Kelet-Magyarország, 1987. augusztus (44. évfolyam, 180-204. szám)
1987-08-29 / 203. szám
M HÉTVÉGI MELLÉKLET 1987. augusztus 29.0 Meg-megrezdült a fejem felett a sátorponyva, súlyos cseppek hullottak alá a fáról, mely fönt hajladozott. Az eső szapora, majd gyérülő, hol fölerősödő kopogása alábbhagyott már, csak aleveleken megülő vízcseppek perdültek le rendre, amikor meglendült a szél. Hallgattam a kora reggeli hangokat a sátorszövet hangtompítóján átszűrődve. Pergő hussanások libbentek be a tompa fénnyel: az este a sátor mögé tett kenyérdarabot kóstolgatták a nagy pocakú mezei verebek, s egy szélroham, egy fejük búbján koppanó vízcsepp elrebbentette őket. Távoli mennydörgés kell? Dehogyis: újabb repülőgép közeleg valahol a fellegek paplanján végigsuhanva, ott, ahol most is, mindig tiszta az égbolt, tízezer méteres magasságban. Harmadik napja kapom fel a fejem az előbb halk, majd nagy léptekkel érkező s erősödő hang hallatán — valahol fölöttünk húzódik egy széles légi országút északkelet felé, óránként több gép is elhalad rajta oda - vissza. Különös volt a hajnali kontraszt: a szinte észrevétlen, élelmet lopkodó madárcsapat, melynek alkalmankénti apró zajait elnyomja az emberkéz készítette óriásmadár, a föld felszínén ugráló maroknyi élőlények fűszálsuhogáshoz, lombrezgéshez idomított némasága — és a gépmadár tíz kilométeres égmélységből zuhanó dörgő szava. A Tisza álmosan ballagott a lábamnál, amikor kiléptem a sátorból gonddal visszahajtva a bejáratot, hogy bent szuszogó, egyik oldalukról a másikra forduló fiaim zavartalanul röpködhessenek álomszárnyaikon még egy keveset. Az előző este a vízszélbe tűzött kis ágacskát figyeltem: kijjebb volt már a szürke vízperem — áradt egy keveset a folyó. Elenyészően keveset persze ahhoz, hogy — mint előző délután is — ne azt mondja majd a rádió: a Tisza igen alacsony vízállása A túlpart párába veszett, sötét foltnak tűnt a facsoport, guggoló embernek a bokor, lapuló vadnak az alacsony cserjesor. Felhőik és felhők odafönt, beitták már a repülőgép zaját, s most tán azt eregetik hideg permettel vegyítve a földre. Ekkor léptem a sörösüvegre. Törött volt már, veszedelmesen hegyett a homokban a csonkult rész. Dühödten nyúltam érte, majd óvatosan körbepiszkáltam egy ággal, meddig tart, holvan még darabja, s kiszedtem, fölvittem a szemetesnek kinevezett műanyag zsákba. Nem az első ilyen lelet volt ez a vízparton. S bizonynyal nem is az utolsó. Az ember nyoma a szárnysuhogós, vízfodros, nagy csöndű világban. Az ostoba embernyoma. Szép, nagyon szép hely az a kanyar Tiszatelek közelében, ligetes, bokros a part a víz fölött, ilyen Vízállásnál fürödni is bátran lehet, sátrat verni is kiváló a porond. Ám amit otthagynak az erre járók ... ★ Csónakmotor pöfögése tett kíváncsivá előző nap: a szürke délutánban két kenu tűnt fel a folyókanyarban, az elsőn dohogott a kis Tümmler motor, s a másodikat vontatta. Fóliába burkolt szel-llemalakoknak tűntek a sóhajtva partra lépők, csörgött az eső a lábukon is. Lesátoroznak — döntötték el gyorsan, amikor megérkezett egy harmadik kenu is, immár evezővel hajtva. A közelünkben állították fel sátraikat, miután udvariasan üdvözöltük egymást. Szót váltottunk erről arról, semmiségekről meg fontos dolgokról, mint a nyamvadt időjárás meg a vízállás. A legidősebb férfi hangja úszott át hozzánk kis idő múltán, a velük lévő fiatal fiút okította, a szemétnekhulladéknak abban a kék műanyag tasakban a helye, melyet szemetesnek neveztek ki. Nocsak — morogtam magamban — így kell ezt! Nem szertehajigálni, elszórni, otthagyni . .. Reggel újra útrakelt a kis csapat, elköszöntünk tőlük, s tíz perc múlva eltűntek a kanyarban, a párás, sejtelmes folyó felszívta hajóikat. Újra ránk telepedett a csend, az áldott tiszai csönd. Végigpásztáztam a partot, az elhagyott sátorhelyeket — mintha ott se lettek volna ... Csak a nagy fa tövében árválkodó kék műanyag tasak — teli szeméttel —, csak az ne mutogatta volna magát oly hivalkodóan. Rendes társaság volt, meg kell hagyni — de hát vajon mire számítottak? Jön majd a kukásautó, és begyűjti az előrelátóan és gondosan becsomagolt hulladékot? Mert le a kalappal nem szórták szét, nem hagyták szerte az üres üveget, a konzervdobozt, a papírdarabokat. De . . . " ★ A csepegős, nap mint nap esővel-viharral fenyegető idő ellenére is olyan volt a Tisza ezen az augusztus elejei pár napon, mint egy forgalmas út. Újabb és újabb kenuk, kajakok, ladikok tűntek föl, váratlanul bukkanva elő a kanyar mögül, hol magányos hajócska imbolygott a folyó széles hátán, hol csónakkaraván húzott át a túloldalra, ahol némán lopakodó rablóhalhoz volt hasonlatos a sodorvonalon úszó fadarab, mini szigeteket képeztek az összeakadt faágak, melyeket a lassú áradás szakított el a parttól. Déltájt nyolc-tíz csónak is elment előttünk fél óra alatt, bennük riadtan kapaszkodó kisfiútól a gyönyörű almakebleit hetykén az elő-előbukkanó napsugárnak kínáló meztelen lányon át az ősz hajú terebélyes hölgyig és a deltás sportfiúig minden korosztály képviseltette magát. A vízi túra divattá lett — okos és hasznos divattá. Jómagam feltűnően kezdő vagyok e téren, hiszen egy tavalyi, a Túron tett kajaktúrát leszámítva nemigen vagyok ismerős a folyókon. Most a vízügyi igazgatóság jóindulatára támaszkodva jutottam egy böhöm nagy ladikhoz, hogy bóklásszunk egy kicsit a családdal a Tiszán. Sajnos, közbeszólt az időjárás, az eső, a hideg hajnalok — nem úgy sikerült a dolog, mint elterveztük. Mégis: visszapillantva azt mondhatom nagyszerű volt, és még a feleségem is (aki pedig negyednap „megszökött” a nedves, didergős sátorból — hazament meleg holmiért. ..), még özis azt mondta, jövőre is jövünk a vízre! Hogyne lenne szerelmes az ember ebbe a kirándulási, túrázási formába, amikor olyan élményekkel gazdagodik, melyeket másutt soha meg nem szerezne! Persze, hogy már a jövő évi túrán töri a fejét a csónakból kiszállva — hiszen semmivel nem pótolható az, amit a Tisza, a nagy víz, a part, a bozontos ártér, a felszikrázófodrozódó óriás tükör, a folyó ad. Csak el ne rontsuk. Csak tönkre ne tegyük! Nehogy azt mondjuk pár esztendő múltán: istenem, miért nem vetettünk gátat a nagy „felfutásnak”, a turisták hadának?! A jelek már sokasodnak. ★ Fiatal, energikus férfi a szabolcsveresmarti halász. A parton beszélgetek az elébb érkezett emberrel, aki komótosan fűzi a fintorgó gilisztákat a horgaira, melyeket — szabálytalanul, de a Tisza mentén kiirthatatlanul — egy irdatlan hosszú zsinegre kötött fel szép sorban. Úgy is hívják: sorhorog. Odaköti egy víz menti karóhoz, beviszi a csónakkal a végét a folyóba, s lerakja. Ha ráakad valami, jó, ha nem, hát úgy is. De többnyire ráakad, hiszen a statisztikai valószínűség is megköveteli, hogy ötven-hetven horog halat akasszon néha. Szóval, jön a veresmarti halász. Az előbb említett ember intette ki a vízről, ahol lassan húzott felfelé, csendesen zakatolt a kis motor a ladik végében. Jön, és panaszkodik. Sok a túrázó, sok a baj velük. A minap nagy csapat fiatal járt erre, mint utóbb kiderült, nyíregyházi főiskolások. Tanárok-tanítók lesznek — dohog a halász, és semmibe veszik a rendet. Mert miféle dolog az — emeli fel a hangját, hogy sorra felszedik a varsákat a part mentén, kihúzgálják a karókat, s visszalökik, ha üres. Márpedig többnyire üres mostanában — veti közbe rezignáltan —, mert nem jár a hal. Egyszóval: ő meglátta, hogy ott áll vagy három kenu a varsa mellett, s amikor észrevették, hogy közeleg, odahagyták, eveztek, mint a fene. Rájuk szólt, hetykén tagadtak, ők semmit se csináltak, és így tovább. Szó szót követett, a túravezető is felbukkant, sajnálkozott és szidott, de ennél több nem történt. Nem is fog föltehetően. S ezekből lesznek a tanítók! — háborog a halász, aki a varsóiból él. Közbeszól „halárzó” emberünk is. Ő bizony majd’ a vízbe lökött a múltkorában vagy három evezőst, mert felszedték a horgait. Morog és nyomorgatja a gilisztákat. Vízi ember, sokat nem beszél. A halász nem szól rá csak anynyit: ő nem bánt senkit, meg nem is azt a pár halat sajnálja. Ad ő szívesen, ha kérnek — s főképp, ha van. De a varsákat kiszedni... ! S végszóra megkérdi, nem volna-e kedvem halat pucolni vacsorára? Merthogy azt a két szép dévért meg az egy árva márnát ideadja ajándékba. Ennyivel restellne hazamenni. Felnézett — így mondják — ötven varsát a két oldalban, s csak ennyi volt benne. A víznek is megvan a maga rendje, a tisztesség itt is reguláz. Csak nem mindenki tartja meg a szabályokat — mondja végezetül, s dicséri a Tisza-túna népes mezőnyét. Azokkal soha nincs baj. Nagy többségük nem először van vizen, s aki igen, azt a többi okítja a rendre. ★ Csattogó-morgó hang csapódik a kanyarból, aztán előbukkan a motorcsónak. Orra kiemelkedik a vízből, szorítja a fiatal férfi a kormányrudat, adja a gázt rendesen. Ék alakban kelnek a hullámok, hátukra kapják és alaposan megrémítik a folyó közepén lassan lapátoló kenust, ijedten kapaszkodik a csónak peremébe a középen ülő kisfiú. A motoros rá se hederít, ordít a benzinlelkű gép, vigyorog a gazda. Nem érdekli túlzottan, hogy a vizen is létezik forgalmi rend, szabályok irányítják a közlekedést. Neki motorcsónakja van, ő az erős, a nagy, a büszke. Alaposan fölpakolt, látni a partról is. Ki tudja, honnan jönnek s hová mennek. Mindenesetre annyi bizonyos: olyan túra ez így, mint amikor autóból lát az ember csodás tájakat, átszáguld rajtuk — és kipipálja: ezt is láttuk. S olyan ez, mintha autózás közben fitytyet hányna a kreszre, a bal oldalon hajtana gyalogostrémítgetve. ★ Nagy dolgokat lehetne itt csinálni — mélázik a nyaraló hírlapíró, aki képzeletben se tudja letenni soha a tollát. Itt ez a csodálatos Felső-Tisza Becstől Tokajig vagy Tiszalökig akár micsoda folyóvízi paradicsom válhatna ebből. A legfelső szakasz, ahol még sebesen fut a víz, meredek partok és lapos homokpadok váltják egymást, selymes, tengerpartot idéző fövennyel, ártéri vadonok kínálnak bóklászásra alkalmat, s avíz jószerével iható még a Szamosig — ott a legszebb a vidék. De nem kevesebb látnivalót nyújt a Záhony alatti részre, ahol már lustábbá válik a megzabolázott Tisza, olyan „strandok” sárgállnak jobbra és balra a víz szélén, melyeket megirigyelhetne bármelyik folyó. Vajúdnak is a tervek itt-ott — de mire születnek meg vajon? A Tisza mentiek egyik szeme sír, a másik meg nevet. Az örvendezés annak szól, hogy egyre több és több idegen jár errefelé, esznek, költenek, vásárolnak — ha van mit. Mert sírnak azok a szemek, amikor a víz menti falucska boltjában tizenegykor még nincs kenyér, időnek előtte elfogyott a vaj, a tej, vagy nem kap — túrázásnál nélkülözhetetlen — hideg mosószert a turista. És így tovább, örülnek, ha a Tisza-parti csárdák, vendéglők — az a néhány — ebédelőt fogadnak egy jó halászlére, és csak a kezüket tárják, amikor az udvari, düledező budira panaszkodik a vendég. Pénz kellene ide, persze, hogy az hiányzik elsősorban. De az se kétséges: a sok-sok kihasználatlan lehetőség egyelőre nem is nagyon keltette föl az erre hivatottak érdeklődését — a Tisza, mint „kincs”, még csak olyan, mint a sárral-földdel borított nyers gyémánt, mely tisztogató kézre, értő csiszolásra vár türelmesen. De ez csak az egyik oldala a dolognak. A másik a félelem attól, amit a megnövekedett idegenforgalom itt is, ott is teremt. Tömeg, szemét, zaj, természetcsúfítás. Mégis: vajh nem lenne-e meggondolandó a , ■még csak embrió állapotú ötlet, miszerint a Tiszát, e kék , drágakövet jobban meg lehetne tisztogatni, „csiszolni”? Az egyre gyakrabban erre evezők, vízitúrázók számára „lakhatóbbá” tenni a partját pár helyen. És azt megfelelően reklámozni!? Vadkempingezők! — húzgálják a szájukat némelyek, s szabályra, előírásra mutogatnak, amikor vízparton, szép helyet látva kiköt az evezős, leveri sátrát és megpihen. De valóban egyforma elbírálásra érdemes az a vízi túrázó, aki rendet hagy maga után, nem teszi tönkre ama szép helyet, s hulladékát is inkább magával viszi a nájlonzsákban, hogy majd megfelelő helyen, mondjuk egy faluban a szeméttárolóba teszi — vagy az, aki valóban vadember módjára viselkedik, térdel és éles peremű konzervdobozokat hajít a homokba, fűbe? De mit is beszélek. A vadember — a szó valódi értelmében vett természeti ember sokkal jobban vigyázott környezetére, mint mai „utódai” ... ★ Sokféle csönd van. Az egyik selymes és lágy, mint a kukorica zöldellő bajsza; tompa és süket a másik: az ember- és gépforgatag zsongásában hirtelen zuhan ránk egy-két percre, hogy aztán újjáéledjen még hangosabban a zaj; fekete az a csönd és szikrázó olykorolykor, mely a csillag borította ében ég alatt pihen, ha áll a vízparton az utazó akváriumok zöld derengéséhez hasonló csönd is van, mely ott kél, ahol ajtót-ablakot magára zár a városlakó, hogy kizárja a külvilágot. De az a csönd, amelyik belül kél, valahol a szív tájékán, mindnél simogatóbb — amikor letelepszik a szabad ég alatt a vándor, megpihen, s a széles derekú vén folyót fürkészi lassan lélegezve. ★ Mindig sietünk. Valahol folyton dolgunk van. És jóformán sehol se tudunk szabadulni megszokott zajainktól. A világtól. Ül a Tisza közepén a korosodó férfiú a csónakban — két termetes követ eresztett a mélybe horgony gyanánt. Olykor-olykor mozdul a keze egy sorozatnyit: mély cuppanások sodródnak a vizen-vízmélyben. Szól a kutytyogató, csalogatná a harcsát. Aztán megunja a karfárasztó mozdulatokat az ember, lenyúl a csónak aljába — s egy másodperc múlva zeneszó harsan. Bekapcsolja a kisrádiót. Tán az időt múlatja? Lehet. De inkább a megszokás teszi — a muzsika talán elviselhetőbbé változtatja a már-már harsogó csöndet, mely feneketlen, s hovatovább ijesztő a zajból jöttnek. Elszoktunk tőle, hiszen közöttünk minden hangos: a rádió, a tévé, az autó, a gépek, a többi ember. Lételemünkké vált, ami létünket gátolja. VALÓSÁGUNK KÖZELKÉPBEN Tamnavölgyi György: A TISZA CSÖNDJE Öböl. (Krutilla József tusrajza)