezőgép-gyá­rak — sokkal rosszabb az egészségi állapo­tuk, mint máshol, vagyis magasabb a táp­pénzesek aránya. Hasonló a helyzet a nyom­daiparban is. A statisztikával azonban csín­ján kell bánni, hiszen a megyében egyetlen nyomda van, ahol viszonylag kevés az em­ber, és ha néhány kismama elmegy gyer­mekápolási táppénzre, mindjárt alaposan „lerontja” a statisztikát. A textilruházati ipar szintén nem szívderítő adatait már ko­molyabban vehetjük, hiszen elég sok embert foglalkoztat a megyében is. Köszönöm az interjút. Gönczi Mária • • ------------ őszinteség nem az igazsággal. Itt dának az én kis tör­­i. Ha agyonütnének, sem tudnám meg­­ni, hogy amit most hallottam, olvastam, kitaláltam. A tolvaj, mentse bőrét, már ti­­változatban tett val­­óst arról, hogy miért itt. Tizenegyedszer azt adta: „Tisztelt bíróság, tu­zu­dtam eddig, de most már őszinte leszek”. Ekkor a bíró közbevágott: „ne le­gyen őszinte, csak az igazat mondja!” Könnyű az igazságot kér­ni, de nehéz kimondani. Megrögzött tolvajunknál — aki mellesleg a dörzsöltebb fajtából való volt, — az igazságkérés olyan luxus­nak számított, amit sem birtokolni, sem elviselni nem volt hajlandó. Tartotta magát ahhoz a népi böl­csességhez, miszerint: „mondd meg az igazat, be­törik a fejed." Hogy ez a mondás mennyire sántít és mennyire idejemúlt, azt pro és kontra még nem bizo­nyította senki. Különben is. Az sem bizonyított, hogy aki nem őszinte, az hazudik. Lehet, hogy csak mesél, fan­táziál, esetleg az igazság magvát jól elrejtve mellé­beszél, szépíti a dolgot, hi­szen a meztelen igazság né­ha visszatetsző, megdöb­bentően csúnya valóság. E néhány mondat után rosszra gondol az, aki hin­ni véli, hogy most le aka­rom beszélni az embereket az őszinteségről, mi több az igazmondásról. Erről szó sem lehet. Ámbár, sokan tudni vélik, hogy újság­íróknál foglalkozási árta­lom a mellébeszélés, a ki­­taláció, a túlzás meg mi­egyéb. Ha van ilyen, már­mint az írások hitelességét megkérdőjelező vélemény, akkor az félreértés, esetleg rosszindulat, mi több rága­lom. Szerintem ... De foly­tatva az eredeti gondolat­sort, a jelen írás funkciója az, hogy őszinteségre, az igazság mindenkori kimon­dására sarkallja az embe­reket. Sejtem, hogy dőreség, de azért egyetlen példát le­írok. Miért ne mondhatná meg a zöldséges, hogy mi­ért nincs banán. Valahogy így: „magát én nem isme­rem, viszont ismerem az x­­et és y-t és vannak rokona­im is, akik szintén szeretik a banánt. Tehát nincs ba­nán. Magának egyáltalán nincs banán. Nem is lesz." Ehelyett mi a szöveg: „Hol él maga jó ember? Hát nem olvasta, hogy többet fogyasztunk, mint ameny­­nyit megtermelünk. Főként banánból. Megírták az új­ságok, hogy a szegedi, vagy mit tudom én milyen bo­tanikus kertben mindössze két fürt banán érett. Ennyit termeltünk és maga ebből akar egy kilogrammot. Éb­redjen már fel!” A zöldsé­ges tehát letagadja a roko­nait és valahol mégis őszin­te, mert mi valóban több banánt fogyasztunk, mint amennyit megtermelünk. És még mennyi mindenből többet fogyasztunk? A többletfogyasztás ma divatos kitétele a dörgedel­meknek. őszintén: van ab­ban igazság, hogy energia­­hordozókból, tartós fogyasz­tási eszközökből, talán túl­zottan is nagy a felhaszná­lás, fogyasztás. De nem ez a baj, sőt nem is az a gond, hogy az említett dolgok egy része, vagy jó része import­ból származik, mint a ba­nán. A baj az, hogy az im­portnövekedéssel nem tart lépést a valutakitermelés, magyarán nem dolgozunk annyit és olyan jól, hogy igényeinket a dollár, vagy rubelbevétel fedezze, ellen­súlyozza. De nem ezt akar­tam írni, hanem a központi népi ellenőrzés megállapí­tásaira akartam hivatkozni, amely szintén a fogyasztás­sal, a kilométerek fogyasz­tásával kapcsolatos. Szerintem ha most rájön­ne valakire, vagy valakik­re az őszinteségi roham, akkor rengeteg megtakarí­tott benzinről beszélhet­nénk. Mondjuk így: „elszá­moltam ezer kilométert, de nem mentem a kocsimmal csak 500-at. Igaz, hogy ezer kilométerért vettem fel a pénzt, viszont megtakarí­tottam az államnak 40 li­ter benzint. Ha mindenki, aki érintett a dologban, ha­vi 40 liter, évi négyszáz li­ter benzint takarítana meg, dollármilliókat érő meny­­nyiséggel csökkenne az importbehozatal. Szép be­széd, okos érvelés, de ilyen őszinteséget szerény véle­ményem szerint nem kitün­tetéssel, hanem zacskóra­gasztással, egy bizonyos ál­lami intézet vendégszerete­tével honorálnák ... Akarjuk-e tehát az őszin­teséget, az igazságot? De még mennyire. Helyes. A közfelkiáltás egyöntetű, de nem egyértelmű. Hiszen a „mennyire” szó értelme akképpen változik, hogy mi­lyen írásjel szegi be. Lehet a mondat végén kérdőjel is. És ha jó a hallásom, a legtöbb válasz így hangzik: „mennyire"? Mennyire le­gyünk és lehetünk őszinték: magunkhoz és másokhoz? Ez van. Ez egy állapot, létező dolog és ez az a hét­­fejű sárkány, amelyet le kellene győzni. Vagdossuk a gonosz fejeket és bár egyik-másik újra és újra kinő, talán mégsem hiába­való az erőlködés.

Next