Kelet, 1881. február (11. évfolyam, 25-47. szám)

1881-02-08 / 30. szám

f J ► / ú A „KELET" eliTfJzatéei dija : Vidékre postán vagy helyben házhoz hordva Egész évre..............................................16 frt. Fél évre...................................................8 „ Negyedévre ................................................4 „ Egy hóra helyben.......................................1 frt 50 kr. Egyes szám­ára 6 kr. Megjelenik a „Kelet“ mindennap, az ünnepeket követő napok kivételével. Szerkesztői és kiadói szállás : főtér 4-ik szám­ áfQ^í'Cctio^ no'm adatnafí vv^aa. Tizenegyedik évfolyam.KELET 30. szám. POLITIKAI ÉS KÖZGAZDASÁGI NAPILAP, 1881. KOLOZSVÁR, 1881. febr. 7. Hiában rapsolik a csóka, Nem lesz fejér holló soha. Mocsáry úr, a ki úgy látszik egy cseppet sem okult azon, hogy felszólalá­sai mindegyre Erisz almának válnak be pártjánál, most már az „Ellenzék“-ben bizonyítgatja, hogy mennyire nem rebel­lis­ párt a függetlenségi. Igaz, hogy arra már még a szélső­ségek táborában is nehezen akad vitéz vállalkozó, hogy magát nyíltan forradal­márnak adja ki, s így e felszólalásával Mocsáry úr kevésbbé teszi ki magát a veszélynek, hogy mint az „Egyetértés“­­ben történt, saját pártja emberei által megczáfoltassék, de azért saját hívei is valószinüleg be fogják ismerni, hogy Mo­csáry úr­ép oly kevéssé tudja megczáfol­­ni a szélbal forradalmi törekvéseit, mint a­hogy pártelnök létére még azt sem tud­ta, hogy pártja minemű politikai czélok felé tör. Hiában való erőlködés. A szélsőbal­­oldal a régi balközép virágzó korában is fennállott és azóta inkább vadult, hogy­­sem szelídült. Mit akarnak tehát a fúzió alkalmával otthon feledett régi balközé­­piek, hogy minden áron az egykori tisza­­párttá metamorphizálja magát ez a kép­telenség-párt ? Hiába n­lr Mocsáry az „Egyetértés “-be, vagy kisebb feltűnés kedvéért az aristocrata eresztékkel meg­­németesített erdélyrészi szélbali kotyva­­lék orgánumába, azért a telivér mokra szélbal hallgatag­ép úgy meg fogja czá­­folni őt, mint nyilvánosan. Tekintsük azonban kissé közelebbről Mocsáry úr okoskodásait, úgy látszik, zokon esik neki, s ezt épen Mocsárynak el is hisszük, hogy so­kan azzal vádolják a szélbajt, miszerint a soczialistákkal és a munkás­párttal czimborál. Igaz bizony, baj is bizony, Mocsáry úr talán nem is tehet róla, de azért még­is úgy van. Mert az csak gyönge elméjű embereknek argumentum, hogy a munkás­párt folyamodására, melyet a párisi com­mune egyik tagja, s több hason­szőrű­­bőrű ember tolmácsolt, a szerbül azt vá­laszolta, hogy „a munkáspárt képviselői, mint olyanok a függetlenségi párt érte­kezletén helyet nem foglalhatnak.“ Hi­szen ezzel az volt mondva, hogy külön­ben ugyanazon emberek, csak nem azzal a czímmel, de azért megjelenhetnek a gyűlésen. Ha az árvaház vagy bölcsőde-egylet akarta volna elküldeni képviselőit, akkor is csak ezt kellett volna válaszni a szélbalnak, mivelhogy a függetlenségi, vagy egyéb párt gyűlésén más külön szervezkedett párt, egylet vagy bármiféle testület részt nem vehet. Hanem azt mon­daná meg Mocsáry úr, váljon igaz-e az, hogy Csillag Zsigmond a függetlenségi párt kebelében van ? váljon igaz-e, hogy Csillag azon a hírhedt gyűlésen dictiókat tartott? És a végén igaz-e, hogy Csillag soczialista agitator ? Párt, a­mely határozottan elitél va­lamely vele ellenkező politikai irányt, nem tűri meg kebelében annak embereit se, s nem engedi magát com­promittáltat­­ni általa. Dehát a párt érdemes elnöke nem is árulhatja el a párttaktika minden csin­ját binját. Hová apadna le a hívek szá­ma, ha a Csillag-féle embereknek a szél­­bal ajtót mutatna soczialistáknak, com­munistáknak, republicanusoknak? Tisz­tesség tekintetében kétségkí­vül sokat nyerne, de mit ér a titulus­ az elkesere­dett munkások, a Párisból kicsapott kom­­munisták, s mindazon nagy szájú agitá­torok hősi csapatának titulusa nélkül, a­kik kétségkívül nagy sikerrel közvetítik a párt népszerűségét. Ne azt mondja te­hát Mocsáry úr, hogy ő mit vall, hanem azt a­mit pártja cselekszik. Hanem Mocsáry úr első czikkében belekeveredett ama fogas théma fejtege­tésébe is, várjon akar-e forradalmat, vagy se a szélből. Megvárjuk miként mente­­getődzik erre nézve következő czikkében a párt­elnök. Román hang az oszt. magy. mo­narchiában élő románok állapotáról. Maiorescu­­tól közelebbről egy czikk jelent meg, melyet a romániai szabadelvű lapok, a conservativok ma­­nifestumának neveznek. Maiorescu e czikkben a conservativok nevében beszél, igényt tart azon­ban arra, hogy általában a román fiatalság esz­méinek,­­ kívánságainak is kifejezője. Maiorescu az Osztrák-Magyarországban levő románok hely­zetéről is szól, melyet, összehasonlítva az Oroszor­szág alatt levő bessarabiai románok helyzetével, fé­nyesnek talál. Ha egy tekintetet vetünk — írja Maiorescu — az Oroszország alatt levő bessarabiai románok s az Ausztriában levő bukovinai, erdé­lyi s bánáti románok helyzetére, egy szembe­tűnő különbséget találunk: az oroszországi ro­mánok meg vannak semmisítve, az ausztriai ro­mánok jóllétben vannak. Oroszország egy mo­narchia, mely megsemmisiti a nemzetiségeket, Ausztria fenntartja. Bes­arábiában nincs már Mind érezték, dalolgatták : „Minek is van a szerelem“ ! . . . ... És a mézes szavú dalnok ott fekszik most a ravatalon. . . Ma még csak ott s holnap immár Reáborul a sirhalom . . . S gili madár, turul madár Szárnyát veri, tollát tépi . Nincs több, ki egy nemzet lelkét Úgy átérzi, úgy megérti . . . többé román iskola, Oroszországban nem nyo­matnak román könyvet vagy román hírlapot; a román nemzet, mint ilyen, Oroszországban el­enyészett. — Egészen másképen van az ausz­triai Bukovinában. Az állam részéről itt semmi akadály se történik a román egyház, román is­kola, a román kultúra kifejlődése ellen. Román könyveket és hírlapokat nyomtatnak, a román­­nyelv és irodalom a Lyceumokban s a cserno­­vitzi egyetemen tárgya a tanulmánynak, sőt még egy bukovinai román dr. Petrino, mint a román nemzet képviselője, miniszter is volt Hohenwart alatt. A közjegyzői rendtartás módo­sítása tárgyában tartott értekezlet szombaton ülé­sében m­egbeszélés tárgyává tette a közjegyzői kényszerkérdést. Érdemleges határozatot e tárgy­ban azonban ma nem hozott. Indítvány tétetett azért, hogy a nyilvántartó könyvi, telekkönyvi bejegyzések csak közjegyzői okmány alapján történhessenek. Egy más irányban is inditvá­­nyoztatott a közjegyzői kényszer behozatala ; az hangsúlyoztatott ugyanis, hogy az írni és olvas­ni nem tudók írásbeli okmányok kiállításánál igen sok veszélynek vannak kitéve, a­miért is czélszerű lenne analfabéták által kiállítandó ok­mányokat csak akkor ruházni fel joghatál­lyal, ha azok közjegyzői által állíttattak ki. A képviselőház febr. 6-iki ülésén in­­terpellácziók elintézésével és törvényjavaslatok végleges elfogadásával foglalkozott. A zajos dis­­cussióknak vége van s a csendes és zajtalan, de épen azért hasznosabb munka van soron. Az interpellácziók közül megemlítjük a miniszterel­nöknek Orbán Balázs interpellácziójára adott vá­laszát a románországi magyar menekültek vis­­­szatelepítése ügyében. Kijelenti, hogy a kormány nem vehet védelme alá olyan katonai kötelezettségeik teljesítése embereket, kik elől szöktek meg hazájukból ; azután pedig nincsen semmi tudomása oly visszatelepítési kérvényekről, me­lyek „ridegen, hidegen, lelketlenül“ vissszauta­­sittattak volna. A KELET TÁRCZÁJA. Tóth­ Kálmán halálakor, 1881 február 3-án Gili madár bánatjában Szárny­át veri, tollát tépi, — Odamegy a turul madár — Mi bánt téged? — kérdve­ kérdi. — Sírjál te is, turul madár, Sírjál te is, sírjál nagyon , Édes ajkú magyar dalnok Fekszik most a ravatalon! Édes ajkú magyar dalnok, A szerelem hű dalnoka. Az én mély, nagy bánatomnak, Keservemnek ez az oka! . . . S felzokog a turul madár. — Felzokog egy egész nemzet, A melynek ö szerelemről, Búbánatról annyit zengett. . . Szerelemről, búbánatról ! . . . Hajh ! hiszen ő jól ismerte, Hogy miből van alkotva a Magyar nemzet szive, lelke. Kenderszálat fonó lányok, Selyem ruhás úri dámák, Czifra urak, szántó-vetők Az ő dalát dalolgatták, Harczba indult vitéz, kinek Menni kellett, csak „előre,“ S otthon maradt özvegy, amig „Sáppadt asszony lett belőle“ . . . Ifju szivek, kiket megszállt Egy sejtelmes kéj, gyötrelem, Tompa Kálmán Összeh­asonlitás a romániai magya­rok ,s az erdélyi és magyarországi románok közt. Fennebbi czim alatt a brassói „Gaz. Trans, közelebbi számú czikket közöl, melyet érdemes megismertetnünk olvasóinkkal nemcsak azért, mert részben feleletül szolgál egy lapunkban meg­jelent közleményre, de igen jelemző hangjánál fogva is. Azzal a gyermekes méreggel, in­dulatosko­­dással van írva, mel­lyel az oláh sajtó szól rólunk a nemzetről általában s állami életünk minden mozzanatairól. Hirdetési dijak. Egy négyszög czentiméternyi tér ára 2 kr. Bélyegdij minden hirdetés után 30 kr. Nagyobb és gyakoribb hir­detéseknél külön kedvezményt is nyújt a kiadóhivatal. Hirdetése­k­e­t fölvesznek; Bécsben; Oppelik Alajos Stadt Stubenbastei Nr. 2. (Eckhan) der Wollzeile 36.) Haasenstein et Vogler (Wallfisch-gasse 10 Rnd. Messe PublicistischeBureau. Budapesten: Haason.ste. és Vogler hirdetés közv. irodája. Goldberger A. hirdetések fe vételi irodája Budapesten Szervitatér 3. sz. ifCx^UtiU* cíAfeíH garmond sora után 25 krajezár fizetendő. Kolozsvár, kedd, február 8 Beszél álmaikról. Trajanusról, a gyarma­tokról, a római czivilizációról s ez egyszer elfe­lejtvén történetiróit is, kik egyebeket állítottak — „szájról szájra menő hagyománynak“ mond­ja a tudást, mely az erdélyi románt a Traianus legióbeli katonái „római“ (?) utódának tartja ; beszél, hogy nemzete adót fizet, katonáskodik s a­míg elfelejt szólani arról, hogy­­ hát milyen sorsban is él az a 40—50,000 magyar ott Ro­mániában ? addig minden sora közül nem csak az az égő vágy olvasható ki, hogy ő szeretne ezen a helyen itr lenni, hanem a panasz is minth­a elnyomva, üldözve tengne itt az a szám­­nélkül való román honfi ott a mezöségen s fenn Hunyad megyében... E kiabálással szemben jól esik olvasnunk olyan kiváló férfinak nyilatkoza­tát mint Maiorescué, melyet fen­tebb adunk. A következő czikk annyiban is érdekes, hogy tudtunkra adja, minő indulattal, micsoda vágyakkal s mennyi vonzalommal állanak akti­vitásba már a közeljövőbe oláh atyánkfiai. A czikk így szól : „A magyar hírlapok s különösen a kolozs­váriak, előszeretettel hasonlítják össze a Romá­niában élő magyarok politikai helyzetét, az Osz­­trák-magyarországban levő románok helyzetével, állítván, hogy mi itt a magyar államban nem követelhetünk kiterjedtebb nemzeti jogokat, mint a­mennyit ad Románia az ottani magyaroknak. A román hírlapok régtől fogva felhagytak azzal, hogy az erdélyi magyar hirlapokkal nem­zeti és politikai polémiákba bocsátkozzanak, mi­után képtelennek tartják a históriai v való igaz­ság elism­erésére. Ennek folytán az alábbi sorok nem a magyar hírlapokhoz, hanem azon sze­­mélyekhez vannak intézve, kiket a felsőbb­­ségi előny teljesen el nem vakított. 1) Mi osztrák-magyar románok, a főpaptól a bocskorosig, egy nemzedékről nemzedékre szállott traditiót bírunk, mely szerint azon régi romai gyarmatosok származékai vagyunk, kiket Traján császár 105-ben rendkívül nagy számban hozott ide, hogy egy hatalmas ethnographiai kordont húzzon Pannónia és Dácia éjszaki ré­szétől a Seythák és Sarmathák közt, valamint az illyiriai és balkáni román tartományok közt.­­ A római felsőbb miveltség könnyű szerrel magához vonzotta a hátramaradt népeket, kik szívesebben maradtak itt a latin elemmel, mint­hogy Dáciából más Szláv világba vándoroljanak ki. — A régi­ Dácia minden részeiből levő romá­noknak e nemzeti traditiója meg van erősítve a régibb és ujabbkori latin, német s szláv jeles kutatók által irt egyetemes történelemben s bi­­­zonyitva van nyelvünkkel, ruházatunkkal és szo­kásainkkal. Minket úgy Atilla, mint Árpád invasiója itt az országban talált, saját politikai, pénzügyi s igazságügyi institutiókkal. A Szt. István által kibocsátott törvények mutatják, hogy az insti­­tutiókból melyik jelentékeny rész van, az Ázsiá­ból jött új elem törvényhozásába bevéve. Nem a mi hibánk, hogy ma Szt. Istvánt az ő származékai, butának tartják. A romániai magyarok Moldovába vándo­roltak ki, ugyrészt Dózsa idejében, hogy ne le­­gyenek megcsonkítva füleiktől, kezeiktől, vagy hogy ne legyenek más módon kínozva az öre­gebb székelyektől; a másik rész elszaladt a ha­tárvidéki katonáskodás elől M. Terézia idejében; ott el lettek fogadva s telepítve. Ők ott román institutiókat találtak, s azokhoz alkalmazták magukat, mint alkalmazzák magukat a német kivándorlók az angol amerikai institutiókhoz. A magyarok ottani maradékai Románia egész te­rületén el vannak szórva, kik mindennapi ke­­nyerek megszerzése végett mentek Romániába, melyet otthon, a „magyar hazában“ nélkü­löztek. Mi osztrák magyar románok itt többen va­gyunk mint a görögök Görögországban, a hol­­lan­dusok Hollandiában, mint a dánusok Dániá­ban, mi az általunk lakott és művelt területen, a legcompactabb elem vagyunk ; három millión felül vagyunk — a renegát gemlemanokon kívül. A magyarok Romániában 40—50,000 közt váltakoznak. Az Osztrák-Magyarországban levő románok az államnak 50,000 közös hadseregben harczost adnak s mintegy 20,000 reservistát, tehát három hadtestet. A romániában levő magyarok a román hadsereghez semmivel se járulnak. Az osztrák-magyarországi románok adója közel 15 millió frtra .ug. a Romániában levő magyarok adója, legjobb esetben, annyi ezer frt lehet. S az arány mindenben íg:y megy. 2) Hogy megmutassuk a civilizált világ­nak, mily képtelenségekkel kell az osztrák ma­­gyarországi románoknak küzdeni, lm itt egy pél­da : Jókay Mór, egy magyar költő, a „Hon“ szerkesztője kitalálta, hogy a moldvai románok eloláhosodott magyarok, s hogy a csángók az ottani el nem oláhosodott magyaroknak mara­dékai. Elég volt ennyi arra, hogy az osztrák­­r­agyarország és Romániában levő összes romá­nok eloláhosodott magyaroknak nyilváníttassa­nak, kiknek visszamagyarositása a magyar faj , a magyar király joga lenne. Jókai után elvál­lottak Réthy, Solyom-Fekete, Koos, be akarván bizonyítani, hogy a Déva, Naszód, Más­maros környékein levő románok eloláhosodott magya­rok. E rajongó kezdeményezéssel majdnem egy időben kezdettek őr­ült dühvel létrejönni a tisztviselők, tanárok, írók s a magyar clprus ré­széről, a magyarosodásra vonatkozó különböző tervek. Kicsapongó buzgalmukban még azt se kérdezték meg maguktól, hogy mi módon olá­lni. Minden tettünk és sorsunk pillanatnyi hangu­lattól, rögtöni szeszélytől, esetlegességektől, a sze­rencsétől függ. A legkomolyabb, éveken át szö­­vetlenül követett szándékainkat valami előre nem látott körülmény az ellentétbe változtatja át. — Egyetlen óra megsemmisíti századok vívmányát ! Erre gondolva, csak gyenge emberek válhatnak fatalistákká, csak ezek rakhatják kezeiket csüg­­getegen az ölükbe, mondán ; úgy jönnek a dol­gok, a­mint jönniök kell. Épen mert esély és előre nem látható körülmények zavarják meg gyakran szándékainkat, épen azért csak nagyobb buzgalommal és minden rendelkezésünkre álló eszközzel kell azoknak megvalósításához látnunk. Azon napoknak számát is, melyeken „hatá­rozott pech“-ünk van, a melyeken a zongora­­játszónak nem mennek kézzől a passage ok, uj­jai mereveknek látszanak, melyeken a poétának vers nem akar sikerülni és a műlovart szégyenben hagyja nagy fáradsággal és kitartással dresszí­­rozott lova és csúffá tesz minden munkát, — még az ily napoknak számát is meg lehet ki­sebbíteni. AZ UGYNEVEZETT „PEGH“-RÓE­ Vannak napok, melyeken az embernek ha­tározott pechje van, napok, melyeknek legko­rábbi reggeli óráiban tavalyi szabókoutó riaszt fel bennünket az ágyból, melyeken „bal lábbal“ lépünk a fekhelyünk elé terített pokrócz — eset­leg medvebőrre, [melyeken a pohár tiszta viz helyett, melyet éhomra torkunkon leönteni szok­tunk, nagy sietve az — éjjeli lámpa tartalmát isszuk meg, a déli órákban eltörjük legkedve­sebb tajtékszipkánkat, este a színházban ráülünk a kalapunkra és késő este az utcza sima asz­­faltján belebotlunk a­­ holdvilágba; szóval , vannak napok, a­melyeken bármibe fogjunk is, biztosak lehetünk a­felöl, hogy nemcsak nem si­kerül, de sőt a legkeservesebb ellentétbe megy által. Vagy nem hisz ön az ilyen napokban ? Szerencsére ritkák is ezek és az ágybafekvés­­sel rendszerint véget is érnek. Az ilyen napon, melyet rendesen már fel­keléskor megismerhetni, a mennyiben fontos ter­minust vagy légyottot alszunk el, eltörjük a vi­zes poharat és meztelen lábbal lépünk a forgá­csokba, a kávénál kövér makulát cseppentünk az asztalon fekvő beszélytisztázatra és az inast csöngetvén, kezünkben marad a zsinór, ilyen na­pon a legcsekélyebb dologba sem merek fogni, nem látogatom meg jó barátomat, mert úgy sem találnám otthon, vagy — a­mi még ros­­­szabb — otthon találom és összeveszek vele; az ilyen napon semmiféle megbízást nem végzek, semmi ügyben nem járok el, színházba, de csak sé­tálni sem megyek, bérkocsiba meg már éppenség­gel nem ülök, mert van rá példa, hogy a kom­­fortáblis ló is — neki s­z­i­l­a­j­o­d­i­k, vagy lag­­alább útközben összerogy, estében magával ránt­va az egész „ablakzörgedelmes faalkotmányt“ — vulgo : komfortábii. Ilyen napokon szépecskén otthon maradok, olvasok egy keveset, írok egy keveset, zongo­rázom is esetleg valamit, noha tudom, hogy a hangjegy gyors megfordításánál okvetlenül be­lelépek a lapba, — szivarozom, ámbátor bizo­nyosra vehetem, hogy ilyen napon a legdrágább szivar is hat felöl szelet és a csücsök levágá­sánál a takarólap szintén leválik; — otthon maradok és elgondolkozom­ságról általában, úgyszintén az emberi gyarló­a „pech“-ről kü­lönösen. És csakugyan ép oly tagadhatatlan, mint teltűnő tény, hogy vannak emberek, a­kik te­hetnek akármit, a­nélkül, hogy ki lennének té­ve a veszélynek, miszerint az, a­mibe fognak nem sikerül. Vén asszonyok és tapasztalatlan ifjú emberek rámondják ezekre, hogy : „disznó­ban vannak“, vagy „disznó szerencséjük van“, hanem a dolog mélyére egyikük sem hatol. Én ezt a körülményt azzal magyarázom meg ma­gamnak, hogy ezen emberek épen csak azt cse­lekszik, a­mit akarnak és csupán csak azt akarják cselekedni, a­mit bírnak; ezek nem experimentálnak jobbra balra, hogy ez vagy az nem-­ sikerül majd nektek. De hányan van­nak, kik valami szép eredményt látva, vagy valami csodálatos sikert bámulva, elgondolják magukban: „ez már aztán derék dolog; az ilyesmit magam is szeretném!“ Ezeknek sze­mei annyira rajta csüggenek az irigylésre mél­tó magaslaton, hogy e­miatt egészen elfeledik a fáradságos lépcsőfokokat, melyek oda felvezetnek. Eg­y kétségbeesett ugrás nem ér semmit,­­sangvinikus erőlködés ritkán vezet a czélhoz. Hosszú éveknek a folytonos gyakorlata, fáradhatlan szorgalom segít a főzélhoz. így va­gyunk a legtöbb dologgal,­­melyeket bámulunk, és a­melyekre rámondják, hogy az illetőnek „disznó szerencséje van“, mert nincsen sejtel­münk sem azon nehézségekről, melyek azt le­hetővé tették. A­ki a szükséges eszközök nélkül fog va­lamibe, az ne csodálkozzék, ha a dolog balul üt ki és a balsikert egyedül magának tulajdo­nítja. De az emberek a­helyett, hogy ezt belát­nák, a­helyett, hogy ne mernének valamibe fog­ni, míg joguk nincs hozzá, a „pech“-ről, „bal- Csillagzat“-ról, „sorsszeszély“-ről panaszkodnak. Az úgynevezett „pech“ legtöbb esetben nem egyéb, mint erély hiánya, vagy ügyetlenség. A­ki nem tud úszni, az ne merjen a folyóba men­ni, mielőtt sekély helyeken úszni megtanult vol­na. A­ki embertársának magasabb képességeire, nagyobb ügyességére és talentumára irigy sze­mekkel tekint, az ne következtesse ebből, hogy mint kevésbé képesített egyén ugyanazt az ered­ményt kell elérnie, hanem inkább igyekezzék törekvés és szorgalom által a hiányzó tehetsé­get pótolni. A szorgalom és tehetség, és pedig olyan tehetség, melyet akarattal és erél­lyel min­denki megszerezhet- A szorgalom mindig ered­­mén­nyel versenyezett az erély nélkül való te­­hetséggel, bármily nagy is lett légyen is az utób­bikor az ilyen napnak szelét érezzük, leg­jobb a dologban megnyugodni és megfogadni azt a jó tanácsot, hogy visszás szél idején leg­jobb a kikötőben vesztegelni és csak szükség esetén, erős járművön szállnunk a sík tengerre.... Ilyen és hasonló szemlélődésekre bocsát­kozom a „pech“-es napokon. Mindenekelőtt koráb­ban fekszem le és igy a napot megröviditem. Másnap pedig annál korábban kelek fel és a tegnap mulasztásait pótolni sietvén, nagyot ne­vetek a sors szeszélyeskedésén, az úgynevezett „pech“-en. Hasonlót tanácsolhatok a kedves ol­vasónak is. F. Barát Á.

Next