Kelet Népe, 1941 (7. évfolyam, 1-23. szám)

1941-03-15 / 5. szám

JEGYZETEK JUSTH ZSIGMOND NAPLÓJA KÖ­RÜL tanulságos vita indult a Nyugat legutóbbi számában. A lap szerkesztő­sége a szólás és írásszabadság jogán két egymásnak merőben ellentmondó írást közölt Justh Zsigmond naplójá­ról. Két fiatal kritikusé a két ellent­mondó írás, minket arra kényszerít, hogy megálljunk felettük egy pilla­natra. Az egyik élesen és maró gúny­nyal mérlegre teszi Justh dekadens, bomló, arisztokrata, vagy pontosab­ban: társasági életformáját. A naplót silány munkának tekinti s Justh re­gényeit jobbaknak tartja a Naplónál. A másik kritikus kifent tollal siet az életforma védelmére, a naplót tartja remekműnek, a regényeket pedig ön­­képzőköri stílusgyakorlatnak. Hol hát az igazság, kinek higgyen a jámbor olvasó? Mi lett volna az igazsággal, hogy ha csak az egyik írás jelenik meg, mondjuk Bóka Lászlóé Az Or­szág Útjában, vagy Illés Endréé a Nyugatban? Melyik közelítette volna meg a Napló értékét? Melyik hatá­rozta volna meg helyesen ennek a könyvnek irodalomtörténeti értékét, vagy szellemtörténeti szerepét? Vagy melyik mutatta volna meg, hogy az olvasó milyen szempontok alapján engedje irodalmi élményei közzé ezt a könyvet? S lehet-e egyáltalán, hogy ugyanarról a könyvről ilyen ellentéte­sen szóljanak a kritikusok? Erre a kérdésre azt szokták felelni, hogy a kritika is műfaj és írói teljesítmény. De az a tétel is igaz, hogy a mű szent, s ha már megszületett, akkor minek szülik újra több-kevesebb sikerrel a kritikusok utóérzéseiket, melyeket a mű fölkeltett? S ha ezek az érzések ennyire ellentétesek, akkor minek kap­csolják azokat a műhöz, melynek az érzelmek felkeltésében is csak egy­nemű, egyirányú lehet szerepe és ha­tása? Az olvasó joggal töprenghet most ezen. Mi segíti ki ebben az esetben? Az a felismerés, hogy Justh esetében az igazság valahol a két álláspont szin­tézisében van. Justh naplójában meg­döbbentő a magyar feudális felső réteg felbomlása, életformájának széthullása. Teljesen Bóka álláspontján vagyunk, amikor szinte Cervantes kalamárisába mártotta tollát. De miért nem értékeli jobban, hogy ez a magyar író művei­ben mennyire meghaladni törekedett azt a sok csömört és meddőséget, melyet naplójában följegyez? Justh esetében tehát adva van egy rettenetes társadalmi, szinte már csak társa­sági helyzet és a szándék az ebből való szabadulásra. Az egyik az élete, a má­sik irodalmi szándéka. Justh életében esendő (Naplóját néhol döbbenve csapja össze az ember), de ha azzal az igénnyel írta naplóját, hogy valaha megjelenjen, akkor emberi nagyságát tudom csak bámulni sok vallomásával kapcsolatban, nagy őszinteségét, amely­nek magasságáig azt hiszem kevés író emelkedett a magyar irodalomban. Illés Endre életformájának mentségére Justh műveinek szándékát hozza fel. De akkor mit csináljunk ezekkel az ellentétekkel: a Naplóban megírt tivor­nyákkal, amikor „Holbeini madonná­kat“ kaptak le Simivel tíz körmükről a kertek és kazlak alatt, s azzal a másik ténnyel, hogy parasztokkal szín­darabokat játszatott a birtokán, s hogy eljutott a népből jövő megújhodás fel­ismeréséhez? Justh írói és emberi nagyságát a Napló megjelentetése után most már az dönti el, közlésre szánta-e a diáriumot? Ha igen, akkor magára és társaságára nézve a hallás és dekadencia legőszintébb s legintimebb beismerésének bátorságáig jutott el. S nem tudjuk megérteni Halász Gábor eljárásának jogosságát, hogy a Napló­ból kihagyott részleteket. Milyen jogon nyúlt a műhöz s éppen ahhoz a mű­höz, mely nélkül Justh emberi és írói értékelése egyáltalán lehetetlen? S mi­lyen jogon hagyott ki éppen olyan ré­szeket, amelyek Justh bátorságának bizonyítékai? S egyáltalán miért kiseb­bítette Justh bátorságát azzal, hogy a magáéhoz mérte azt? Eljárása annál súlyosabb, hogy kívüle Halász Gáboron kívül senki sem ellenőrizheti a kiha­gyások mértékét, az átírás jelentőségét. Úgy jártunk hát Justh naplójával is, mint Prohászka Ottokáréval. S mint­hogy ma nagyon divatos műfaj a nap­lóírás, az írók vegyék eszükbe, hogy naplóikat még az életükben, utolsó óráik előtt adják gyorsan közre, ha szerzői jogsértést nem akarnak elszen­vedni holtuk után, tehát ha nem akar­ják, hogy túlvilági kínjaikat a földön­maradottak még külön fájdalmakkal szerezzék meg. AZ EGYIK SZOMORÚSÁG MÉG EL SEM MÚLT, és máris újabb éri az embert. A Márciusi Front felbomlása most érkezett utolsó fejezetéhez: az együvé tartozó és egyet akaró írók és politikai írók végre nyíltan is össze­vesztek. Amint olvasom a cikkeket, a kritikákat és válaszokat, egyre erőseb­ben érzem, hogy nem tudom elfogadni egyik álláspontját sem úgy, hogy szö­vetségre léphessek vele a másik ellen. Nem tudom ezt megtenni, mégpedig többféle okból. Én húszesztendős ki­sebbségi sorból jöttem haza s csak két esztendeje élek itt Budapesten. Nem tudom még elfelejteni a kisebbségi élet iskoláját, mely arra tanított, hogy íróban elsősorban művén keresztül keressem az emberi értékeket s így ha­tározzam meg a magam emberi viszo­nyát is hozzá. Nekem úgy tűnt fel a kisebbségi helyzetben, hogy a Boldog ember, a Kiskunhalom, a Puszták népe, a Viharsarok, a Futó homok, az Egy parasztcsalád élete, a Cifra nyomorúság, a Parasztok, a Börtön, a Néma forradalom, a Számadás, a Tanú és a Válasz s egy messzi­ síkon még a Nyugat is ugyanazt a Magyarországot dokumentálja, azt, amely nem volt még, hanem lesz, s merthogy lesz, ezért élni érdemes. Ki ne találta volna az­tán természetesnek, hogy a művek mögött az írók legalább úgy fonódnak össze, mint a műveik? S így is volt. Ezek a könyvek egy egységes atmosz­féra szépséges tenyészete. S vegyük csak figyelembe: eltűnt ez az atmosz­féra, az írók egymásnak estek s kevés kivétellel az a helyzet, hogy a kor igénye és az írói alkotás a nyögő s jaj­gató hegyek és a kisegerek parabóláját juttatja eszünkbe. Két esztendő alatt hallatlan ostromot kellett kiállanom, hogy megőrizzem kisebbségi emlékei­met. S a felesleges szószaporítás he­lyett csak a következőket akarom mon­dani. Soha senkivel sem tudok össze­­állani valaki vagy valami ellen szemé­lyes sérelmeim alapján, ha fájnak is azok. Nem tudok Kovács Imréhez csat­lakozni­ Féja Géza ellen, de állást fog­­lalok ellene, ha műveiben szembefordul azzal a szereppel, melynek mértékét önmaga számára műveiben adta fel. Kovács Imre ellen csak akkor fogok szövetkezni s csak azért, ha megtöri a Néma forradalom vonalát. Veres Péter­ről akkor s azért lesz véleményem, ha elfordult attól, amire őt a Számadás kötelezi. Németh Lászlóval akkor szál­lok szembe, ha elhagyja nyugtalansá­gát, mely őt mindig előre s előre löki az igazság megismerésében. A Nyugat­­tot akkor fogom támadni, ha aláen­gedi irodalmi igényét és mértékeit s ha más irodalompolitikát fog űzni, mint amire hagyománya kötelezi. Er­dei Ferencet akkor fogom nyugtala­nítani, ha feladja azt a módszert a kutatásban, amelyet eddigi műveiben töretlenül alkalmazott. S ha valaki már észrevett valakinél ilyesmit, kérem szóljon nekem, és vele azon­nal s könyörtelenül szövetkezem, mert ilyen társakat már régen keresek. Jócsik Lajos

Next