Kelet Népe, 1941 (7. évfolyam, 1-23. szám)

1941-01-01 / 1. szám

S ebben a lázas kutatásban került a kezembe október elején Tolnai Lajosnak egy novellája: A Szentistváiai Keny­ékről. A legnagyobb láz gyűlt bennem, ahogy olvastam, ahogy elolvastam. Ebben az írásban szinte kórisme szem­pontjából benne van az átalakulás korának csaknem min­den igazsága. Erdei Ferenc azt mondja, hogy a nagy téma esetleg nagy írót mutat, holott csak a probléma nagy. Tolnai nem hasonlítható a falukutatókhoz, akik társaságban, egymást lelkesítve és a problémát kollektíve kidolgozva, csaknem egyforma nagyságban osztoztak munkán és sikeren. Tolnai nem vette készen a problémáit, azokat ő nem találta ott sem Jósikában, sem Kemény Zsigmondiján, sem­ Jókaiban. Azokkal a gondolatokkal, amelyek őt izzítják és perzselik, egyáltalán senki sem foglalkozott az ő korában, még az utána következő generáció írói sem, Mikszáth és Gárdonyi még mindig az alkotmányos kor letemperált, békeszere­­tetre törekvő némaságával érintették a fájó és kényes kér­déseket s pl. soha senki nem merészelt a Bach-korszakról csak egy novellácskát is írni. Ellenben Tolnai — ha valamiben alatta is marad ezek írói művészetének — a magyar sorskérdések legsúlyosabb gondolataival foglalkozik. Éppen a mai falukutatóknak a legnagyobb bámulattal kell feléje fordulniok. Ha van ősük a magyar gondolatok történetében, Tolnaiban találhat­ják meg. Németh László az egyetlen, aki valósággal a szív­hallgató membránnal ügyelte meg Tolnainak kiégett életét. „Az a néhány író, aki korával szembe mert nézni — írja róla —, ez alatt az ötven év alatt visszhangtalan ma­radt. Megőrültek, elhullottak, öngyilkosok lettek, elkallód­tak. Annak, aki e kor legjobb, vagy legalább is legerköl­csösebb íróival foglalkozik, az a benyomása, hogy egy meszes gödörből húz ki kiálló kezek nyomán, behányt halottakat. Egyet-egyet kihúz s nem tudja, hányan van­nak, akiknek keze sem áll ki az égő mész alól.“ Borzalom, hogy ennek az embernek, s ennek a nagy írónak el kellett tűnnie. — „Óriáskígyó hipnotizálta a kort — mondja Németh László —, egy nemzet, egy világ rothad meg. A kiegyezés kora. Ki hitte volna, hogy Deák Ferenc világa a magyar történelem legrosszabb szakasza. Nem is tudnánk meg, ha Tolnai nem lett volna.“ Nekem sokkal nagyobb feladat Tolnaihoz nyúlni, mint Kemény Zsigmondhoz. Keményben nincs elrontható. A Kemény tartalma azonos; ha stílusát egyszerűbbé s kifejezőbbé teszem, mindenben a kettőnk közös hitét hir­detem. Tolnai sokkal inkább más, mint én vagyok. Egyéni, vibrálásban van, minden keveredik benne, ami emberben izgalmat okozhat s íróban. Rendkívül veszélyes hozzá­nyúlni szavaihoz, pillanataihoz, észre sem veszed s meg­hamisítás történhetik, annyira egyéni, hogy szinte lehe­tetlen, hogy bárki is meg ne rontsa teljes adagolását, mint olvasó. Tolnai sokkal gazdagabb, mint Kemény. Kemény a valláserkölcsi ideál, filozófiában, politikában csak a ki­kövezett utak döbbenetese. Tolnai, pap létére, idealista létére, — abszolút modern, túllicitálhatatlan s nem egyházi morálban él. Moralista, de erkölcsi alapon s az erkölcs nem azonos a könyvekkel. Titkos, titokzatos és elpirító. Ha simára fésülöm, szárnyait kötöm le, a héja szár­nyakat. Kemény eredményekkel dolgozik. Tolnai állandóan az impulzivitás embere. Ha tanít, valósággal megtanít rá, hogy kell meglátni az életet, az életben a valóságot a valóságban a magot. Arra tanít, hogy kell megírni a megírhatatlant. Nem isme­rek jobb író példaképet. Abszolút szociális látása van. Hiányzik ugyan nála is a tudományos felkészültség, mint kortársaiban egész Európában, de lelki alkatánál fogva az embert csak mint társaslényt érzékeli, Írásait úgy lehet analizálni, mint a riportot. Vagy a fényképet. Anyaga a valóságos élet. Ez az amit mondok hogy meg lehet tőle tanulni, hogy kell regényírónak az életet nézni. Az ember, aki feltűnik előtte, azonnal kri­tikájával együtt jelentkezik a recehártyáján. Ez a látás­mód ma már meglehetősen általános, de senkinél sem világít jobban a leíró szó, mint Tolnainál. Leggyengébb, ha absztrakt művészi célt tűz ki maga elé. Először is hiányzik belőle az a szórakoztató anyag, ami nagy kor­társait annyira kedvessé tette, mint a kellemes társalgókat a szalonban. Jókai csapongó és tűzijátékszerűen kápráz­tató fantáziája; Mikszáth egyéniségéből ömlő fehérasztali humor; a Gárdonyi közvetlen, individuális látása és pipa­szó mellőli halk diskurálása; vagy az Arany János pom­pázatos népi koloritja. Ez mind nem adatott meg neki olyan mértékben, hogy ez legyen a fontos. Mert hiszen tudott az Arany nyelvén balladát mondani, a Jókai ke­délyével aranyozni meg némely alakot, s helyzetet, a Mikszáth derűs humora nála marcangoló szatírába mé­lyül s a Gárdonyi közvetlensége minden percben jelen van. De őt a tárgy ihleti s a tárggyal szemben való állás­­foglalása hevíti kék lángig. így történik, hogy azok a „nagyok“ sorra elveszítik aktualitásukat mára, ellenben Tolnai Lajosnak most nyí­lik meg a maga kora. Hiszen még témakörét is csak ma értjük meg: az abszolutizmus kora. Soha eddig fel sem fogtuk, mi az. Csodálatos, hogy még a kisebbségi probléma sem vezette rá az utolsó húsz évben a szemeket. Tolnai tizenkét éves volt, mikor az a kor kezdődött és harminc, mikor befeje­ződött. Az írói fogékonyság teljes kora. Az írói látást, a Magvető A magyar irodalom kisbibliája. Az ezer­éves magyar irodalom a honfoglalás mon­dáitól máig. .Egész irodalmunk jellem­zően sürített kivonata, mely a tömegek nevelésében fölbecsülhetetlenül hasznos munkát végez.­ Ára kötve 5.— P. Iskolák csoportos rendelésnél darabját 3.— pengőért kapják míg a készlet tart. Az ár előzetes beküldését a 33-1-33 postacsekken kérjük s azonnal expe­­diáljuk a megrendelt könyveket. Ez a magyar könyvek könyve.

Next