Kelet Népe, 1936 (2. évfolyam, 2-4. szám)

1936-03-01 / 2. szám

a parasztsággal megváltani a magyar világot ? Begombolkoznak parányi kis életükbe, még csoda, hogy első fiát iskoláztatta, így. Erre gondolt. De azt nem tudta, hogy csupán hetykeségből harcolt a mérnök taníttatásáért a parányi birtok a régi, boldog esztendők­ben, pusztán csak azért, hogy legyen már végre egy úr is a famí­liában, ezt nem tudta. Valamint azt se tudta, hogy ezt az urat az öreg nem Perzsiának szánta. Se a soffőrt Tunisznak, se a szerelőt a párisi repülőgépgyárnak. Nem. Ő csak azt tudta, itt ül az öreg naphosszat a ház előtt, a szétdúlt családi fészek romjain kesereg és avval vigasztalja magát, hogy várja, hogy nőjjenek a kövek... Rettenetes. De legalább azt az állást csinálná meg már a jegyző ... hogy a fene egye meg. Olyan már az ember, mint a kivert kutya. Felugrott, ideges, rángó léptekkel ment ki az udvar közepére és a gyógyszerész házára bámult. Melynek kéményén vastagon tódult ki a jóllakott füst. Igen. Ezek élnek. Ezek élik a nyugodt, kispolgári életüket. Míg ő . . . mi lesz ő ? Mit csinál ő ? A ruha leszakad róla maholnap és híjába ír a bátyjának, azt írja : tovább nem tud segíteni. Emberré nevelte, menjen ki hozzá, vagy pró­báljon itthon elhelyezkedni. Mert odakint se valami rózsás állapo­tok vannak ... Ha iparos volna, felszedné a francia repülőgépgyár, ott fizetnek. Fegyvert, repülőgépeket gyárt a világ. Valami majd csak történik, majd csak megkapja ezt az állást, az állást . . . Mereven bámulta a nagykaput. Amit a szél reggel óta kongat, kongat. Mintha soha nem érzett erők, segítségek, vagy veszedelmek kérnének bebocsájtatást. Csomóstul dőlt a szél a kapunak, egyszer, vagy kétszer rá­­dübörgött még a kongás, aztán megingott és a fiú szeme láttára fordult ki sarkaiból. Az egyik szárnya. Másik szárnya kinyílt, sarkára, másik felemelkedett, mintha valaki kintről megemelte volna, keveset imbolygott fent, a levegőben, aztán bevágódott az udvarra. A fiú kicsit meghökkenve bámult a bedőlt kapura. Kicsit meghökkenve bámult a felszabadult nyillásra, ahol szabadon, vígan nyargalt be az udvarra a szél. Pillanatra feldübörgött benne a figyelmeztetés, hogy imé, így indul pusztuló útra a világ. Most még ez a szűk kis parasztvilág, aztán a másik, a nagyobb, majd utána egy más szélben, más viharban a legnagyobb . . . Ez, nem az ő világa. Ott egye meg a fene a kaput. Az öreg felállt a ház előtt, feje csaknem a meglazult ereszt érte. Állt percig várakozón, szinte diadalmasan, vállán keresztül nyilait a régi erő, szűre, mintha parancsra volna, leomlott onnan. Baloldala szélütött volt pedig, de mégis, dobbanó erős léptekkel indult a bedőlt kapu felé. Ki tudja hányszor ment így szembe azokkal a veszedelmekkel, melyeket elébe rakott a bú, baj, egész­ség, vagy betegség, harc, halál, élet. Csüngő féloldallal, rángatózó tagokkal fogta meg a kaput, felemelte és birkózni kezdett a széllel. A fiú némi gúnnyal nézte az apja vergődését, kárörvendőn, zsebberakott kézzel, s arra gondolt, hogy szélben, veszedelemben vajmi keveset érnek fanatikus hitek és növő kövek. — Gyér osztán segíts, az anyád ... — kiáltott az öreg

Next