Kelet-Magyarország, 1993. december (50. évfolyam, 281-306. szám)

1993-12-04 / 284. szám

! 1993 dmrnBet4. • ‘" "r;”'"7'■............ ..... ■ ' Memóriaklinika, tanszékek, plébánia A hírhedt zárt osztály megszűnt, a betegek között is bevezették a koedukációt Budapest (MTI-Press) — Lipótmező —, sokáig csak így titulálták a forgalmas kirándulóhely, a Hűvösvölgy közelében lévő intézetet. II. Lipót uralkodása idején — 1791-ben — hoztak rendele­tet arról, hogy „őrsintézetet” kell létesíteni. Megvalósítá­sát viszont késleltette a na­póleoni háború, a pesti árvíz, majd a szabadságharc. A telket 1853-ban vették meg Göb Lipót molnármestertől — innen van az egykori és mindmáig rajtamaradt elne­vezés. Az egykori Lipótmező, a Tébolyda, a Sárga ház vagy Elmegyógyintézet (mikor mi­nek nevezték) éppen most ün­nepli fennállásának 125 éves évfordulóját. Ez alkalomból a főigazgatót, dr. Veér Andrást kértük, mutassa be a bizony félelmetes hírű intézményt, mai nevén az Országos Pszichiátriai és Neurológiai Intézetet.­­ Annak idején közadako­zásból épült az intézet, 800 beteg befogadására, Zettl La­jos tervei alapján, késő roman­tikus stílusban. A Parlament után hazánk második legna­gyobb épülete. "Érdekessége, hogy ma is ugyanazt a funk­ciót tölti be, amire eredetileg szánták, építették. Valójában 300 beteg ápolására volt alkal­mas elkészültekor, a tervezett létszámot csak később lehetett ide befogadni. Légfűtés, gáz­világítás, vízvezeték, korszerű felszereltség jellemezte már az akkori viszonyok között. Csupán kapitalista „nyavalya” lenne ? Az I. világháborúig töretlen volt az intézet és a betegellátás­­ fejlődése. Kiegészítő létesít­ményként működött itt sertés­telep, jéggyár, patika, kulturá­lis létesítmények, uszoda is volt, teniszpálya és társalgó. Majd a két világháború között egyre súlyosabb helyzetbe ke­rült az intézet és az ostrom után ki is kellett üríteni szovjet katonai parancsnokság céljára. A visszaköltözés csak 1946- ban kezdődhetett meg. □ A kórház leromlása szinte egyenes arányban állt a pszichiátria háttérbe szorítá­sával. — Valóban az egészségügy­ben elhanyagolt terület lett, az elmebetegségeket kapitalista terméknek tartották, csökkent az ágyszám, növekedett a zsú­foltság, az egyik főorvost kon­cepciós perben marasztalták el. Ebben az időszakban a pszichoanalízis tilos volt — állítja a főigazgató. □ Mi a helyzet ma, miként változott az intézet belső vilá­ga? — Talán a legjellemzőbb, hogy míg régen egy életen át gondoztak itt elmebetegeket, most az átlag ápolási idő 40 nap. Változtak a pszichoterá­piás módszerek, új gyógysze­rek jelentek meg és kerültek alkalmazásra. 1956 után az in­tézet egyenletesen fejlődött, speciális osztályok alakultak, új laboratóriumok, önálló röntgenosztály, megkezdődött a rehabilitáció és a pszicho­terápiás lehetőségek is bővül­tek. Kialakult az országos in­tézet szakmaszervező funkció­ja is. A múlt században meg­született védelmi törvény után most újabbat terjesztü­­k be, amely már a betegek sze­mélyiségi jogait is messze­menően figyelembe veszi. Ma az otthoni gyógyulás mellett foglalunk állást, akit lehet, családi környezetbe enge­dünk. □ Az ön főigazgatói kine­vezése 1986-tól datálódik. Mi minden változott, történt itt azóta? — Akkor 1600 ágyunk volt, most 1000 van, tehát ott tar­tunk, ahol eredetileg is sze­rették volna a létrehozók. Az évi betegfelvétel 7-8000 kö­zött van és önkéntesen jelent­kezik a felvett betegeknek 97- 98 százaléka. Csak 1-2 száza­léknál kell erőszakot alkal­mazni, olyanoknál, akik ön­vagy közveszélyesek. Jól mű­ködő infrastruktúránk van, a vlabortól a modern radiológiai berendezésig. Egyik büszkeségünk a most átadott 3000 adagos kompute­­rizált­ tálcás, higiénikus, név­reszóló adagokat előállító konyha, mely Magyarorszá­gon ma a legmodernebb, leg­szebb és legolcsóbb kórházi viszonylatban. Most is folyik a rekonstruk­ció az intézet területén és 2000-re egy valóban európai színvonalú kórházat mond­hatunk magunkénak — sorolja dr. Veér András. Már régóta nincs zárt osztály Január 1-jével a „stroke-prog­ram” keretében egy 40 ágyas modern felszerelésű, új részle­günk is indul, koncentrált mű­szerezettséggel, az elmegyó­gyászat céljait is szem előtt tartva és szolgálva. Van két tanszékünk, a pszichiátriai és neurológiai és ez bővül egy harmadikkal, a neuroradioló­­giai tanszékkel. Ilyen csak itt lesz az országban. A hírhedt zárt osztály meg­szűnt, bevezettük a koeduká­ciót, vagyis a nőket és férfi­akat együtt ápoljuk, a hálós ágyakat, a kényszerzubbonyt és egyéb kényszerítő eszközö­ket kiküszöböltük és a betegek rémét, az elektrosokkot is csak igen korlátozott esetben alkal­mazzuk, a ’92-es statisztikánk szerint 11 esetben volt rá elen­gedhetetlenül szükség. Létrehoztunk egy Európá­ban egyedülálló memóriakli­­nikát, ahol a memóriazavaro­kat a legmodernebb eszközök­kel vizsgáljuk és gyógyítjuk. Említésre méltó, hogy már 1987-ben nyitott ambulan­ciánk volt a járóbetegek részé­re. Alapítványkórházat, gyer­mekpszichiátriát hoztunk létre a szomszédban, ez a Vadas­park Alapítvány keretében működik, de van saját gyer­mekpszichiátriánk is. Az oktatásban szeretnénk továbblépni, megkezdjük az úgynevezett rezidensképzést. Fiatal orvosok jönnek ide az egész ország területéről és olyan átfogó képzést kapnak, hogy önálló gazdái lehetnek i- 1 pszichiátriai szakterületnek. Ők hírneves, nemzetközileg elismert professzorok segít­ségével és irányításával a min­dennapi gyakorlatban sajátít­ják el a szakmát. Felmerült egy nemzetközi oktatási központ gondolata is, ehhez keresünk most támo­gatókat. Egyházi szolgálat intézeten belül 1989-ben újra szerveztük a régen megvolt egyházi szol­gálatot intézeten belül, plébá­nia működik itt, papjaink fo­lyamatos szolgálatot tartanak és pásztorálpszichológiai tevé­kenységet is ellátnak. Ma az Országos Pszichiátri­ai és Neurológiai Intézet az ország legnagyobb elme­gyógyintézete. Megtartotta vezető szerepét itthon és egyre nagyobb hírnevet szerez kül­földön sokrétű tudományos, kutató, oktató, irányító és gyó­gyító tevékenységével. A Lipótmező mára fogalom­má vált, félelmetes, megbé­lyegző volta végleg a múlté. A jelen már egy új történet. A nagykállói ideg- és elmegyógyintézet Elek Emil felvétele az iskola nincs messze. Amikor kiért a főútra, kicsit megszé­dült a nagy forgalomtól, és re­megő léptekkel ment át a zeb­rán. Az iskolát hamar meg­találta, valamikor a gimnázi­um volt benne, és azóta sem változott sokat. Csak a vakolat hullt le itt-ott az ablakpárkány mentén. Felment a patinás hangula­tot árasztó régi lépcsőkön. Ezt az emelkedőt már nem neki ta­lálták ki, a fordulónál megáll­va szaporán kapkodta a leveg­őt. Hiába, a motor már nem a régi. A 2. b. osztályt a folyosó végén találta meg. Éppen csengettek, a gyerekek nagy üdvrivalgás közepette rontot­tak ki a teremből. A húsz év körüli tanítónő minden igyeke­zete ellenére sem tudta őket kordában tartani. Megpillan­totta Józsikát is, inteni próbált neki, de a gyerek nem nézett rá, épp a táskáját csomagolta. — Barabás Józsikát kere­sem, kedveském — szólította meg a tanítónőt. — Haza sze­retném vinni. A nő bizalmatlanul méregette. — Hazavinni? — kérdezte. — De hát mi akárkinek nem adhatjuk ki a gyereket. — A nagymamája vagyok, nyugodtan rámbízhatják. Csak azért jöttem a faluból, hogy egy kicsit vele lehessek. Hát úgy nézek én ki, mint egy gyer­mekrabló? Szerencsére Józsika eköz­ben az ajtóhoz ért és várakozó álláspontra helyezkedve állt meg mellettük. A tanítónő kér­dően nézett rá. — Tényleg a nagymamám — szólalt meg a hosszúra nyúlt csendben. — Tegnap ér­kezett. Almát hozott, meg két tyúkot is, így aztán végül csak elindul­tak. Kiléptek az épületből, nagynehezen a zebrán is átju­tottak. Nem szóltak egymás­hoz. — Mi volt az iskolában? — kérdezte, hogy megtörje a csöndet. — Semmi, unalmas mint mindig — válaszolta egyked­vűen a fiú. — Azért valami érdekes csak történt. Biztosan jól el­szórakoztál a gyerekekkel. — Ugyan már, nagymama — biggyesztette el az ajkát, mintha azt akarná mondani, mit értesz te ezekhez az iskolai dolgokhoz. Látta, hogy reménytelenül próbálkozik. Amikor hazaér­tek, megmelegítette az ebédet, melyet a lánya késő este főzött. Míg falatoztak, nem sok szó esett. Aztán Józsika bevonult a szobába, ő meg elmosta az edényeket. — Na, kisfiam — telepedett mellé a rekamiéra, — most pedig ülsz le és készítsd el a leckéd. Én addig kötögetek, aztán meg ellenőrzöm, hogy csináltad meg a házi feladatot. A fiú nem nagy kedvvel bár, de az íróasztal mellé kupo­rodott. Előszedte a könyveit, füzeteit, aztán írni kezdett. Előbb csak messziről leste, mi­lyen jeleket vet a papírra, az­tán nem bírta megállni és közelebb lépett. A füzetbe szá­mokat, betűket, furcsa jeleket húzott a golyóstoll. — Hát ez mi? — kérdezte, mert sehogyan sem tudott el­igazodni a hieroglifák között. —Mi lenne? Matematika — szólt hetykén Józsika, és fel sem nézett. — Miből kell még holnapra leckét csinálnod? — Csak magyarból, meg oroszból. — No, jó, a matematikát majd anyu megnézi. De a ma­gyart, meg az oroszt nekem mutasd meg, ahhoz én is értek. — Már hogy értenél hozzá, amikor te analfabéta vagy — kapta fel ingerülten a fejét a fiú. Azt hitte, rosszul hall. —Mi vagyok én? — kérdez­te elsápadva. — Analfabéta. Magyarul: írástudatlan. De nem a te hi­bád, nem tehetsz róla, hogy nem járhattál iskolába. — Én nem jártam iskolába? Honnan veszel ilyen badarsá­gokat? Te... te büdös kölyök. — Na, ne kiabálj már. Nem járhattál iskolába és­­ kész. Mert elnyomás volt, meg ki­zsákmányolás. A tanító néni mondta, meg a könyvben is benne van. Még emlékszem is, hogy volt írva... „A felszaba­dulás előtt a lakosság ötven, a nők kilencven százaléka írás­­tudatlan volt.” Jól megtanul­tam, ötösre feleltem belőle, d­e a lánya meg a veje hazaért, ő már össze is csomagolt. Az esti vonattal hazautazott, hiába próbálták lebeszélni. Azóta nem járt náluk. ” ^Ut-Mma^^ktvépimMkrete \]2. Folyóirat-tallózó Vasy Géza November irodalmi szen­zációja — ha lehet még a mai közönyösödő világban ilyes­miről egyáltalán beszélni — kétségbevonhatatlanul Sütő András új drámájának közlé­se a Tiszatájban, az író előző drámáját, az Advent a Hargi­tán címűt is ez a lap közölte először, de annak már nyolc éve. S mi minden történt eny­­nyi idő alatt. Még az is vélet­len szerencsének köszönhe­tő, hogy az író egyáltalán életben maradt, hiszen a vál­tozó rendszerek mindegyi­kének útjában volt munkás­ságának esztétikai erejével és erkölcsi tartásával. Az új darab első szövegváltozata is még az előző dráma szom­szédságában keletkezett, majd ez év tavaszán nyerte el azt a formáját, amelyet nyá­ron Gyulán bemutattak. Az író azonban elégedetlen volt művével, s ismét átdolgozta. Most ezt a végleges szöveget olvashatjuk, Ablonczy Lász­lónak a keletkezéstörténetet is­ bemutató elemzésével együtt. Az ugató madár történelmi dráma, a szabadságharc leve­rése után, 1853-ban játszódik Marosvásárhelyen. Fő alakja Bodor Péter, a híres ezer­mester, aki vasszeg nélküli fahidat, zenélő kutat épített. A tájékozottabb olvasó itt felkiálthatna, hogy az ezer­mester 1849 augusztusában elhalálozott, miként lehetne e dráma főszereplője. Tudja mindezt természetesen az író is, s éppen ebből az ellent­mondásból bont ki izgalmas drámát, képzeletet megmoz­­gatót. Az ő Bodor Pétere csá­szári fogságba kerül, s úgy menekül meg a halálos ítélet­től, hogy kedvese, Rhédey Claudia grófnő iratokat sze­rez arról, hogy ez az ember nem az, akinek tartják, ha­nem annak a testvére, s az igazi Péter sírját is bemutat­ja. Szerelme így megmene­külhetne, visszahúzódva a magánélet korlátozott, mégis idillt ígérő világába. A körülmények azonban nem engedik meg ezt. Kétfelől is nyomás nehezedik rá. A magyar Bach-huszárok, akik feljelentenek, ítéletet hoznak és hajtatnak végre, halálosa­kat is, elvárnák a számukra átlátható trükkel megmentett férfitól, hogy hazafias szán­dékú egyleteikben vezető szerepet játsszon. S mivel Bodor elzárkózik, hazaáruló­nak tekintik. Ugyanakkor megjelenik Kossuth küldötte is, aki titkos felkelésben való részvételre buzdít a biztos győzelem légvárainak remé­nyében. S a húzódózót ő is gyávának tekinti. Bodor végül, hogy a felkelés céljait szolgálja, működtetni kezdi titkos bankóprését, s ezen bukik le. Halálra ítélik, hogy majd így kérhessenek ke­gyelmet számára. Az urak­ terve azonban dugába dől: az új főparancsnok az ítélkező­ket is letartóztatja felségáru­lás vádjával, s mindenkit kivégeznek. Nincs menekü­lés, nincs kitörési lehetőség, bármit tesznek egy diktatúrá­ban a nemzet, a nemzetiség egyedei, ha megalkuvásuk, behódolásuk nem teljes, el kell pusztulniuk. Ez a dráma elsősorban mégsem a zsar­noki hatalom kritikája, sok­kal inkább önbírálat. Műfaji megjelölése is az, hogy ma­gyarok három felvonásban. Szándékos és szándéktalan önpusztításban magyar ma­gyart veszett el, s a reálpoliti­ka helyett az önérzet diktál és a végiggondolatlanság. Ám elpusztulnak a tisztán látó emberek, a szerelmespár is ebben a környezetben. Ez a kiváló dráma erdélyi és tör­ténelmi témája ellenére sem csak oda köthető, hanem az egész magyarságra, és min­den széthúzó, minden sze­rencsétlen sorsú népre vonat­koztatható. E közvetlenül is közéleti elkötelezettségű alkotók mellett essen szó egy orphe­­uszi alkatról is: Kormos Ist­vánról. A 70 éve született költő előtt tiszteleg a Műhely legújabb emlékszáma. Eb­ben is meghatározóak a leve­lek: azok, amelyeket a hatva­nas évek elején Franciaor­szágból írt haza a költő bará­tainak, Fodor Andrásnak és Domokos Mátyásnak. Kor­most egy szerelem — vagy annak az ideája — vonzotta Párizsba. Huszár István: Honnan hová? Hafrasztosi Pál felvétele

Next