Kelet Népe, 1937 (3. évfolyam, 3-12. szám)

1937-03-01 / 3. szám

SZABÓ PÁL Március tizenöt Zászlók, harangszók, versek Petőfi Talpramagyarja, Ábrányi valamelyik verse. Aztán helyből, a tanítóé. Esetleg más nadrá­­gos emberé. A község kinevezi a maga szónokát, a harang kong, pattog a vers és ömlik a szó. Jobbágyfelszabadulásról, szabad­ságról, országszerte. Háború óta az irredenta versekkel bővült a műsor. De az ünnep újra és újra visszatérő fénypontja Petőfi. A talpra magyar. . . És ez így megy nyolcvanhét esztendő óta. Azt a kiáltó és vádló tartalmatlanságot, ami ezekben az ünneplésekben van, soha nem látták meg az ünnepélyeket rendező tényezők. Soha nem látták meg, hogy ezek az ünnepek nem hogy közelebb hoznák, de egyre és egyre távolabb taszítják a nemzeti öntudattól a parasztságot. Érdemes megnézni, hogy falun, a Tiszántúlon, hogy megy végbe ez a nap. Istentisztelet helyi és felekezeti szokás szerint. Utána kari­kára gyűl a nép a templom előtt, vagy a hősi szobornál, már csak az a része, amelyik gyűl. De általában , ha templomba nem is, de felszoktak gyülekezni a „szavalásra“. A szó lendülete, a a régi tűz gyatra fénye magával ragadja a paraszti sokaságot. Az arcok kinyílnak és nincsen olyan akadály, vész, amelynek neki ne ugranának ebben a pillanatban. Világos, hogy nem sokáig tart ez a tömeghangulat, addig csak, míg lepereg az ünnep utolsó műsora. A Himnusz. Négy faktra. Ezután csendesen széjjel oszlik a tömeg, az asszonyok, lányok, öregek, — de ezek se mindig — haza mennek, a javakorbeliek, legények csoportokba verődnek az utcákon. Valamit várnak. De nem tudják, hogy mit. A Talpra magyar és társai a fülekbe zúgnak, ígérgetnek, de nem tudják, hogy mit. Mint ahogy nem is tudhatják. Hiszen azok sem tud­ják akik kegyetlenül szimbolizálva ígértek mondanivalóikkal. Áll a nép az utcákon, behúzódnak a kocsmákba, eleinte beszélgetés, de a dolgok határozott igazában: egyre és egyre merő és rop­pant várakozás.. . Hogy később belecsituljon nynden de minden a borba. Mert rendszerint „bankett" is szokot lenni valamelyik vendéglőben. Ha az nincs, akkor a községházánál. Az emberek nagy része, akik ezen részt vettek, verstől, bankettől megundo­rodva széled széjjel másnap a reggeli órákban, az ígéret, az aka­rat, a lelkesedés sehol, sehol: mindezeken eltűnődhetik álló egy esztendeig. Március tizenötödike nemcsak időbeli, — lévén az rendsze­rint tavasz kezdetet érzékeltető — hanem a lelkiségbeli választó­­vonal is a parasztság életében. Az a tény, hogy Petőfiék ezen

Next