Kelet-Magyarország, 1991. március (48. évfolyam, 51-75. szám)
1991-03-15 / 63. szám
_______________ . TönTE&trra A piros-fehér-zöld nemzeti színként csak alig másfél évszázada vált jelképünkké. A magyar színekben és címerben több évszázad zászlóinak és címereinek hagyományos formái, színei ötvöződnek. A nemzeti színek, a nemzeti zászló törvényes elismeréséért az ország haladó erői csak az 1789-es nagy francia forradalmat követő évektől folytattak kiélezett harcot. Nemzeti zászlónk, nemzeti színeink eredete azonban jóval korábbra, a honalapítást követő évszázadokra nyúlik vissza. Piros és fehér Több forrás is bizonyítja, hogy már a honfoglaló magyar törzseknek is voltak zászlóik, az Árpád-ház első királyai pedig egyszínű, feltehetően vörös, illetve bíborszínű zászlók alatt vezették háborúba csapataikat. (A vörös vagy bíbor színnek akkor egészen más jelentése volt, mint később vagy napjainkban; a méltóságot fejezték ki vele, és „királyszínnek” is nevezték.) A 12. század végén, III. Béla uralkodása idején kezdték alkalmazni mind címer-, mind zászlóformában a vörös alapon lebegő kettős ezüst (fehér) keresztet. Nem sokkal később, már a 13. század elején címer- és zászlóalakban egyaránt megjelent a vörössel és ezüsttel (fehérrel) hétszer vágott mező, amely tehát nyolc, váltakozva vörös és ezüst vágásból — más néven pólyából — állt. Ettől kezdve, nagyjából a 15. század végéig, a királyi zászlók és a címerek mindkét változatát használták. A vörös-fehér (ezüst) színt megjelenésük után nem sokkal már magyar színeknek tekintették. A harmadik szín Az ősi magyar színek mellett nemzeti zászlónk harmadik színévé a magyar címerbe az ezüst kettős kereszt talpa alá a 16. században beiktatott új motívum, a hármashalom zöld színe vált. A francia forradalom s a köztársaság jelvénye és jelképe: a trikolor (kék-fehér-vörös kokárda és zászló) hatására a polgári átalakulás és a nemzeti önállóság legradikálisabb harcosai a 18. század végétől Magyarországon is a polgári forradalom és a nemzeti állam jelvényének tekintették a piros-fehér-zöld színt. (Martinovics Ignác, a magyar jakobinus mozgalom vezetője, elfogatása után, vallomásában kifejtette, hogy a nemzet színeiül a zöld-vörös-fehér színt kívánta bevezetni.) szabadságharctól napjainkig A piros-fehér-zöld nemzeti zászló 1848-1849-ben a haladás, a szabadság, a nemzeti függetlenség és a haza jelképévé vált, így tekintettek rá a magyar emberek a szabadságharcot követő évtizedekben is. De mint tudjuk, legújabbkori történelmünknek is volt közel négy olyan évtizede, amikor „talonba tették” eredeti címerünket, és háttérbe szorították a nemzeti trikolort. Napjainkra azonban már mindkettő visszanyerte méltó helyét és jelentőségét. (B. I.) || Kelet - Magyarország ÜNNEPI MELLÉKLETE MAGYAR Petőfi a nagyszebeni ütközetben Amikor az 1800-as évek utolsó évtizedeiben a millenniumra készülődve a festők érdeklődése a történelem felé fordult, a nagylélegzetű témához műfajilag is új megoldásokat kerestek. Az ezredéves ünnepségekre készült el nálunk (a most restaurálás alatt lévő, s talán a világkiállításra megújuló) Feszti Árpád A magyarok bejövetele című körképe. És a millenniumra állította ki Budapesten a lengyel San Styka csatakép panorámáját is, Kosciuszko raklaviczai győzelméről. A csatakép számára Pártos Gyula műépítész kör alakú kiállítóhelyet épített. Ezt a körépületet a bemutató után is fenntartották, mert akkor Jan Styka már egy új körkép festésére készült. Arra a nagyszabású műre, amely most, száz év elteltével egy kiállítás erejéig visszatért Magyarországra. Arra a körképre, amellyel a lengyel és magyar nép szabadságharca előtt tisztelgett a művész. Jan Styka: Petőfi a nagyszebeni ütközetben című kompozíciójának két főalakja ugyanis Bem és Petőfi. A megörökített csata Bem József dicsőséges erdélyi hadjáratának volt nagy bravúrja, amikor is 1849 március 11-én Puchner császári tábornokot megtévesztve bevette a Skaratin orosz tábornok által védett Nagyszebent. A körképet, amint az szokás volt, nem egyedül festette a művész, lengyel munkatársai mellett a magyar Vágó Pál és Spányi Béla is aktív közreműködője volt a vállalkozásnak. A képen a nyugodt, megfontolt hadvezér és a lelkes ifjú költő, ellentétes karakterek. Harci jelenetek, harcba induló kaszás parasztok, a császári hadifoglyok, a csatában elesett, elhagyott ifjú hős alakja, a sebesültszállító szekér jelzik a panoráma történelmi sodrását. (Kádár) Petőfi lovas portréja Nem gondoltuk, hogy ez lesz belőle Vajda János honvéd naplójából ? A f február vége felé híre jött, hogy rá Párizsban kiütött a forradalom s a polgárkirály egyik hű tábornokát a Tuileriák tetejére fölakasztották. Az a tábornok (Lamoriciére) ugyan föltámadt, s amint láttuk, az ijedtség nem is fogott rajta. Mindvégig hű maradt a népszerűtlen zászlóhoz. Hanem a párizsi forradalom csakugyan való volt, sőt a berlini és bécsi következett utána. Még a párizsi mozgalom hagyján. A franciákat csak megillette a dicsőség. Noha a közvélemény asztala úgy gondolkozott, hogy a magyarra is ráférne már egy kicsi abból a glóriából. Az első lépés az volt, hogy a Fillinger négy tekeasztalán a játék, a posta érkeztekor, letiltatott a közvélemény asztalának szónoka által, és fennhangon olvastattak föl a párizsi hírek, közbe-közbe izgató szónoklatok tartatván. Majd a berlini kravallok hírét vettük. Szörnyűség! Hát már még a németek is! Csak a magyar nem! Nyomorúság! Gyávaság! Szégyen lesz magyarnak lenni. Ilyen kifakadások voltak hallhatók. De végre a mérték megtelt. Bécsben is kiütött a ribillió! Na, Bécsben! Ez több volt, mint amennyit el lehetett viselni. Vasvári órahosszat szónokolt a Fillingerben, a Komlóban s ahol fogékony közönségre talált. Kívüle még Oroszhegyi, Magos, Gál Ernő, Sebő Anti s többen harangokrozták a tömeget. Március 14-én néhány szóvivő fiatalember a közvélemény asztalánál abban állapodott meg, hogy másnap reggel proklamálja a forradalmat. Éppen akkor léptem a kávéházba, midőn a végzés már hozva volt. Indultunk kifelé. Én e rajongást nem tudtam komolyan venni, és amiatt, hogy egy fölolvasás alatt tekéztem a tilalom dacára, rovásom volt a tribünök előtt. Oroszhegyi Józsa szerfölött súlyos képpel figyelmeztette, hogy — népszerűtlen kezdek lenni! Borzasztó! — De hát miért holnap? — mondom ekkor. — Miért nem ma — mindjárt? Az éjjel elfoghatnak benneteket. Rovásom jóvá volt téve. Oroszhegyi, mint valami generális, előré-t vezényelt. De a többség amellett volt hogy most kevés ember van az utcákon. Maradjon holnapra. Másnap reggel, márc. 15-én, Petőfi, Vasvári, Jókai, Sükei, az elmaradhatatlan Oroszhegyi alig néhányan magukkal megindulnak a Fillingerből és mennek a Hatvani utcán végig, az Orvosegyetem udvarára. A Fillinger ajtajánál találkoztam szembe velük, s anélkül hogy tudnám, mi a program, hozzájuk csatlakoztam. Az utcán „Éljen a szabadság!" kiáltások mintegy megkétszerezték számunkat. Az orvosi egyetem egyik tantermébe léptünk, ahol éppen magyarázott a tanár. Néhány tüzes szó a vezetők részéről, és a növendékek fölugráltak székeikről, a tanár intése dacára, és az egész növendéksereg az udvarra tódult. Itten Petőfi fölállt egy székre és elszavalta a „Talpra magyar”-t. Lelkes éljenzés, az esküszünk szó követte a végsorokat. Utána Jókai lépett föl és fölolvasta „Mit kíván a magyar nemzet?” cím alatt a 12 pontot. Hasonló lelkes éljenzés, kiáltozás. Innen a Jogi egytemre vonult a csapat, már akkor több ezer főre növekedve. Az összes jogászság lejött az Egyetem térre, ahol Petőfi, Jókai ismételték az előbbi szavalást, s ahol Vidacs János rögtönzött kész beszéddel villanyozta föl az ifjúságot. Következett a Landerer és Heckenast-féle nyomda előtti jelenet, a Hatvani utcai azon háza előtt, ahol most a Kammon kávéház van. Petőfi verse és a 12 pont itt, cenzúra nélkül rögtön ki lett szedve, nyomva, mialatt az utcán izgató szónoklatok tartattak számosak által. A nyomtatványok aztán szétosztottak. Esni kezdett, mégpedig jó szaporán. A Városház tere telicsődült esernyős tömeggel s itt a hatóság termébe rohant szóvivők s a roppant népség kiáltozása folytán a tanács is magáévá tette és az erkélyről proklamálta a 12 pontot. Az eső folyvást szakadt. De a tömeg esernyősen fölment Buda várába, kiszabadította Táncsicsot és diadallal hozta át Pestre.atonaság, valami őrjárat, egyszer vonult át ki a nyilvános utcából, föl a Váci utcának, és ekkor észrevehető tolulás támadt a Városház tér ama sarkán. De még csak egy gyereket se nyomtak agyon. Legkisebb baj se történt. Az egészet elnevezők tréfásan paraplé-forradalomnak, és nagy volt az öröm, hogy „vér” nélkül ment végbe. Nem gondolok, hogy később olyan nagy lesz a puffanása. ______— szabolcsi nemzeter 1991. március 15. Görgey Nyíregyházán A közel másfél évszázada dúló Görgey vita váltakozó hevességgel lángol fel újra és újra. E páratlan pályát befutott ember hozzáértő, megfontolt katona mivoltát azonban egybehangzóan elismerik hívei és bírálói. Az elszegényedő Görgey család harmadik gyermeke — mintegy későbbi levelében írja „reszketve adtam meg magamat a sorsomnak" — a késmárki gimnáziumból vonul be 1832-ben a tallini katonai akadémiára. Az akadémia elvégzése után csapatszolgálatokra osztják be. A lassan őrlő évek során önmaga döbben rá, hogy szinte teljesen elfelejtette a magyar nyelvet. Egyre nagyobb csömörrel viseltetik a katonai pálya iránt, ebben nagy szerepet játszanak magyarfalu parancsnokai és az állandó külhoni szolgálatok. 1845 július 31-én kilép a császári és királyi szolgálatból. Előbb a prágai egyetemen, majd nagynénje toporci birtokán folytat kiemelkedő és figyelemre méltó kémiai tanulmányokat. Diplomamunkája alapján már nyitva előtte a lembergi kémiai tanszék, amikor közbeszól a történelem. A kormány 1848 május 17-i felhívására Pestre indul és megkezdődik katonai pályájának dicsőségekkel fénylő és tragédiába bukó szakasza. Az Európán végigsöpört forradalmakat a reakció sorra leverte. A Habsburg ház új feje a fiatal Ferenc József elnyerte I. Miklós orosz cár katonai támogatását a magyarok ellen, amit Anglia is beleegyezően fogadott. Haynau július 11-én bevonult Budapestre, Paszkievics herceg tábornok 200 ezres serege átkelve a Kárpátokon észak-keletről támadott. A kormány és az országgyűlés Szegedre tette át székhelyét. Kossuth ide kívánta összevonni a katonai erőket. Görgey óvatos vonulással, mesterien végrehajtott hadművelettel az orosz főerőket nagy ívben megkerülve Miskolc-Hernád-Szerencs vonalon haladt a megadott cél felé. Szerencsi főhadiszállásáról Görgey július 27.-én keresztül megy Nyíregyházán, látogatást tesz Sóstófürdőn és Kótajban. Itt éri a hír, hogy az oroszok Poroszló és Tiszafüred között nagy erőkkel átkeltek a Tiszán. Görgey sietőssé válik, nehogy az ellenség egy Poroszló-Debrecen hadmozdulattal bekerítse és elvágja hadserege útját dél felé. Adva volt a tokaji átkelés az egyetlen kész híddal a Tiszán. Július 28-án éjjel vonult át a honvéd hadsereg, 29- én értek Vaskapusztára, majd 30- án Nyíregyházára. A város nyugati szélén ütöttek tábort és itt éjszakáztak. A hadsereget Görgey itt két részre osztotta. Nagysándor József tábornokot az első hadtest élén mint oldalvédet küldte Debrecen irányába, Görgey pedig a hadsereg zömét alkotó harmadik és hetedik hadtesttel letért a kállói útra. Görgey hadászati éleslátását bizonyítja ez a manőver, mert Nagysándor tábornok Debrecen határában jelentős orosz erőbe ütközött. A sereg zöme viszont veszteség nélkül Nyíradonyon, Vámospércsen és Nagylétán át haladt Világos felé. A fegyverletétel után Görgey az orosz cár nyomatékos követelésére kapott büntetlenséget. Még egyszer láthatták Nyíregyháza lakói augusztus 30-án amikor az osztrákok kísérték keresztül a városon Görgeyt karinthiai száműzetése felé. (sáfrány) Csákócímer Mezítlábas utatván emlékeimben 1848 márciusának nyomait, nem a már számtalanszor megfogalmazott, leírt kimondott eseménykrónikák dátumai, a jól-rosszul kifundált ,Jelmondatok" fordulatai, nem a feladatként összeollózott ünnepi beszédek szóvirágai jutnak eszembe. Szürkének és eseménytelennek is minősíthető ,,magántörténelmem" (tételezzük fel: van ilyen vetülete is a históriának) apróbb-nagyobb epizódjai fénylenek fel egy soha meg nem írt „történeti mű” foszladozó lapjairól. Apai nagyszüleim hajdúnánási házának tisztaszobájában, a magasra dunyházott ágy fölött függött a falon egyik vitézlő ősöm — nem sok hozzá hasonló termett a famíliában —, jó Kállay György olajban megörökített portréja. A családi szájhagyomány legendaalkotástól sem visszariadó történetláncában ő volt Klapka György katonája, igazi hős, aki a szabadságharc idején futárszolgálataiért kapott a dicső tábornoktól nemesi címet-rangot, s állítólag még két piciny falut is, melynek „ura” sohasem lett. Én mint vakációzó óvodás, mindig szerettem volna hasonlítani rá; tetszett a bajsza, szigorú tekintete, feszesre húzott zubbonya, de legfőképpen félelmet nem ismerő bátorsága, ahogyan viszi ellenséges táborokon keresztül a fontos híreket Komárom védőinek, szeretett parancsnokának. Négy-ötéves ésszel őrá gondoltam mindig, amikor anyám feltűzte kabátomra a kokárdát, őt kerestem később történelemkönyveim illusztrációiban, de sohasem bukkantam rá. A koratavaszi reggelek jóízű ébredéseinek „lenyomata" azonban mindmáig megőrződött bennem, s kibogozhatatlanul összefonódott március tizenötödikeim későbbi sorsával. Emlékszem kisiskoláskori — mezítlábas — márciusokra is. Szabadságvágyam, mindenféle rámkényszerítés elleni ösztönös tiltakozásaim kitörési kísérleteire. Bár többnyire hűvös szelek fújdogáltak akkoriban is március idusán, mi, balmazi kölykök, rövidnadrágban, rövidujjú ingben, s ami a legizgalmasabb volt a számunkra: mezítláb akartunk parádézni a Kossuth téren, dacolva a koradélelőttre még fel nem száradó harmatok csípősen simogató hidegével. És persze kokárdák, kicsinyke nemzeti zászlók (és vörösek is, mert ne feledjem mondani: az ötvenes éveket írtuk), szavalatok, szónoki beszédek... .