Kelet Népe, 1941 (7. évfolyam, 1-23. szám)
1941-01-01 / 1. szám
— Nem is a niadocsai rektoráénál végeztem a tanfolyamot, mint valaki. Én és Eliz, Jungmanné intézetét, a legelső bécsi intézetet jártuk, ahova grófnők, bárónők, sőt egy lengyel hercegkisasszony is járt velem. Leswandowska Fagombra. — Velünk össze nem mérheted magadat — vette át a szót Eliz néném s jobb tenyerével eltakarta hosszú hegyes fogait —, azért nem látom be, hogy egy oly becsületes emberhez, mint Vaskó Jancsi, mert ne lehetne elmenned. Vaskónak szép fizetése van, lovai, kocsija, na. — Tessék, előtted az út. Én istennek hála a huszonöttől még messze vagyok. Az én időmbe még várhatunk. Tetszik ezt tudni? Huszonöt... Óh, erre már minden elem fellázadt. Székek borultak fel, csészék repültek le az asztalról s nekem is kotródni kellett a szobából, mert nem lehetett tudni, hogy igazában mi fog itt történni. A végén mégis abban egyeztek meg a nénéim, hogy a mama sok örökséget kap, csak várni kell egy kicsit s akkor minden megváltozik. Ormós Károly is visszajő, Fülöp Géza is kibékül Elizzel s nem lesz kénytelen a fekete, szeplős, goromba Lakoshoz menni, aki utóvégre is csak egy tanár. És az mi? egy tanár? Gyönkön, az algimnáziumban. Anyám igen megdicsérte nénéimet, hogy oly büszkék s fenn kívánják tartani a család fényét, díszét. Inkább maradjanak itthon, minthogy valami pugrisféléhez alázzák le magukat. Inkább maradjanak vén leányok! De erre az ajánlatra azért mégis mintha tagadólag ingatták volna a fejüket s lehunyták volna a szemüket a lányok. Apám ebédre hazakerült, csöndesen elfoglalta az asztalnál a főhelyet, melyet mindvégig megtartott, még ha veredégek voltak is s az egyszerű ebéd mellett minden kellemetlen érzés eloszlott, szüleim a jövőről már vidáman beszélgettek s nénéim arcán sem látszott nyoma sem a délelőtti duzzogásnak. Csakugyan, a bécsi nevelésnek az a jó hatása s eredménye meg volt, hogy a művelt tónus ritkán zavarodott meg a házunknál. Hosszabb időre. Ebéd után a leányok varrtak. Természetesen a régi ruhákból szabtak újat. Zelmát ezer apró szalaggal, csokorral készítgették valami ünnepélyre. Iván lement a nagy kocsmába fekete kávéra Fenn Dávidhoz, aki híres hamiskártyás volt, én pedig lementem édes atyámmal a kamarába. — Jer csak Vilmos fiam. Azt hittem, dohányt kell vágnom, s örömest mentem. — Hagyjuk most a dohányt — mondta atyám, mikor látta, hogy a szerszám után kutatok —, a jövőd forog az eszembe, a jövőd, édes fiam. Szeretnélek biztosítva látni. Apám odatámaszkodott a sódarálóhoz, én meg felültem a mángorlóra. — Hány éves vagy, fiam? — Tizenhárom múltam pünkösdkor, édes atyám uram. — Te sem maradhatsz már tovább itthon. — Gyönkre megyek? A tisztelendő úr is odavitte Lacit. Én ugyan jobb szerettem volna Pestre menni gimnáziumba. S Kasza Jóskára gondoltam, hogy az igazat megvalljam, aki már három éve Pesten van, azóta nem is volt itthon. Hozzá vágytam. — Pestre, Pestre, fiam — mondta atyám oly komoran, hogy leugrottam a mángorlóról. — A jegyző úr valami nagyon alkalmas pályát talált ki a számodra. Azt mondja, írásod szép, számolni jól tudsz . . . ott megerősödöt, elmarad a bajod . . . Egészen vasas boltba való vagy. Ijedtemben megnémultam, aztán gyáván mondtam: — Inkább elmennék Gyönkre. — Mivel, fiam? Ez nagy kérdés volt. Erre hiába próbáltam volna felelni. Hallgattunk. — Persze, ha Eliz hozzáment volna Lakos tanárhoz, most a legszebben odaadhatnálak, de adnálak is. Lakos csak egy tanár igaz, igaz ... Ha megnyerem a Csahó pert, akkor erre nem lesz szükség, hanem mostanában gyenge lábon áll ott fel az igazság. Az az. S te benne vagy, fiam, a tizennégyben is. Mi? — Benne. Elpirultam, mintha valaki pofon csapott volna. — Az a baj, fiam. Jövődet nem hagyhatom tovább. Gondolkoztál már valamiről, Vilmos? Te jó tanuló voltál, bár téged taníttathattalak volna, nem Ivánt, csakhogy persze a rossz esztendők, marhavész, meg is loptak, a gabonást feltörték, a semmirekellő kéri bérlők is csúfosan megcsaltak .. . Elgondolkozott s most én is elgondolkozom a sorsán. Szinte meglepett, hogy atyám komoly gazdasági gondjairól beszélt, hiszen úgy éltem eddig, nem is igen láttam, hogy valaha valaki komolyan foglalkozott volna valami munkával a családban. A bérlők azok dolgoztak s elvitték a munkájuk eredményét. Szóval megloptak bennünket lelkiismeretfurdalás nélkül. Mért ne tették volna, ha tehették... Atyám felriadt: — Választottál már valami pályát? . . . rád bízom . . . ebben apám is szabad kezet hagyott nekem, én sem akarlak korlátozni, válassz. De nem nézett rám, a földre nézett s elhallgatott. Úgy vélem, röstellte, hogy csak olyan pályákat hagy rám, amik a Kéry nemzetséghez nem valók s mégsem tehet egyebet. Aztán egymásra néztünk. Én, mint gyermek, elfakadtam sírva, ő meg hozzám jött s amit ritkán tett gyermekeivel, megsimogatott, megcsókolt, vigasztalt, hogy ne féljek, mégis próbál valamit. Hisz annyi jó barátja volt, felkeresi őket. Nem képzelhető, hogy ne legyen bennük szív. Sokan tartoznak neki pénzével, mások lovával, ruhával. Nem egyet ő tett hivatalba, az ő befolyása, áldozata, sok embert segített díszes székbe. — Ha van még tiszta erkölcs, hűség, becsület, ha van még Isten az égben — s fuldoklásban tört ki: — akkor fiam inas — egy nemesimből inas csak nem lesz! Nem, nem, azt én nem érem meg, kedves fiam! . . . Tudom, hogy nekem így kellett volna szólni: — Kedves apám, senkihez se menjen, én szívesen beállok inasnak! Hány becsületes mesterember van. Kaszás Jóska is első volt és most mégis inas. Elmegyek én is. De nem szólhattam így, mert nem így éreztem. Úgy éreztem, ahogy apámtól, anyámtól, az egész társaságtól tanultam. A Forster, meg a Harder fiúkra gondoltam, hogy léphessek én más útra, mint amin mindenki jár, akivel élünk. Egymásra támaszkodva élünk valamennyien, míg mindenki tönkre nem megy, addig aki elesik, azt felfalja a konda. Hányszor voltak nálunk azelőtt ezek a barátaim, hogy milyen mélyen lenéznének, ha egy bolt előtt látnának meg. Még meg se ismernének. Hiúságból, szégyenből ráhagytam magam a sorsra. Én tettem ki családunkat annak a nagy szégyennek, hogy atyám húsvét szombatján a Varga Pál malma alatt egy fűzfára felakasztotta magát.