Kelet Népe, 1941 (7. évfolyam, 1-23. szám)

1941-01-01 / 1. szám

érdeklődést tökéletesen kimeríti az az anyag, ami tizen­két éves kortól a huszonnégyig gyűl fel benne s Tolnai egész harminc éves koráig élt a kisebbségben. S egyúttal az átmeneti korszakban. (Borzalom még rá is gondolni, hogy az átmenet a jobbágyságból a fölemelkedésbe, éppen kisebbségi állapotában érte utól a magyar népet.) Részben ezért is hasonlóit meg az előtte járt s az utána jövő generációval. A Gyulai kor, mely tíz évvel előbbről jött, szerinte helyzeténél fogva mint nem illetékes állott a roppant átalakulás kormányánál, az utána tíz év­vel jövők, Mikszáthék meg már nem tudták, mi volt an­nak a kornak lényege: szenvedésben. A kisebbséget az öregebbek a passiv resistentia árkából nézték, a fiata­labbak pedig ujjongtak, mint a kalitkából kiszabadult madarak, s nem is akarták tudni már, mit volt az a béklyó. Tolnai Lajos azonban kénytelen volt mindhalálig a históriai epizódot élni, amelynek lassan egyetlen hite­les tanúja s egyetlen élő felkiáltó jele maradt. Mint aki a hekatombából őrjöngve marad az utókorra, övé az üvöltés, a kor pedig tovább él. Két roppant ütéstől szenvedett. Egyik a magyarság­nak ellenállásra képtelen volta a politikai elnyomatás alatt, s a másik a feudális társadalmi átalakulásnak tisz­tán életmentő s mindent kiuzsorázó átélése azok részéről, akiknek cselekedniük kellett volna. Valóban keserves ajándék a Múzsáktól: megkapni sajátul a legkínosabb, a legkellemetlenebb, a takargatni való történelmi kort. Egész históriánkban alig van még egy olyan korszak, mely ezzel a két évtizeddel versenyez­het abban, hogy minden szín sötét, minden hang nyomo­rult, minden alak förtelmes a köztük sarjadó ifjú lélek számára. Mert ami nagy volt, felemelő és magasztos, az csak később derült ki. A nagyok, a dicsőek lehullottak a letört magányba, fát fűrészeltek és vetőmagot csáváztak, a fel­színen mindenfelé csak a könnyű fajsúlyúak, a ledérek, a politikai kalandorok nyüzsögtek. Tolnai a Múzsáktól csak a sértő, fájdalmas és kiet­len, elmondani valókat nyerte. S azt a tehetséget, hogy úgy írjon, mintha „gondolat­olvasó gép“ venné fel legtitkosabb villanásait. Míg élt, hogy lett volna sikere! Hiszen revíziójára is csak most kerülhet sor, mikor nemcsak modelljei, de azoknak gyer­mekei is kihaltak. De hát mindennek van határa, még a flastromot is lekaparja az ember a sebről, ha már meggyógyult s csak Tolnai marad leragasztva, eltüntetve? Nincs még egy példa rá, hogy valósággal az egész közélet összefogjon egy ember ellen. Egy író, egy nagy író, a legnagyobb regényírószem fekete kendővel köttetett be s ennek a szemnek sohasem szabad kivetíteni a világra a világot, mely benne van előre zárva? Én itt most vállalom a szent feladatot, hogy egy szent embert, nagyjaink egyik legnagyobbikát mindazok között, akik valaha tollat vettek kezükbe hivatásukat, ki­ásom a sírból s munkáit sorra felhordom vállamon s ölemben a mélyből. Hiszem s vallom, hogy evvel teszek annyit a magyar ügyért, ha újra bírom írni Tolnai pevre-jét, mint saját munkásságommal, amit hatvan éves koromig végeztem. A magyar úri rend romlásáról írta: ERDEI FERENC A nép ügyében szorgoskodó irodalmunk sűrűn föl­hozta az urak ügyét is és bőségesen illusztrálta már azt is, hogy hová vitte a történelem szele a magyar nemességet és azt is, hogy mindennek ellenére valahogy mégis fenn­maradt. Mindez azonban csak melléktéma volt, hiszen a szívügy mindig a másik félnek ügye. Most azonban Móricz Zsigmond fölfedezett egy olyan Tolnai regényt, amelyben legalább olyan izgalmasan jelenik meg az úri rend sorsa, mint a mai népies irodalom lapjain a parasztságé. Érdemes itt legalább egy lélegzetvételnyi időre megállani, s főtéma­ként eszmélkedni a magyar úri rend sorsán, annál is inkább, mert minél komolyabban ügye valakinek a nem úri rendű nép sorsa, annál inkább érdekelheti ez a kérdés. Az úri rendű író témája Tolnai Lajos éppen a legizgalmasabb korszakban élte a lecsúszó magyar nemesség sorsát, természetes, hogy írásai ennek a világnak az eseményeit tükrözik. Kérdés csak az, hogy ez az írói tükör milyen hitelű, s mennyire szemléltető. Bátran állíthatjuk, hogy a tükör kitűnő, csak­hogy ez az ítélet nem egyértelmű avval, hogy Tolnai tehát nagy író. Nem nagy író. Jelentékeny író, érdekes író, csak éppen nem nagy, legfeljebb egy-egy szerencsés lapján majdnem nagy. Ezen azonban legföljebb az esztétikusok bánkódhatnak, minket kárpótol az elmaradt írói nagyság­ért az írónak és témájának a dokumentum értéke. Tolnai esete ugyanaz, mint a mostani népi irodalom legtöbb írójáé. A téma aktualitása és fontossága a nagyság látszatát adja azoknak is, akik különben éppenséggel nem nagy írók. Pedig a dokumentum és a mű aránya nem egyenes. Igaz, hogy nagy műben több a hitel, de viszont kevesebb a részlet és az adalék. A nagy mű témája mindig a teljes és általános érvényű humánum, csak a kisebb arányú alkotás reked meg a folklór, az etnikum vagy a társadalmi környezet világában. Reymont regényében mel­lékes a parasztság etnográfiája és szociográfiája, viszont a népies írók kisebbrendű seregében, nálunk is meg másutt is, ez a főtéma és ez is az egyetlen érdem, ha ez egyálta­lán érdem. Így van Tolnai is. Művében a bomló magyar úri rend szociográfiája a főtéma, s ezt épolyan buzgón és hitelre törekvőn részletezi, mint mostani népies írók a parasztság sorsát. De tegyük hozzá mindjárt, hogy ez föl­tétlenül érdem. Nem nyertünk vele nagy művet, de fontos és hiteles adalékot kaptunk a magyar úri rend bom­lásáról. Una eademque nobilitas Tolnai hősei nemes urak,*11) a nemességnek a középső szintjéről. De, hogy éppen középnemesekről van szó, ez **) Ebben a novellájában. Mert a Tolnai skálája a leg­szélesebb minden magyar regényíróé közt. A grófoktól a parasztokig, a miniszterektől a falusi végrehajtóig akihez nyúl, az mind eleven élet, mert csak azt írta meg, amit valóban látott, ami az igazánvaló életben hatott rá, ami felbőszítette, ami véres élménye volt. Minden sora életrajz, önéletrajz. Ma már persze nincs meg a kulcs, nem is kell: ezek a könyvek úgy jártak, mint a nagy festők portréi. A modell halála után kezdenek hasonlítani s később ők adják a kor típusait. V Zs. *) A Tolnai Lajos ellen beállított iskolai hatásnak tulaj­donítom, hogy Erdei Ferenc mentegetőzik Tolnairól való jó véleménye kimondásánál. Hogy Tolnai nagy író-e, az csak ezután fog kiderülni. Én például összehasonlíthatatlanul na­gyobb írónak tartom, mint Reymont-t. M. Zs. 2

Next