Kelet, 1881. február (11. évfolyam, 25-47. szám)
1881-02-08 / 30. szám
f J ► / ú A „KELET" eliTfJzatéei dija : Vidékre postán vagy helyben házhoz hordva Egész évre..............................................16 frt. Fél évre...................................................8 „ Negyedévre ................................................4 „ Egy hóra helyben.......................................1 frt 50 kr. Egyes számára 6 kr. Megjelenik a „Kelet“ mindennap, az ünnepeket követő napok kivételével. Szerkesztői és kiadói szállás : főtér 4-ik szám áfQ^í'Cctio^ no'm adatnafí vv^aa. Tizenegyedik évfolyam.KELET 30. szám. POLITIKAI ÉS KÖZGAZDASÁGI NAPILAP, 1881. KOLOZSVÁR, 1881. febr. 7. Hiában rapsolik a csóka, Nem lesz fejér holló soha. Mocsáry úr, a ki úgy látszik egy cseppet sem okult azon, hogy felszólalásai mindegyre Erisz almának válnak be pártjánál, most már az „Ellenzék“-ben bizonyítgatja, hogy mennyire nem rebellis párt a függetlenségi. Igaz, hogy arra már még a szélsőségek táborában is nehezen akad vitéz vállalkozó, hogy magát nyíltan forradalmárnak adja ki, s így e felszólalásával Mocsáry úr kevésbbé teszi ki magát a veszélynek, hogy mint az „Egyetértés“ben történt, saját pártja emberei által megczáfoltassék, de azért saját hívei is valószinüleg be fogják ismerni, hogy Mocsáry úrép oly kevéssé tudja megczáfolni a szélbal forradalmi törekvéseit, mint ahogy pártelnök létére még azt sem tudta, hogy pártja minemű politikai czélok felé tör. Hiában való erőlködés. A szélsőbaloldal a régi balközép virágzó korában is fennállott és azóta inkább vadult, hogysem szelídült. Mit akarnak tehát a fúzió alkalmával otthon feledett régi balközépiek, hogy minden áron az egykori tiszapárttá metamorphizálja magát ez a képtelenség-párt ? Hiába nlr Mocsáry az „Egyetértés “-be, vagy kisebb feltűnés kedvéért az aristocrata eresztékkel megnémetesített erdélyrészi szélbali kotyvalék orgánumába, azért a telivér mokra szélbal hallgatagép úgy meg fogja czáfolni őt, mint nyilvánosan. Tekintsük azonban kissé közelebbről Mocsáry úr okoskodásait, úgy látszik, zokon esik neki, s ezt épen Mocsárynak el is hisszük, hogy sokan azzal vádolják a szélbajt, miszerint a soczialistákkal és a munkáspárttal czimborál. Igaz bizony, baj is bizony, Mocsáry úr talán nem is tehet róla, de azért mégis úgy van. Mert az csak gyönge elméjű embereknek argumentum, hogy a munkáspárt folyamodására, melyet a párisi commune egyik tagja, s több hasonszőrűbőrű ember tolmácsolt, a szerbül azt válaszolta, hogy „a munkáspárt képviselői, mint olyanok a függetlenségi párt értekezletén helyet nem foglalhatnak.“ Hiszen ezzel az volt mondva, hogy különben ugyanazon emberek, csak nem azzal a czímmel, de azért megjelenhetnek a gyűlésen. Ha az árvaház vagy bölcsőde-egylet akarta volna elküldeni képviselőit, akkor is csak ezt kellett volna válaszni a szélbalnak, mivelhogy a függetlenségi, vagy egyéb párt gyűlésén más külön szervezkedett párt, egylet vagy bármiféle testület részt nem vehet. Hanem azt mondaná meg Mocsáry úr, váljon igaz-e az, hogy Csillag Zsigmond a függetlenségi párt kebelében van ? váljon igaz-e, hogy Csillag azon a hírhedt gyűlésen dictiókat tartott? És a végén igaz-e, hogy Csillag soczialista agitator ? Párt, amely határozottan elitél valamely vele ellenkező politikai irányt, nem tűri meg kebelében annak embereit se, s nem engedi magát compromittáltatni általa. Dehát a párt érdemes elnöke nem is árulhatja el a párttaktika minden csinját binját. Hová apadna le a hívek száma, ha a Csillag-féle embereknek a szélbal ajtót mutatna soczialistáknak, communistáknak, republicanusoknak? Tisztesség tekintetében kétségkívül sokat nyerne, de mit ér a titulus az elkeseredett munkások, a Párisból kicsapott kommunisták, s mindazon nagy szájú agitátorok hősi csapatának titulusa nélkül, akik kétségkívül nagy sikerrel közvetítik a párt népszerűségét. Ne azt mondja tehát Mocsáry úr, hogy ő mit vall, hanem azt amit pártja cselekszik. Hanem Mocsáry úr első czikkében belekeveredett ama fogas théma fejtegetésébe is, várjon akar-e forradalmat, vagy se a szélből. Megvárjuk miként mentegetődzik erre nézve következő czikkében a pártelnök. Román hang az oszt. magy. monarchiában élő románok állapotáról. Maiorescutól közelebbről egy czikk jelent meg, melyet a romániai szabadelvű lapok, a conservativok manifestumának neveznek. Maiorescu e czikkben a conservativok nevében beszél, igényt tart azonban arra, hogy általában a román fiatalság eszméinek, kívánságainak is kifejezője. Maiorescu az Osztrák-Magyarországban levő románok helyzetéről is szól, melyet, összehasonlítva az Oroszország alatt levő bessarabiai románok helyzetével, fényesnek talál. Ha egy tekintetet vetünk — írja Maiorescu — az Oroszország alatt levő bessarabiai románok s az Ausztriában levő bukovinai, erdélyi s bánáti románok helyzetére, egy szembetűnő különbséget találunk: az oroszországi románok meg vannak semmisítve, az ausztriai románok jóllétben vannak. Oroszország egy monarchia, mely megsemmisiti a nemzetiségeket, Ausztria fenntartja. Besarábiában nincs már Mind érezték, dalolgatták : „Minek is van a szerelem“ ! . . . ... És a mézes szavú dalnok ott fekszik most a ravatalon. . . Ma még csak ott s holnap immár Reáborul a sirhalom . . . S gili madár, turul madár Szárnyát veri, tollát tépi . Nincs több, ki egy nemzet lelkét Úgy átérzi, úgy megérti . . . többé román iskola, Oroszországban nem nyomatnak román könyvet vagy román hírlapot; a román nemzet, mint ilyen, Oroszországban elenyészett. — Egészen másképen van az ausztriai Bukovinában. Az állam részéről itt semmi akadály se történik a román egyház, román iskola, a román kultúra kifejlődése ellen. Román könyveket és hírlapokat nyomtatnak, a románnyelv és irodalom a Lyceumokban s a csernovitzi egyetemen tárgya a tanulmánynak, sőt még egy bukovinai román dr. Petrino, mint a román nemzet képviselője, miniszter is volt Hohenwart alatt. A közjegyzői rendtartás módosítása tárgyában tartott értekezlet szombaton ülésében megbeszélés tárgyává tette a közjegyzői kényszerkérdést. Érdemleges határozatot e tárgyban azonban ma nem hozott. Indítvány tétetett azért, hogy a nyilvántartó könyvi, telekkönyvi bejegyzések csak közjegyzői okmány alapján történhessenek. Egy más irányban is inditványoztatott a közjegyzői kényszer behozatala ; az hangsúlyoztatott ugyanis, hogy az írni és olvasni nem tudók írásbeli okmányok kiállításánál igen sok veszélynek vannak kitéve, amiért is czélszerű lenne analfabéták által kiállítandó okmányokat csak akkor ruházni fel joghatállyal, ha azok közjegyzői által állíttattak ki. A képviselőház febr. 6-iki ülésén interpellácziók elintézésével és törvényjavaslatok végleges elfogadásával foglalkozott. A zajos discussióknak vége van s a csendes és zajtalan, de épen azért hasznosabb munka van soron. Az interpellácziók közül megemlítjük a miniszterelnöknek Orbán Balázs interpellácziójára adott válaszát a románországi magyar menekültek visszatelepítése ügyében. Kijelenti, hogy a kormány nem vehet védelme alá olyan katonai kötelezettségeik teljesítése embereket, kik elől szöktek meg hazájukból ; azután pedig nincsen semmi tudomása oly visszatelepítési kérvényekről, melyek „ridegen, hidegen, lelketlenül“ vissszautasittattak volna. A KELET TÁRCZÁJA. Tóth Kálmán halálakor, 1881 február 3-án Gili madár bánatjában Szárnyát veri, tollát tépi, — Odamegy a turul madár — Mi bánt téged? — kérdve kérdi. — Sírjál te is, turul madár, Sírjál te is, sírjál nagyon , Édes ajkú magyar dalnok Fekszik most a ravatalon! Édes ajkú magyar dalnok, A szerelem hű dalnoka. Az én mély, nagy bánatomnak, Keservemnek ez az oka! . . . S felzokog a turul madár. — Felzokog egy egész nemzet, A melynek ö szerelemről, Búbánatról annyit zengett. . . Szerelemről, búbánatról ! . . . Hajh ! hiszen ő jól ismerte, Hogy miből van alkotva a Magyar nemzet szive, lelke. Kenderszálat fonó lányok, Selyem ruhás úri dámák, Czifra urak, szántó-vetők Az ő dalát dalolgatták, Harczba indult vitéz, kinek Menni kellett, csak „előre,“ S otthon maradt özvegy, amig „Sáppadt asszony lett belőle“ . . . Ifju szivek, kiket megszállt Egy sejtelmes kéj, gyötrelem, Tompa Kálmán Összehasonlitás a romániai magyarok ,s az erdélyi és magyarországi románok közt. Fennebbi czim alatt a brassói „Gaz. Trans, közelebbi számú czikket közöl, melyet érdemes megismertetnünk olvasóinkkal nemcsak azért, mert részben feleletül szolgál egy lapunkban megjelent közleményre, de igen jelemző hangjánál fogva is. Azzal a gyermekes méreggel, indulatoskodással van írva, mellyel az oláh sajtó szól rólunk a nemzetről általában s állami életünk minden mozzanatairól. Hirdetési dijak. Egy négyszög czentiméternyi tér ára 2 kr. Bélyegdij minden hirdetés után 30 kr. Nagyobb és gyakoribb hirdetéseknél külön kedvezményt is nyújt a kiadóhivatal. Hirdetéseket fölvesznek; Bécsben; Oppelik Alajos Stadt Stubenbastei Nr. 2. (Eckhan) der Wollzeile 36.) Haasenstein et Vogler (Wallfisch-gasse 10 Rnd. Messe PublicistischeBureau. Budapesten: Haason.ste. és Vogler hirdetés közv. irodája. Goldberger A. hirdetések fe vételi irodája Budapesten Szervitatér 3. sz. ifCx^UtiU* cíAfeíH garmond sora után 25 krajezár fizetendő. Kolozsvár, kedd, február 8 Beszél álmaikról. Trajanusról, a gyarmatokról, a római czivilizációról s ez egyszer elfelejtvén történetiróit is, kik egyebeket állítottak — „szájról szájra menő hagyománynak“ mondja a tudást, mely az erdélyi románt a Traianus legióbeli katonái „római“ (?) utódának tartja ; beszél, hogy nemzete adót fizet, katonáskodik s amíg elfelejt szólani arról, hogy hát milyen sorsban is él az a 40—50,000 magyar ott Romániában ? addig minden sora közül nem csak az az égő vágy olvasható ki, hogy ő szeretne ezen a helyen itr lenni, hanem a panasz is mintha elnyomva, üldözve tengne itt az a számnélkül való román honfi ott a mezöségen s fenn Hunyad megyében... E kiabálással szemben jól esik olvasnunk olyan kiváló férfinak nyilatkozatát mint Maiorescué, melyet fentebb adunk. A következő czikk annyiban is érdekes, hogy tudtunkra adja, minő indulattal, micsoda vágyakkal s mennyi vonzalommal állanak aktivitásba már a közeljövőbe oláh atyánkfiai. A czikk így szól : „A magyar hírlapok s különösen a kolozsváriak, előszeretettel hasonlítják össze a Romániában élő magyarok politikai helyzetét, az Osztrák-magyarországban levő románok helyzetével, állítván, hogy mi itt a magyar államban nem követelhetünk kiterjedtebb nemzeti jogokat, mint amennyit ad Románia az ottani magyaroknak. A román hírlapok régtől fogva felhagytak azzal, hogy az erdélyi magyar hirlapokkal nemzeti és politikai polémiákba bocsátkozzanak, miután képtelennek tartják a históriai v való igazság elismerésére. Ennek folytán az alábbi sorok nem a magyar hírlapokhoz, hanem azon személyekhez vannak intézve, kiket a felsőbbségi előny teljesen el nem vakított. 1) Mi osztrák-magyar románok, a főpaptól a bocskorosig, egy nemzedékről nemzedékre szállott traditiót bírunk, mely szerint azon régi romai gyarmatosok származékai vagyunk, kiket Traján császár 105-ben rendkívül nagy számban hozott ide, hogy egy hatalmas ethnographiai kordont húzzon Pannónia és Dácia éjszaki részétől a Seythák és Sarmathák közt, valamint az illyiriai és balkáni román tartományok közt. A római felsőbb miveltség könnyű szerrel magához vonzotta a hátramaradt népeket, kik szívesebben maradtak itt a latin elemmel, minthogy Dáciából más Szláv világba vándoroljanak ki. — A régi Dácia minden részeiből levő románoknak e nemzeti traditiója meg van erősítve a régibb és ujabbkori latin, német s szláv jeles kutatók által irt egyetemes történelemben s bizonyitva van nyelvünkkel, ruházatunkkal és szokásainkkal. Minket úgy Atilla, mint Árpád invasiója itt az országban talált, saját politikai, pénzügyi s igazságügyi institutiókkal. A Szt. István által kibocsátott törvények mutatják, hogy az institutiókból melyik jelentékeny rész van, az Ázsiából jött új elem törvényhozásába bevéve. Nem a mi hibánk, hogy ma Szt. Istvánt az ő származékai, butának tartják. A romániai magyarok Moldovába vándoroltak ki, ugyrészt Dózsa idejében, hogy ne legyenek megcsonkítva füleiktől, kezeiktől, vagy hogy ne legyenek más módon kínozva az öregebb székelyektől; a másik rész elszaladt a határvidéki katonáskodás elől M. Terézia idejében; ott el lettek fogadva s telepítve. Ők ott román institutiókat találtak, s azokhoz alkalmazták magukat, mint alkalmazzák magukat a német kivándorlók az angol amerikai institutiókhoz. A magyarok ottani maradékai Románia egész területén el vannak szórva, kik mindennapi kenyerek megszerzése végett mentek Romániába, melyet otthon, a „magyar hazában“ nélkülöztek. Mi osztrák magyar románok itt többen vagyunk mint a görögök Görögországban, a hollandusok Hollandiában, mint a dánusok Dániában, mi az általunk lakott és művelt területen, a legcompactabb elem vagyunk ; három millión felül vagyunk — a renegát gemlemanokon kívül. A magyarok Romániában 40—50,000 közt váltakoznak. Az Osztrák-Magyarországban levő románok az államnak 50,000 közös hadseregben harczost adnak s mintegy 20,000 reservistát, tehát három hadtestet. A romániában levő magyarok a román hadsereghez semmivel se járulnak. Az osztrák-magyarországi románok adója közel 15 millió frtra .ug. a Romániában levő magyarok adója, legjobb esetben, annyi ezer frt lehet. S az arány mindenben íg:y megy. 2) Hogy megmutassuk a civilizált világnak, mily képtelenségekkel kell az osztrák magyarországi románoknak küzdeni, lm itt egy példa : Jókay Mór, egy magyar költő, a „Hon“ szerkesztője kitalálta, hogy a moldvai románok eloláhosodott magyarok, s hogy a csángók az ottani el nem oláhosodott magyaroknak maradékai. Elég volt ennyi arra, hogy az osztrákragyarország és Romániában levő összes románok eloláhosodott magyaroknak nyilváníttassanak, kiknek visszamagyarositása a magyar faj , a magyar király joga lenne. Jókai után elvállottak Réthy, Solyom-Fekete, Koos, be akarván bizonyítani, hogy a Déva, Naszód, Másmaros környékein levő románok eloláhosodott magyarok. E rajongó kezdeményezéssel majdnem egy időben kezdettek őrült dühvel létrejönni a tisztviselők, tanárok, írók s a magyar clprus részéről, a magyarosodásra vonatkozó különböző tervek. Kicsapongó buzgalmukban még azt se kérdezték meg maguktól, hogy mi módon olálni. Minden tettünk és sorsunk pillanatnyi hangulattól, rögtöni szeszélytől, esetlegességektől, a szerencsétől függ. A legkomolyabb, éveken át szövetlenül követett szándékainkat valami előre nem látott körülmény az ellentétbe változtatja át. — Egyetlen óra megsemmisíti századok vívmányát ! Erre gondolva, csak gyenge emberek válhatnak fatalistákká, csak ezek rakhatják kezeiket csüggetegen az ölükbe, mondán ; úgy jönnek a dolgok, amint jönniök kell. Épen mert esély és előre nem látható körülmények zavarják meg gyakran szándékainkat, épen azért csak nagyobb buzgalommal és minden rendelkezésünkre álló eszközzel kell azoknak megvalósításához látnunk. Azon napoknak számát is, melyeken „határozott pech“-ünk van, a melyeken a zongorajátszónak nem mennek kézzől a passage ok, ujjai mereveknek látszanak, melyeken a poétának vers nem akar sikerülni és a műlovart szégyenben hagyja nagy fáradsággal és kitartással dresszírozott lova és csúffá tesz minden munkát, — még az ily napoknak számát is meg lehet kisebbíteni. AZ UGYNEVEZETT „PEGH“-RÓE Vannak napok, melyeken az embernek határozott pechje van, napok, melyeknek legkorábbi reggeli óráiban tavalyi szabókoutó riaszt fel bennünket az ágyból, melyeken „bal lábbal“ lépünk a fekhelyünk elé terített pokrócz — esetleg medvebőrre, [melyeken a pohár tiszta viz helyett, melyet éhomra torkunkon leönteni szoktunk, nagy sietve az — éjjeli lámpa tartalmát isszuk meg, a déli órákban eltörjük legkedvesebb tajtékszipkánkat, este a színházban ráülünk a kalapunkra és késő este az utcza sima aszfaltján belebotlunk a holdvilágba; szóval , vannak napok, amelyeken bármibe fogjunk is, biztosak lehetünk afelöl, hogy nemcsak nem sikerül, de sőt a legkeservesebb ellentétbe megy által. Vagy nem hisz ön az ilyen napokban ? Szerencsére ritkák is ezek és az ágybafekvéssel rendszerint véget is érnek. Az ilyen napon, melyet rendesen már felkeléskor megismerhetni, a mennyiben fontos terminust vagy légyottot alszunk el, eltörjük a vizes poharat és meztelen lábbal lépünk a forgácsokba, a kávénál kövér makulát cseppentünk az asztalon fekvő beszélytisztázatra és az inast csöngetvén, kezünkben marad a zsinór, ilyen napon a legcsekélyebb dologba sem merek fogni, nem látogatom meg jó barátomat, mert úgy sem találnám otthon, vagy — ami még rosszabb — otthon találom és összeveszek vele; az ilyen napon semmiféle megbízást nem végzek, semmi ügyben nem járok el, színházba, de csak sétálni sem megyek, bérkocsiba meg már éppenséggel nem ülök, mert van rá példa, hogy a komfortáblis ló is — neki szilajodik, vagy lagalább útközben összerogy, estében magával rántva az egész „ablakzörgedelmes faalkotmányt“ — vulgo : komfortábii. Ilyen napokon szépecskén otthon maradok, olvasok egy keveset, írok egy keveset, zongorázom is esetleg valamit, noha tudom, hogy a hangjegy gyors megfordításánál okvetlenül belelépek a lapba, — szivarozom, ámbátor bizonyosra vehetem, hogy ilyen napon a legdrágább szivar is hat felöl szelet és a csücsök levágásánál a takarólap szintén leválik; — otthon maradok és elgondolkozomságról általában, úgyszintén az emberi gyarlóa „pech“-ről különösen. És csakugyan ép oly tagadhatatlan, mint teltűnő tény, hogy vannak emberek, akik tehetnek akármit, anélkül, hogy ki lennének téve a veszélynek, miszerint az, amibe fognak nem sikerül. Vén asszonyok és tapasztalatlan ifjú emberek rámondják ezekre, hogy : „disznóban vannak“, vagy „disznó szerencséjük van“, hanem a dolog mélyére egyikük sem hatol. Én ezt a körülményt azzal magyarázom meg magamnak, hogy ezen emberek épen csak azt cselekszik, amit akarnak és csupán csak azt akarják cselekedni, amit bírnak; ezek nem experimentálnak jobbra balra, hogy ez vagy az nem- sikerül majd nektek. De hányan vannak, kik valami szép eredményt látva, vagy valami csodálatos sikert bámulva, elgondolják magukban: „ez már aztán derék dolog; az ilyesmit magam is szeretném!“ Ezeknek szemei annyira rajta csüggenek az irigylésre méltó magaslaton, hogy emiatt egészen elfeledik a fáradságos lépcsőfokokat, melyek oda felvezetnek. Egy kétségbeesett ugrás nem ér semmit,sangvinikus erőlködés ritkán vezet a czélhoz. Hosszú éveknek a folytonos gyakorlata, fáradhatlan szorgalom segít a főzélhoz. így vagyunk a legtöbb dologgal,melyeket bámulunk, és amelyekre rámondják, hogy az illetőnek „disznó szerencséje van“, mert nincsen sejtelmünk sem azon nehézségekről, melyek azt lehetővé tették. Aki a szükséges eszközök nélkül fog valamibe, az ne csodálkozzék, ha a dolog balul üt ki és a balsikert egyedül magának tulajdonítja. De az emberek ahelyett, hogy ezt belátnák, ahelyett, hogy ne mernének valamibe fogni, míg joguk nincs hozzá, a „pech“-ről, „bal- Csillagzat“-ról, „sorsszeszély“-ről panaszkodnak. Az úgynevezett „pech“ legtöbb esetben nem egyéb, mint erély hiánya, vagy ügyetlenség. Aki nem tud úszni, az ne merjen a folyóba menni, mielőtt sekély helyeken úszni megtanult volna. Aki embertársának magasabb képességeire, nagyobb ügyességére és talentumára irigy szemekkel tekint, az ne következtesse ebből, hogy mint kevésbé képesített egyén ugyanazt az eredményt kell elérnie, hanem inkább igyekezzék törekvés és szorgalom által a hiányzó tehetséget pótolni. A szorgalom és tehetség, és pedig olyan tehetség, melyet akarattal és eréllyel mindenki megszerezhet- A szorgalom mindig eredménnyel versenyezett az erély nélkül való tehetséggel, bármily nagy is lett légyen is az utóbbikor az ilyen napnak szelét érezzük, legjobb a dologban megnyugodni és megfogadni azt a jó tanácsot, hogy visszás szél idején legjobb a kikötőben vesztegelni és csak szükség esetén, erős járművön szállnunk a sík tengerre.... Ilyen és hasonló szemlélődésekre bocsátkozom a „pech“-es napokon. Mindenekelőtt korábban fekszem le és igy a napot megröviditem. Másnap pedig annál korábban kelek fel és a tegnap mulasztásait pótolni sietvén, nagyot nevetek a sors szeszélyeskedésén, az úgynevezett „pech“-en. Hasonlót tanácsolhatok a kedves olvasónak is. F. Barát Á.