Kelet Népe, 1941 (7. évfolyam, 1-23. szám)
1941-03-15 / 5. szám
JEGYZETEK JUSTH ZSIGMOND NAPLÓJA KÖRÜL tanulságos vita indult a Nyugat legutóbbi számában. A lap szerkesztősége a szólás és írásszabadság jogán két egymásnak merőben ellentmondó írást közölt Justh Zsigmond naplójáról. Két fiatal kritikusé a két ellentmondó írás, minket arra kényszerít, hogy megálljunk felettük egy pillanatra. Az egyik élesen és maró gúnynyal mérlegre teszi Justh dekadens, bomló, arisztokrata, vagy pontosabban: társasági életformáját. A naplót silány munkának tekinti s Justh regényeit jobbaknak tartja a Naplónál. A másik kritikus kifent tollal siet az életforma védelmére, a naplót tartja remekműnek, a regényeket pedig önképzőköri stílusgyakorlatnak. Hol hát az igazság, kinek higgyen a jámbor olvasó? Mi lett volna az igazsággal, hogy ha csak az egyik írás jelenik meg, mondjuk Bóka Lászlóé Az Ország Útjában, vagy Illés Endréé a Nyugatban? Melyik közelítette volna meg a Napló értékét? Melyik határozta volna meg helyesen ennek a könyvnek irodalomtörténeti értékét, vagy szellemtörténeti szerepét? Vagy melyik mutatta volna meg, hogy az olvasó milyen szempontok alapján engedje irodalmi élményei közzé ezt a könyvet? S lehet-e egyáltalán, hogy ugyanarról a könyvről ilyen ellentétesen szóljanak a kritikusok? Erre a kérdésre azt szokták felelni, hogy a kritika is műfaj és írói teljesítmény. De az a tétel is igaz, hogy a mű szent, s ha már megszületett, akkor minek szülik újra több-kevesebb sikerrel a kritikusok utóérzéseiket, melyeket a mű fölkeltett? S ha ezek az érzések ennyire ellentétesek, akkor minek kapcsolják azokat a műhöz, melynek az érzelmek felkeltésében is csak egynemű, egyirányú lehet szerepe és hatása? Az olvasó joggal töprenghet most ezen. Mi segíti ki ebben az esetben? Az a felismerés, hogy Justh esetében az igazság valahol a két álláspont szintézisében van. Justh naplójában megdöbbentő a magyar feudális felső réteg felbomlása, életformájának széthullása. Teljesen Bóka álláspontján vagyunk, amikor szinte Cervantes kalamárisába mártotta tollát. De miért nem értékeli jobban, hogy ez a magyar író műveiben mennyire meghaladni törekedett azt a sok csömört és meddőséget, melyet naplójában följegyez? Justh esetében tehát adva van egy rettenetes társadalmi, szinte már csak társasági helyzet és a szándék az ebből való szabadulásra. Az egyik az élete, a másik irodalmi szándéka. Justh életében esendő (Naplóját néhol döbbenve csapja össze az ember), de ha azzal az igénnyel írta naplóját, hogy valaha megjelenjen, akkor emberi nagyságát tudom csak bámulni sok vallomásával kapcsolatban, nagy őszinteségét, amelynek magasságáig azt hiszem kevés író emelkedett a magyar irodalomban. Illés Endre életformájának mentségére Justh műveinek szándékát hozza fel. De akkor mit csináljunk ezekkel az ellentétekkel: a Naplóban megírt tivornyákkal, amikor „Holbeini madonnákat“ kaptak le Simivel tíz körmükről a kertek és kazlak alatt, s azzal a másik ténnyel, hogy parasztokkal színdarabokat játszatott a birtokán, s hogy eljutott a népből jövő megújhodás felismeréséhez? Justh írói és emberi nagyságát a Napló megjelentetése után most már az dönti el, közlésre szánta-e a diáriumot? Ha igen, akkor magára és társaságára nézve a hallás és dekadencia legőszintébb s legintimebb beismerésének bátorságáig jutott el. S nem tudjuk megérteni Halász Gábor eljárásának jogosságát, hogy a Naplóból kihagyott részleteket. Milyen jogon nyúlt a műhöz s éppen ahhoz a műhöz, mely nélkül Justh emberi és írói értékelése egyáltalán lehetetlen? S milyen jogon hagyott ki éppen olyan részeket, amelyek Justh bátorságának bizonyítékai? S egyáltalán miért kisebbítette Justh bátorságát azzal, hogy a magáéhoz mérte azt? Eljárása annál súlyosabb, hogy kívüle Halász Gáboron kívül senki sem ellenőrizheti a kihagyások mértékét, az átírás jelentőségét. Úgy jártunk hát Justh naplójával is, mint Prohászka Ottokáréval. S minthogy ma nagyon divatos műfaj a naplóírás, az írók vegyék eszükbe, hogy naplóikat még az életükben, utolsó óráik előtt adják gyorsan közre, ha szerzői jogsértést nem akarnak elszenvedni holtuk után, tehát ha nem akarják, hogy túlvilági kínjaikat a földönmaradottak még külön fájdalmakkal szerezzék meg. AZ EGYIK SZOMORÚSÁG MÉG EL SEM MÚLT, és máris újabb éri az embert. A Márciusi Front felbomlása most érkezett utolsó fejezetéhez: az együvé tartozó és egyet akaró írók és politikai írók végre nyíltan is összevesztek. Amint olvasom a cikkeket, a kritikákat és válaszokat, egyre erősebben érzem, hogy nem tudom elfogadni egyik álláspontját sem úgy, hogy szövetségre léphessek vele a másik ellen. Nem tudom ezt megtenni, mégpedig többféle okból. Én húszesztendős kisebbségi sorból jöttem haza s csak két esztendeje élek itt Budapesten. Nem tudom még elfelejteni a kisebbségi élet iskoláját, mely arra tanított, hogy íróban elsősorban művén keresztül keressem az emberi értékeket s így határozzam meg a magam emberi viszonyát is hozzá. Nekem úgy tűnt fel a kisebbségi helyzetben, hogy a Boldog ember, a Kiskunhalom, a Puszták népe, a Viharsarok, a Futó homok, az Egy parasztcsalád élete, a Cifra nyomorúság, a Parasztok, a Börtön, a Néma forradalom, a Számadás, a Tanú és a Válasz s egy messzi síkon még a Nyugat is ugyanazt a Magyarországot dokumentálja, azt, amely nem volt még, hanem lesz, s merthogy lesz, ezért élni érdemes. Ki ne találta volna aztán természetesnek, hogy a művek mögött az írók legalább úgy fonódnak össze, mint a műveik? S így is volt. Ezek a könyvek egy egységes atmoszféra szépséges tenyészete. S vegyük csak figyelembe: eltűnt ez az atmoszféra, az írók egymásnak estek s kevés kivétellel az a helyzet, hogy a kor igénye és az írói alkotás a nyögő s jajgató hegyek és a kisegerek parabóláját juttatja eszünkbe. Két esztendő alatt hallatlan ostromot kellett kiállanom, hogy megőrizzem kisebbségi emlékeimet. S a felesleges szószaporítás helyett csak a következőket akarom mondani. Soha senkivel sem tudok összeállani valaki vagy valami ellen személyes sérelmeim alapján, ha fájnak is azok. Nem tudok Kovács Imréhez csatlakozni Féja Géza ellen, de állást foglalok ellene, ha műveiben szembefordul azzal a szereppel, melynek mértékét önmaga számára műveiben adta fel. Kovács Imre ellen csak akkor fogok szövetkezni s csak azért, ha megtöri a Néma forradalom vonalát. Veres Péterről akkor s azért lesz véleményem, ha elfordult attól, amire őt a Számadás kötelezi. Németh Lászlóval akkor szállok szembe, ha elhagyja nyugtalanságát, mely őt mindig előre s előre löki az igazság megismerésében. A Nyugattot akkor fogom támadni, ha aláengedi irodalmi igényét és mértékeit s ha más irodalompolitikát fog űzni, mint amire hagyománya kötelezi. Erdei Ferencet akkor fogom nyugtalanítani, ha feladja azt a módszert a kutatásban, amelyet eddigi műveiben töretlenül alkalmazott. S ha valaki már észrevett valakinél ilyesmit, kérem szóljon nekem, és vele azonnal s könyörtelenül szövetkezem, mert ilyen társakat már régen keresek. Jócsik Lajos