Kelet-Magyarország, 1993. december (50. évfolyam, 281-306. szám)
1993-12-04 / 284. szám
! 1993 dmrnBet4. • ‘" "r;”'"7'■............ ..... ■ ' Memóriaklinika, tanszékek, plébánia A hírhedt zárt osztály megszűnt, a betegek között is bevezették a koedukációt Budapest (MTI-Press) — Lipótmező —, sokáig csak így titulálták a forgalmas kirándulóhely, a Hűvösvölgy közelében lévő intézetet. II. Lipót uralkodása idején — 1791-ben — hoztak rendeletet arról, hogy „őrsintézetet” kell létesíteni. Megvalósítását viszont késleltette a napóleoni háború, a pesti árvíz, majd a szabadságharc. A telket 1853-ban vették meg Göb Lipót molnármestertől — innen van az egykori és mindmáig rajtamaradt elnevezés. Az egykori Lipótmező, a Tébolyda, a Sárga ház vagy Elmegyógyintézet (mikor minek nevezték) éppen most ünnepli fennállásának 125 éves évfordulóját. Ez alkalomból a főigazgatót, dr. Veér Andrást kértük, mutassa be a bizony félelmetes hírű intézményt, mai nevén az Országos Pszichiátriai és Neurológiai Intézetet. Annak idején közadakozásból épült az intézet, 800 beteg befogadására, Zettl Lajos tervei alapján, késő romantikus stílusban. A Parlament után hazánk második legnagyobb épülete. "Érdekessége, hogy ma is ugyanazt a funkciót tölti be, amire eredetileg szánták, építették. Valójában 300 beteg ápolására volt alkalmas elkészültekor, a tervezett létszámot csak később lehetett ide befogadni. Légfűtés, gázvilágítás, vízvezeték, korszerű felszereltség jellemezte már az akkori viszonyok között. Csupán kapitalista „nyavalya” lenne ? Az I. világháborúig töretlen volt az intézet és a betegellátás fejlődése. Kiegészítő létesítményként működött itt sertéstelep, jéggyár, patika, kulturális létesítmények, uszoda is volt, teniszpálya és társalgó. Majd a két világháború között egyre súlyosabb helyzetbe került az intézet és az ostrom után ki is kellett üríteni szovjet katonai parancsnokság céljára. A visszaköltözés csak 1946- ban kezdődhetett meg. □ A kórház leromlása szinte egyenes arányban állt a pszichiátria háttérbe szorításával. — Valóban az egészségügyben elhanyagolt terület lett, az elmebetegségeket kapitalista terméknek tartották, csökkent az ágyszám, növekedett a zsúfoltság, az egyik főorvost koncepciós perben marasztalták el. Ebben az időszakban a pszichoanalízis tilos volt — állítja a főigazgató. □ Mi a helyzet ma, miként változott az intézet belső világa? — Talán a legjellemzőbb, hogy míg régen egy életen át gondoztak itt elmebetegeket, most az átlag ápolási idő 40 nap. Változtak a pszichoterápiás módszerek, új gyógyszerek jelentek meg és kerültek alkalmazásra. 1956 után az intézet egyenletesen fejlődött, speciális osztályok alakultak, új laboratóriumok, önálló röntgenosztály, megkezdődött a rehabilitáció és a pszichoterápiás lehetőségek is bővültek. Kialakult az országos intézet szakmaszervező funkciója is. A múlt században megszületett védelmi törvény után most újabbat terjesztük be, amely már a betegek személyiségi jogait is messzemenően figyelembe veszi. Ma az otthoni gyógyulás mellett foglalunk állást, akit lehet, családi környezetbe engedünk. □ Az ön főigazgatói kinevezése 1986-tól datálódik. Mi minden változott, történt itt azóta? — Akkor 1600 ágyunk volt, most 1000 van, tehát ott tartunk, ahol eredetileg is szerették volna a létrehozók. Az évi betegfelvétel 7-8000 között van és önkéntesen jelentkezik a felvett betegeknek 97- 98 százaléka. Csak 1-2 százaléknál kell erőszakot alkalmazni, olyanoknál, akik önvagy közveszélyesek. Jól működő infrastruktúránk van, a vlabortól a modern radiológiai berendezésig. Egyik büszkeségünk a most átadott 3000 adagos komputerizált tálcás, higiénikus, névreszóló adagokat előállító konyha, mely Magyarországon ma a legmodernebb, legszebb és legolcsóbb kórházi viszonylatban. Most is folyik a rekonstrukció az intézet területén és 2000-re egy valóban európai színvonalú kórházat mondhatunk magunkénak — sorolja dr. Veér András. Már régóta nincs zárt osztály Január 1-jével a „stroke-program” keretében egy 40 ágyas modern felszerelésű, új részlegünk is indul, koncentrált műszerezettséggel, az elmegyógyászat céljait is szem előtt tartva és szolgálva. Van két tanszékünk, a pszichiátriai és neurológiai és ez bővül egy harmadikkal, a neuroradiológiai tanszékkel. Ilyen csak itt lesz az országban. A hírhedt zárt osztály megszűnt, bevezettük a koedukációt, vagyis a nőket és férfiakat együtt ápoljuk, a hálós ágyakat, a kényszerzubbonyt és egyéb kényszerítő eszközöket kiküszöböltük és a betegek rémét, az elektrosokkot is csak igen korlátozott esetben alkalmazzuk, a ’92-es statisztikánk szerint 11 esetben volt rá elengedhetetlenül szükség. Létrehoztunk egy Európában egyedülálló memóriaklinikát, ahol a memóriazavarokat a legmodernebb eszközökkel vizsgáljuk és gyógyítjuk. Említésre méltó, hogy már 1987-ben nyitott ambulanciánk volt a járóbetegek részére. Alapítványkórházat, gyermekpszichiátriát hoztunk létre a szomszédban, ez a Vadaspark Alapítvány keretében működik, de van saját gyermekpszichiátriánk is. Az oktatásban szeretnénk továbblépni, megkezdjük az úgynevezett rezidensképzést. Fiatal orvosok jönnek ide az egész ország területéről és olyan átfogó képzést kapnak, hogy önálló gazdái lehetnek i- 1 pszichiátriai szakterületnek. Ők hírneves, nemzetközileg elismert professzorok segítségével és irányításával a mindennapi gyakorlatban sajátítják el a szakmát. Felmerült egy nemzetközi oktatási központ gondolata is, ehhez keresünk most támogatókat. Egyházi szolgálat intézeten belül 1989-ben újra szerveztük a régen megvolt egyházi szolgálatot intézeten belül, plébánia működik itt, papjaink folyamatos szolgálatot tartanak és pásztorálpszichológiai tevékenységet is ellátnak. Ma az Országos Pszichiátriai és Neurológiai Intézet az ország legnagyobb elmegyógyintézete. Megtartotta vezető szerepét itthon és egyre nagyobb hírnevet szerez külföldön sokrétű tudományos, kutató, oktató, irányító és gyógyító tevékenységével. A Lipótmező mára fogalommá vált, félelmetes, megbélyegző volta végleg a múlté. A jelen már egy új történet. A nagykállói ideg- és elmegyógyintézet Elek Emil felvétele az iskola nincs messze. Amikor kiért a főútra, kicsit megszédült a nagy forgalomtól, és remegő léptekkel ment át a zebrán. Az iskolát hamar megtalálta, valamikor a gimnázium volt benne, és azóta sem változott sokat. Csak a vakolat hullt le itt-ott az ablakpárkány mentén. Felment a patinás hangulatot árasztó régi lépcsőkön. Ezt az emelkedőt már nem neki találták ki, a fordulónál megállva szaporán kapkodta a levegőt. Hiába, a motor már nem a régi. A 2. b. osztályt a folyosó végén találta meg. Éppen csengettek, a gyerekek nagy üdvrivalgás közepette rontottak ki a teremből. A húsz év körüli tanítónő minden igyekezete ellenére sem tudta őket kordában tartani. Megpillantotta Józsikát is, inteni próbált neki, de a gyerek nem nézett rá, épp a táskáját csomagolta. — Barabás Józsikát keresem, kedveském — szólította meg a tanítónőt. — Haza szeretném vinni. A nő bizalmatlanul méregette. — Hazavinni? — kérdezte. — De hát mi akárkinek nem adhatjuk ki a gyereket. — A nagymamája vagyok, nyugodtan rámbízhatják. Csak azért jöttem a faluból, hogy egy kicsit vele lehessek. Hát úgy nézek én ki, mint egy gyermekrabló? Szerencsére Józsika eközben az ajtóhoz ért és várakozó álláspontra helyezkedve állt meg mellettük. A tanítónő kérdően nézett rá. — Tényleg a nagymamám — szólalt meg a hosszúra nyúlt csendben. — Tegnap érkezett. Almát hozott, meg két tyúkot is, így aztán végül csak elindultak. Kiléptek az épületből, nagynehezen a zebrán is átjutottak. Nem szóltak egymáshoz. — Mi volt az iskolában? — kérdezte, hogy megtörje a csöndet. — Semmi, unalmas mint mindig — válaszolta egykedvűen a fiú. — Azért valami érdekes csak történt. Biztosan jól elszórakoztál a gyerekekkel. — Ugyan már, nagymama — biggyesztette el az ajkát, mintha azt akarná mondani, mit értesz te ezekhez az iskolai dolgokhoz. Látta, hogy reménytelenül próbálkozik. Amikor hazaértek, megmelegítette az ebédet, melyet a lánya késő este főzött. Míg falatoztak, nem sok szó esett. Aztán Józsika bevonult a szobába, ő meg elmosta az edényeket. — Na, kisfiam — telepedett mellé a rekamiéra, — most pedig ülsz le és készítsd el a leckéd. Én addig kötögetek, aztán meg ellenőrzöm, hogy csináltad meg a házi feladatot. A fiú nem nagy kedvvel bár, de az íróasztal mellé kuporodott. Előszedte a könyveit, füzeteit, aztán írni kezdett. Előbb csak messziről leste, milyen jeleket vet a papírra, aztán nem bírta megállni és közelebb lépett. A füzetbe számokat, betűket, furcsa jeleket húzott a golyóstoll. — Hát ez mi? — kérdezte, mert sehogyan sem tudott eligazodni a hieroglifák között. —Mi lenne? Matematika — szólt hetykén Józsika, és fel sem nézett. — Miből kell még holnapra leckét csinálnod? — Csak magyarból, meg oroszból. — No, jó, a matematikát majd anyu megnézi. De a magyart, meg az oroszt nekem mutasd meg, ahhoz én is értek. — Már hogy értenél hozzá, amikor te analfabéta vagy — kapta fel ingerülten a fejét a fiú. Azt hitte, rosszul hall. —Mi vagyok én? — kérdezte elsápadva. — Analfabéta. Magyarul: írástudatlan. De nem a te hibád, nem tehetsz róla, hogy nem járhattál iskolába. — Én nem jártam iskolába? Honnan veszel ilyen badarságokat? Te... te büdös kölyök. — Na, ne kiabálj már. Nem járhattál iskolába és kész. Mert elnyomás volt, meg kizsákmányolás. A tanító néni mondta, meg a könyvben is benne van. Még emlékszem is, hogy volt írva... „A felszabadulás előtt a lakosság ötven, a nők kilencven százaléka írástudatlan volt.” Jól megtanultam, ötösre feleltem belőle, de a lánya meg a veje hazaért, ő már össze is csomagolt. Az esti vonattal hazautazott, hiába próbálták lebeszélni. Azóta nem járt náluk. ” ^Ut-Mma^^ktvépimMkrete \]2. Folyóirat-tallózó Vasy Géza November irodalmi szenzációja — ha lehet még a mai közönyösödő világban ilyesmiről egyáltalán beszélni — kétségbevonhatatlanul Sütő András új drámájának közlése a Tiszatájban, az író előző drámáját, az Advent a Hargitán címűt is ez a lap közölte először, de annak már nyolc éve. S mi minden történt enynyi idő alatt. Még az is véletlen szerencsének köszönhető, hogy az író egyáltalán életben maradt, hiszen a változó rendszerek mindegyikének útjában volt munkásságának esztétikai erejével és erkölcsi tartásával. Az új darab első szövegváltozata is még az előző dráma szomszédságában keletkezett, majd ez év tavaszán nyerte el azt a formáját, amelyet nyáron Gyulán bemutattak. Az író azonban elégedetlen volt művével, s ismét átdolgozta. Most ezt a végleges szöveget olvashatjuk, Ablonczy Lászlónak a keletkezéstörténetet is bemutató elemzésével együtt. Az ugató madár történelmi dráma, a szabadságharc leverése után, 1853-ban játszódik Marosvásárhelyen. Fő alakja Bodor Péter, a híres ezermester, aki vasszeg nélküli fahidat, zenélő kutat épített. A tájékozottabb olvasó itt felkiálthatna, hogy az ezermester 1849 augusztusában elhalálozott, miként lehetne e dráma főszereplője. Tudja mindezt természetesen az író is, s éppen ebből az ellentmondásból bont ki izgalmas drámát, képzeletet megmozgatót. Az ő Bodor Pétere császári fogságba kerül, s úgy menekül meg a halálos ítélettől, hogy kedvese, Rhédey Claudia grófnő iratokat szerez arról, hogy ez az ember nem az, akinek tartják, hanem annak a testvére, s az igazi Péter sírját is bemutatja. Szerelme így megmenekülhetne, visszahúzódva a magánélet korlátozott, mégis idillt ígérő világába. A körülmények azonban nem engedik meg ezt. Kétfelől is nyomás nehezedik rá. A magyar Bach-huszárok, akik feljelentenek, ítéletet hoznak és hajtatnak végre, halálosakat is, elvárnák a számukra átlátható trükkel megmentett férfitól, hogy hazafias szándékú egyleteikben vezető szerepet játsszon. S mivel Bodor elzárkózik, hazaárulónak tekintik. Ugyanakkor megjelenik Kossuth küldötte is, aki titkos felkelésben való részvételre buzdít a biztos győzelem légvárainak reményében. S a húzódózót ő is gyávának tekinti. Bodor végül, hogy a felkelés céljait szolgálja, működtetni kezdi titkos bankóprését, s ezen bukik le. Halálra ítélik, hogy majd így kérhessenek kegyelmet számára. Az urak terve azonban dugába dől: az új főparancsnok az ítélkezőket is letartóztatja felségárulás vádjával, s mindenkit kivégeznek. Nincs menekülés, nincs kitörési lehetőség, bármit tesznek egy diktatúrában a nemzet, a nemzetiség egyedei, ha megalkuvásuk, behódolásuk nem teljes, el kell pusztulniuk. Ez a dráma elsősorban mégsem a zsarnoki hatalom kritikája, sokkal inkább önbírálat. Műfaji megjelölése is az, hogy magyarok három felvonásban. Szándékos és szándéktalan önpusztításban magyar magyart veszett el, s a reálpolitika helyett az önérzet diktál és a végiggondolatlanság. Ám elpusztulnak a tisztán látó emberek, a szerelmespár is ebben a környezetben. Ez a kiváló dráma erdélyi és történelmi témája ellenére sem csak oda köthető, hanem az egész magyarságra, és minden széthúzó, minden szerencsétlen sorsú népre vonatkoztatható. E közvetlenül is közéleti elkötelezettségű alkotók mellett essen szó egy orpheuszi alkatról is: Kormos Istvánról. A 70 éve született költő előtt tiszteleg a Műhely legújabb emlékszáma. Ebben is meghatározóak a levelek: azok, amelyeket a hatvanas évek elején Franciaországból írt haza a költő barátainak, Fodor Andrásnak és Domokos Mátyásnak. Kormost egy szerelem — vagy annak az ideája — vonzotta Párizsba. Huszár István: Honnan hová? Hafrasztosi Pál felvétele