Kelet-Magyarország, 1987. június (44. évfolyam, 127-152. szám)

1987-06-25 / 148. szám

1987. június 25. Japán lecke HASZNOS DOLOG LENNE másoktól tanulni. Ez jutott eszembe az elmúlt vasárnap, a televízió Hét című műsorát nézve. Egy japán szakember állt a riporter mikrofonja előtt, s a minőség fontosságáról beszélt. — Ha egymillió vevőből csak egy is bosszús lesz a kifogásolható minőség miatt... nos ezt mi nem engedhetjük meg magunknak. A műsorban ugyan videóberendezésekről volt szó, de — ismerve a japánok mentalitását — úgy sejtem, nemcsak a termelésben, hanem a kereskedelemben, szolgáltatásban, ügyintézésben is ehhez az elvhez tartják magukat. Egy olyan országban, ahol minden üres állásra válogathatnak a jelentkezők között, a dolgozók nem engedhetik meg maguknak a pontatlanságot, a rossz modort, de még a mosolytalan arcot sem. Ezt követeli a saját, jól felfogott érdekük. Sajnos Magyarországon még mindig egészen másfajta érdekek diktálnak, holott lassacskán már nálunk sem lehet dúskálni az üres állások között. Nem tudom, hogy magánvagy vállalati érdekből került-e szombaton délelőtt egy kis táblácska az egyik nyíregyházi Patyolat-felvevőhely kirakatába. „Az üzlet 10-től 11-ig zárva.” Legalább féltucatnyian toporogtunk a bejárat előtt. A türelmetlenebbek 5—10 perc után feladták — én fél 12-ig vártam. Kíváncsi lennék, vajon visszament-e a boltos, ugyanis aznap 12-ig szólt a nyitvatartás. Érdemes lenne megjegyezni, hogy a pontatlanság is minősíti a munkát. Ezt nálunk egyelőre csak a — sokszor léhasággal vádolt — művészvilágban veszik igazán komolyan. Ha előadás van, akkor nincs randevú, bevásárlókörút, hivatali ügyintézés, késés. Még gyász sem! Hiszen ha a legközelebbi hozzátartozóját veszítette is el a színész, a bánat legkisebb jelét sem mutathatja a közönségnek. Tudom, hogy a kereskedőnek sem könnyű, de azért vannak olyan elemi szabályok, amiket nekik is illene megtartani. AZ ESET néhány hónapja történt, azóta nyomja a begyemet. Áramszünet volt, amit — fényes nappal lévén — későn vettem észre. Akkor, amikor már beleöntöttem a kávét a darálóba. — Most mit tegyek? —fordultam segítségért az egyik eladóhoz, aki így felelt: — Szedje ki magának! — s mintha ott sem lennék, elfordította a fejét. Magam sem értem, miért bosszant, ha gusztustalanul szeletelik a felvágottat, ha nem nézik meg a raktárban, hogy a kiválasztott cipőből, ruhából van-e az én méretemre is, vagy ha rámförmednek, mert a lottyadt paradicsomok közül az egészségeseket szeretném kiválasztani. Mindezt igazán megszokhattam volna, mert mindennapos bosszúságok. Viszont az tetszik, hogy legalább a kereskedők tiszteletben tartják a saját rossz szokásaikat. Ismerősömmel — aki maga is eladó — negyed órával zárás előtt értünk az egyik üzlethez. A kirakat üvegén át láttuk, hogy odabenn már javában takarítanak. Ismerősöm megtorpant és azt mondta: késő van, ne menjünk be. Majd magyarázatként hozzátette: ő sem szereti, ha ilyenkor téved be hozzájuk valaki. Hmm... Ha jól összeszámoljuk, sok hasznos dolgot ellestünk már külföldiektől, többek közt a japánoktól. Nem véletlenül van egyre népesebb tábora hazánkban a karaténak. Nálunk is hódít a Go, ez az érdekes távol-keleti játék, amely egyszerre segíti a figyelemösszpontosítás, az akaraterő fejlesztését és megtanít rá, hogyan lehet méltósággal elviselni a győzelmet, meg a vereséget. ÉRDEMES LENNE megjegyezni azt is, ami a minőségről hangzott el a Hétben. Nem árt tudni, hogy az udvariasság, a figyelmesség, a segítőkészség is minőség, a viselkedés minősége. Ha a munkát értékelik a munkahelyeken, ezt is mérlegelni kellene. Ha lehet, inkább előbb, mint később! Házi Zsuzsa Kelet-Magyarország Tesztelik a Tajgát Kisebbfajta lakóteleppé fejlesztette a Nyíregyházi Mezőgép Vállalat a Szovjetunióban népszerű Tajga 12 lakókocsit. Az utóbbiból az idén hagyta el az ötezredik az országot, és általában évi ötszáz készült. Az illetékes szovjet szervekkel tárgyalva arra született megállapodás, hogy az eddigi egyforma lakókocsikat egyenként változó belsővel, de helyben összekapcsolható módon lakókomplexummá fejlesztik. Az igények a következők voltak: egy fúróbrigád harmincnyolc fős, tehát ebből kell kiindulni. A két vezetőt leszámítva harminchat ember négy műszakban állandóan dolgozik. Hat kocsiban hálótermek vannak számukra, konyha, raktár, étkező célra egy-egy kocsi áll majd rendelkezésre, egyben állandó hőségben az elázott ruhák száradnak. A legénységnek egy Tajga szaunául szolgál, kettő pedig társalgóul a szabad idő eltöltésére. A fúrómesternek és helyettesének külön gördülő barakkja lesz. A lakókocsik összkomfortja állandóan fejlődik a fejlesztések alatt, az új lakókomplexumban pedig a legkényesebb igényeket is kielégítik, hiába változatlanul legfontosabb szempont: ellenállni az időjárás szibériai viszontagságainak. Mivel a Szovjetunióban változatlan erővel folytatódnak a kutató, feltáró és kitermelő olajfúrások, a Mezőgép a Tajga—2-höz hasonlóan ismét hosszabb időre munkát adó szerződésre számít. A fejlesztés azonban — lévén lényegében majdnem teljesen új termékről szó — sok pénzbe került. Jól jött tehát a Novotrade cégtől az az ötmillió forint, amellyel beszállt az üzletbe, így aztán alig egy év alatt elkészülhetett a nullszéria, a minta lakókomplexum, amely már a Szovjetunióban vizsgázik. A szibériai Szurgut városában már tesztelik az összkomfortos barakkvárost, mégpedig pontosan olyan körülmények között, amilyet elképzeltek számára. É. S. a vasárnap tartotta a Kossuth Gimnáziumban , érettségi találkozóját az az osztály, amelyik 1937- ben hagyta el az iskolát. Az ötven év alatt a 48 fiúból csak 21-en jöhettek el: volt, aki bottal támogatta járását, más az ifjabb feleség oldalán igyekezett feszíteni, de azért valamennyien egyformán kedves diákok és barátok maradtak. Most az asszonyok is velük jöttek, néhány kedves vendég is csatlakozott a jubilánsokhoz, így aztán hangos jókedv kísérte az egymásra ismerést, az újrabemutatkozást. Ketten jöttek olyanok, akik évtizedek óta nem jelentek meg az ötévenkénti találkozón, egyikük éppenséggel még soha. Ők aztán részletesebben számolhattak be életútjukról, a sok viszontagságról, amelyeket a diáktársak eddig még nem ismerhettek. A többiek inkább csak kiegészítették a régebben elmondottakat, beszámoltak újabb unokákról, afrikai vadászatról, utazásokról, nyugdíj melletti időtöltésről, hasznos munkálkodásról, családi örömökről és szomorúságokról, s majdnem mindnyájan felhoztak egy-egy régi történetet: diákcsínyekről, tanárokról. Főleg arról, az utolsó, életben maradt tanárukról, aki részt szokott venni a találkozókon. Néhány napja még örömmel telefonálta utazási, érkezési terveit, és másnapra meghalt, így a vidám találkozóba bele-belekeveredett a visszagondolás keserűsége. Sziklay László ez a tanár, pályájának első érettségije volt ezzel az osztállyal. El is határozta az együttes, hogy lehetőleg mind többen vesznek majd részt a 26-i, farkasréti búcsúztatáson. Az iskolának van egy Memento táblája: szép emlékezés a régiekre, halottakra. A most 50 éve érettségizettek elhelyezték koszorújukat az emléktáblánál és felolvasták A „.fiúk a bombázás, haláltábor, frontszolgálat, hadifogság, kínzó betegség, vagy éppenséggel öngyilkosság áldozatainak névsorát: 22 diáktárs, valamennyi régi tanár és pedellus nevét. Felújította az iskola azt a régebben elhatározott szokást, hogy a 25 és 50 éve érettségizetteknek emléklapot nyújt át az igazgató. A 23, Magyarországon élő diákból kettő nem vehette át közvetlenül: egyikük külföldi kiküldetésben járt, a másiknak a leánya épp aznap tartotta esküvőjét. Viszont sikerült egyik, régebben halottnak vélt osztálytárs nyomát fellelni: kitűnt, hogy a súlyos betegség, operációk után mégis életben maradt társuk Pest környékén lakik,így most már majd vele is fel lehet venni a kapcsolatokat. Öten élnek külföldön, egyikük előző nap telefonált. Rossz egészségi állapota miatt nem vállalta az utazást Londonból, de legalább így kifejezte együttérző szeretetét. A másik két levelet is írt, bizony már nagyon tört magyarsággal : 49 éve amerikai környezetben él, családja sem tud magyarul. Mindenki sajnálta viszont, hogy hárman nem is válaszoltak a többszöri hívásra, bár mindhármukról tudták az osztálytársak ezt, azt. Még olyat is, hogy egyikük nemrég járt is itthon. Itthon? Úgy látszik, az egykori Kossuth Gimnázium és a nyolcévi együtt diákoskodás neki ebbe a fogalomba nem tartozik már bele. A vendéglőbe be-betéved egy-két éppen arra járó ember, s lám, kitűnt, hogy ez is, az is régi ismerős. Persze, egy utcában laktak, ugyanannak a focicsapatnak drukkoltak annak idején ... Sajnos, nem tarthat sokáig az örvendezés, mert már hív a következő program, a megbeszélt újabb találkozás rokonokkal, ismerősökkel. És meg kell nézni az atyafiak új vityillóját, találkozni kell az éppen erre átutazó hajdani tánciskolai „ismerőssel”, — akikkel mind-mind jólesik beszélni az ötven évvel ezelőtti közös ifjúságról. Tisztázódik, hogy azért mégiscsak szerencsések a megjelent fiúk: ők még életben vannak, és azt is megállapíthatták alkalmanként, szőkébb körben, éppenséggel négyszemközt: lám-lám, érdekes, a többiek valahogy nagyon megöregedtek ... M. J. 3 Arcok, beszélgetések — Tudja — mondja az asszonyka, miközben rendezget a szállodai szobában — úgy van az most nálunk, hogy a fiatalokkal van gond. Csúnyán beszélnek, könnyelműbbek mint mi voltunk, és mindent akarnak. Igaz, mi ígértük nekik, mire felnőttek, lesz ez is, az is. Kétségtelen, rajtunk a sor, hogy beváltsuk, amit ígértünk. Gondolkodom szavain, s közben az jár az eszemben, ennél frappánsabban aligha fogalmazta meg valaki az átalakítás, a nyitottság és a gyorsítás programját, ígértünk — teljesíteni kell. Hogy jobb legyen az élet, hogy egy új társadalom minden javából jusson bőven, s a legjobb. Ezt a gondolatot sugallják az utcai transzparensek, ezt olvashatjuk az újságból, erről szólnak a televízió változatas, bár a külföldinek némileg didaktikus adásai. Magántaxi, és kereszt ülmentem az Izmailovói parkba. Ott a hosszú, majd 100 méteres gördeszkapálya. Fiúk, tizenéves kamaszok szlalomoznak itt. Ki lábon, ki kézen állva kígyózik a bóják között. Derűsek, jókedvűek. Járkálok a belvárosban. Itt is kamaszok , lányok és fiúk. Hatalmas magnós rádiókkal, akadnak felnyírt hajúak. Rágóznak. Köztük néhány kockás nadrágú, ők kevésbé szelídek. Vajon rájuk gondolt a szállodai szobaasszony? Vagy netán azokra, akik szenvedélyesen vitatkoznak egy klubban arról, hogy felépüljön-e egy újabb erőmű, vagy mentsék és óvják a környezetet? De lehet, hogy olyanokra gondolt, akik a már-már nemzeti hőssé lett Viszockij sírjához zarándokolnak, hogy az életében kellően nem méltányolt színész, költő, énekes sírjánál utólagosan róják le a kegyeletet? De lehet, arról a magántaxisról volt szó, aki nem is tagadja, sokatakar keresni, mert utazni akar, és házat is akar építeni. Új nemzedék ez, számukra a második világháború csak történelem, tétován nézegeti a sírokat a novogyevicsi temetőiben, nem is sejtve, ki volt Mikojan, mi lett a sorsa Alilujevának, Sztálin feleségének. Kicsit tétovák akkor is, ha a történelemről van szó, és ki tudja, mi vezeti azt a komszomolistát, aki azt mondta: azért van a nyakamon a hatalmas kereszt, mert jövőre ünnepeljük a kereszténység felvételének ezredik évét, ez pedig az állami lét kezdete. Forradalmi helyzet Moszkvában minden érdekes és izgalmas ma. Az is, hogy a nyugatnémet sportrepülő kalandos leszállásáról vitáznak, az is, hogy napi téma a korrupció,amit szintén a hiány szült meg. A nyitottság érezhető, s bizony nemcsak a sajtó cikkezik a veteránokról, beszélnek róluk az emberek is. Egy fiatalaszszony mesélte, miként használják ki előnyeiket, hogyan váltják aszerint aprópénzre egykori kitüntetésüket. Úgy éreztem, nem túlzás, ha forradalmi helyzetről beszélnek itt, a változás, a hang, a jövőkép egészen más, mint korábban. Ugyanakkor, ha valaki, a főutcák, központok nyüzsgő, közéletiségtől izzó területeiről pár száz métert eltávolodik, a nagy főérházsorok mögötti utcákra téved, ott látja az idős nemzedéket. A bekötött fejű asszonyokat, akik éppúgy ülnek a lócán a ház előtt, mint valahol egy faluban. Hozzájuk — nemcsak képletesen — nehezen jut el az új, a megszokottól eltérő zavarja őket. Egy idős, hatvan körüli gavallér, aki hatalmas rózsacsokorral utazott a metrón, s később beszélgetőtársam lett, így aggodalmaskodott: annyi minden más, hogy követni sem tudom. Mérnök voltam, ma nyugdíjas vagyok, s fel nem foghatom, hogy miért baj az ma, hogy valamikor 160 százalékra teljesítettük a tervet? Hogy mihez hasonlítható az, amit az ember érez? Talán úgy foglalhatom össze: van olyan metróállomás, ahol a proletkult hatalmas forradalmi szobrai szinte rádőlnek az emberre. S van olyan, mely már puritán, szigorúan szikár, céltudatos. Talán az elvarázsoltság lett kevesebb, és más megilletődés vesz erőt az emberen a Kremlben járva, mint talán máskor. Gyakorta tapasztaltam, akkor is, amikor egy háziasszony társaságában baktattam a piacra, olyankor is, amikor szovjet kollégákkal beszéltem, vagy amikor egy mikrobusz sofőrje szórakoztatott jó órán át, a mostani korban újraéledt egyféle nemzeti büszkeség, egy csakazértis-megmutatjuk magatartás. Lehet, hogy a változások ideológiáját nem mindenki érti. Az viszont — főleg a középkorú és annál fiatalabb generáció számára elvitathatatlan, viszszafordíthatatlan, és igen jót ígérő folyamat kezdetén állnak. Zene, élet, szerelő tártamban-szestemben beültem egy kávéházba, ami kicsit étterem is. A zeneakadémisták törzshelye. Egy jó adag finom marhahús társaságában elmélkedtem a látottakon, asztalomhoz lassan leültek, akik máshol nem találtak helyet. Jót beszélgettünk, először a zenéről, s aztán, Moszkvában sincs másként, a politikáról. A srácok nem titkolták: nem szeretnének Afganisztánba menni, de sehová, ahol háború van, egyáltalán: a háború nekik idegen, szörnyű, felesleges. De akarnak majd turnézni a világban, szeretnének autót, szeretik a szerelmet, az életet. Derűsek voltak, s ki tudja honnan, egy pohár vodkát is kerítettek, s kicsit huncutul koccintottunk a barátságunkra. Gorbacsovot csak Mihail Szergejevicsnek emlegetik, mint közeli jó barátot, lelkesednek Jelcinért, aki jól megmondja a magáét. Mielőtt elindulok a Kalinyin sugárút felé, intenek, óvakodjak a gulyascsajáktól, akik bizony egy drinkre leszólítják a külföldit. Nem volt oktalan a figyelmeztetés. Hiába, Moszkva világváros, itt is megvan minden, ami jó és rossz egy metropoliszban. Bizony, idő kell, míg az ember összegzi mindazt, amit egy rövid hét alatt megélt. Bürger Lajos (Következik: Tanulság helyett) Az anyókák a padokon talán nem is sejtik, mint rohan egy élet körülöttük. (A szerző felvételei) A gördeszkapálya állandóan hangos a versenyzőktől az Izmailovói parkban.