Keleti Ujság, 1919. május (2. évfolyam, 94-118. szám)

1919-05-09 / 100. szám

Oi Kritikaszínházlápa kolozsvári régiekről * * fi publikum humoros bírálata — fi Farkas­ utca planétái — Kis ember nagy asszonnyal jár Kolozsvár, május 8 A kolozsvári „Nemzeti Színház“ múltjáról igen sok értékes ismeret­len adatot hozott már nyilvános­ságra a „Keleti Újság“. Minden sor, minden emlék, amely ehhez a nekünk igen drága kul­­túrintézethez fűződik, ma is érde­kes és tanulságos. Körülötte, érte és benne zajlottak le nagyjában a város társadalmi életének legkima­gaslóbb mozgalmai, a kolozsvári színjátszás története a tanúbizony­ság, hogy ebben a városban min­dig megbecsülésre és megértésre talált a komoly művészet és a hi­vatott művész. Emlékezzünk sűrűn kiváló akto­­rokról, igazgatókról, intendánsokról, legyen szó ez egyszer a mi köz­vetlen elődeinkről, akik épen úgy kívülről figyelték, bámulták vagy ócsárolták a festett világot, mint jó magunk, szóljunk a mai közön­ségnek a régi publikumról. A kolozsvári öreg színház 1840. évi közönségét igy írja le kedélye­sen, csufondárosan, az utókor szá­mára a „Nemzeti Társalkodódban egykori hírlapíró társunk : — Mi már a kolozsvári színház nagy magyar közönségét illeti, az még igen is hasonlít a régi nagy magyar hegyhez, a Himalájához. Ott sok növény tenyészhet a kolozs­vári kicsi kifli-penésztől a lybanusi nagy cédrusig. Sok állat élhet egy­től másig. E hegy csúcsán a kar­zat rostélyzata közt lövik el a mű­vész-király koronázási százegyét. Ott dörgenek el a fenyegetődző villám véghangjai. A felmelegült hegytömeg ott alakul vulkánokká, onnan önti el a földszintet özönlő verslávával. Ah és óh, ott a jég is változó! A felső- és alsópáholy, mint árára, úgy tartalmára nézve is igen egyforma. Itt már az erköl­csi és értelmi műveltség otthonibb, az ítélet helyesb, gyakran önerejű és állású, nem rábeszélt. A mű, művészet és művész iránti nyilat­kozás szerényebb, illedelmesb. A közép­korpáholy a jelenkor jelesb hangászait, művészeit Európa leg­szebb színházaiban látta verseny­­zeni, működni. Ennek a művé­szet házi eleme, azt gyakorolja. — A földszint egy kivonat az előbbiekből, sőt leginkább erdélyi polgár és katona, tudós és tudat­lan, agg és ifjonc, szép és rut köztársaságilag elegyülnek ott. A tanár könyve s a kalmár rőse: egyenrangúak. A piperkőc gőzőse csendesb, vitorláit összébb húzvák. A szemüveg gyönge fő, mint gyönge szem jele lehet egyformán. Kár, hogy a vérmérséklete szint oly iz­­gékony ennek is, mint a más pó­lusnak — a karzatnak. Mint vas a mágnestől, úgy rázkódtatják, for­gatják az indulatok a kedély hul­­lámzatain e két végpontot. Föld­szint és karzat, mindig zörgő két kereke azon győzedelmi szekérnek, melyen a szegény működő művész oly gyakran nyakát szegheti. A földszinten alakult meleg körök fagylaló dérként hervasztják a kar­zat világait.,Vagynak színházi két­éltűek is. Ők most a karzaton, majd a földszinten él vélik a művé­szet örömeit. A lázas képzetek túl­­csapongó dühei nem is korlátoz­hatók. Ezek éljen, taps, fütty s több efféle színházi Hírnökök telegraph­­jain mindig közlekedésben tartják az egészt. Aztán a karzat egyik magtára a földszintnek. Annak ér­­tekb gyümölcsei önkint alá hulla­nak ide. De a földszin nem Be­­thesda tava, nem is Prieznicz féle zuhany, nem gyógyít rögtön. Idő kell hát némelly főnek, mig abból egy nagy rész az értekb ész lom­bikán kigőzőlög és Betheri szár­nyain vissza szállong eredeti ho­néba, föl, föl­ oda a Galériába. . . . Így ír egykori, derék kor­társunk, aki azonban egy dologról megfeledkezett, mikor a közönsé­get leírta és ezt egy csípős mon­datban egy későbbi számban pó­tolja is kortársa, aki Keserű Ödön álnév mögül aforizmákat szokott gyártani: — Nikleby szerepét K. színész igen nagy taps közt játszotta: a karzaton számos jegy ingyen osz­tatott ki. . . . Voilá! A klakk őse Kolozs­váron ! A Farkas­ utcai színház planétái Ilyen volt a humor szemüvegén keresztül a régi publikum, de be­széljünk egyúttal arról, hogy milyen volt Korbuly Bogdán híres színtár­sulata, amely a Farkas­ utcai Múzsa­­hajlékban játszott? Még ma is orromban van a jel­legzetes parfüm: cukrászsütemé­nyek, jóféle kormos almák illata, keverve masztiksszal, arcfesték, púder és zsúfoltságszaggal, ami az embert már bizony elég szűk és szegényes foyer szárnyajtóinak csap­kodása közben fogadta és amit az igaz régi habitate olyan élvezettel és egyszersmindt otthonias érzéssel szívott a tüdejébe, mint az ősjo­gász a kávéház füstjét, vagy Sir Joe Chamberlainé a „House of Commons“-ét. Évekig szívtam magamba én azt minden este, mint a Peteley öreges újságjának színi referense és valamelyik primadonnának ál­landó hódolója. Legelső ideálom Krecsányi Sarolta volt, valamennyi magyar subrette-genie elődje és királynője, aki azonban csak pár évvel előzte meg Pálmay Ilkát, a serpolettek serpolettjét a Korbuly­­nera idején. Nehéz eldönteni, hogy a kettő közül melyik volt nagyobb a maga nemében. Graciózitás, fi­nomság, chick a kis ujja hegyéig az első — talán a legelső szín­padi nagyság, aki a magyar szín­padon fogalmat adott az igazi „chick“-ről — őseredeti tehetség, temperamentum, népies zamat, valódi drámai mélységektől a fék­vesztett léhaság Chimboraszójáig, a második. Amannak a hófehér Teleky Sándor ezredes, emennek a koromfekete Bánffy Gyurka báró a peace-makerje a kolozsvári ver­senypályán. De azért mindkettőtől én is kaptam csókot. Az elsőtől úgy, hogy — ötödik gimnazista voltam akkor — beállítottam a la­kására ezzel a kérdéssel: „Itt lakik kérem, Bodor Antal ?“ Persze, tudtam, hogy Bodor Antal az épület másik szárnyában lakott... De közben megcsókoltam finom fehér kezét jövet is, menet is. A másiktól pedig úgy, hogy egy bo­hém vacsorán lepingáltam a pro­filját, olyan találóan, hogy fülön csókolt érette. Soha ennél huncu­tabb fitos orr színpadon még nem hódított. Nem tudom, mit csinált vele Párisban, valahogy kiegyene­­síttette, de tény, hogy ezzel leg­­originálisabb karaktervonását tün­tette el. De ideje, hogy komolyan beszél­jek mér a Korbuly híres gárdájáról. Hát igen, E. Kovács Gyula . . . Ő hódította nekünk vissza Buda­pesttől. Mert egy ideig Kovácsot is elszakaszta a Farkas­ utcai szín­padtól a fővárosi „„Nemzeti“. De nem állta sokáig. Ő sem tudott a pesti közönséggel soha összemele­gedni, sem az ő vele. E. Kovács attól a pillanattól kezdve, hogy legelőször hált a kolozsvári „Csil­­lag“-fogadóban (a „Biazini“-szálló szomszédságában jó kis kurta kocsma volt ez valaha, a Deák Albert dr. mostani háza helyén) — örökre, halétig eljegyezte magának a kolozsvári Tháliát, örökre, halálig otthonának a Farkas utcai öreg bíbor-hambárt, annyira, hogy egyik utána halt a másiknak. Kovács nagy színész-egyéniség volt. Annyira önálló és egyéni, hogy iskolája még ma is él például az Ivánffy játékában és varázs­ ha­tása alól nem tudott menekülni — a szintén őseredeti Szentgyör­­gyit kivéve — senki más drámai színész, aki vele valaha egy szín­padon játszott. Ő, magét, sőt a közönsége is, a maga idejében a legnagyobb magyar tragikus hős­nek tartotta. Én a legnagyobb Don Cézár de Bazan-nak. Lehet kü­lönben, hogy ezzel csak a sokol­dalúságát dicsérem. Soha fino­mabb, elragadóbb humorú bon­­vivant én nem láttam. De azért a „Csikósban“, ahol énekelt is , levágott minden népszinmű-énekest. Olyan szép férfi volt, hogy mel­lette Szacsvay is másodrangúvá törpült, ha együtt voltak a színpa­don , pedig Szacsvaynál szebb hősszerelmese a kolozsvári szín­padnak sohase volt. És ez a szép férfi bomlott a szépítő­szerekért a csillogó, sallangos ruhákért és — a görögtüzért... Kovács Gyula, tudtom és hitem szerint soha más nőszemélybe — a feleségén kívül — szerelmes nem volt. De szerel­mes volt egy szép páncélba, egy szép kardba, és — a kolozsvári publikumba. De ez is szerelmes volt ő beléje. Ez volt a lélektani motívuma annak, hogy ő csak Kolozsváron tudott azzá lenni, a­mi lett — de annak is, hogy a ko­lozsvári színpadnak az ő idejében meg volt a maga saját stílusa. Ez pedig nem kicsi dolog. Ha egyebütt és így Pesten is nemtet­sző, sőt visszatetsző volt az ő deklamációja — az valami olyan idegenkedés volt, aminővel sokan hallgatják a Comedie kob­urnus­­ban járó scandáló művészeit — idegen országbeli műértő emberek. Egy színtársulat, egy ensemble ön­álló stílusa körülbelül olyan érték, mint egy originális egyéniség a mű­vészet bármely más ágában. És az ő és a Karbuly idejében, a kolozs­vári színpad fénykorában együtte­sünknek ez az originális stílje meg­volt. És ez E. Kovácsból sugárzott ki. Ezért volt az, hogy mi éppen úgy idegennek néztük Molnár Györ­gyöt — aki pesti szereplése alatt próbálta őt helyettesíteni, — mint E. Kovácsot a pestiek. Mert, ahol Molnár suttogott, — ott Kovács harsogott, mint az oroszlán — ha ugyan bírta hanggal . . . A legszebb hősszerelmesnek, Szacsvaynak nem lehetett más a felesége, mint a legszebb drámai szende: Boér Emma. Minden hős­nőnek és naivénak, tehát az utol­érhetetlen „Marittá“-nak, Ditróiné, Eibenschütz Mari-nak is született ellensége. Az egyetlen, akivel ki­kezdeni nem mert: Jászai Mari volt, akit nálunk még Kassainénak hívtak, de Jászai Pestre távozása után állandó hadilábon élt minden drámai szépséggel,­­ még a sze­líd, korán elhalt kiváló tehetségű Kéler Ilonával is. Csodálatos házasság volt a Kas­­say Vidoré Jászai Marival. Sze­rintem Kassay Magyarország leg­nagyobb komikus színésze volt a maga korában. Klasszikus dráma, operette, népszínmű egyaránt a pazarabbnál pazarabb komikai ala­kítások mélységes kincses bányáját nyújtották számára. És ennek a pöttöm, bagolyképű emberkének a lelkét meghasonlásba kergette az a vágy, hogy tragikus szerepeket játszhassék. Egyetlenegy szerep­ben , — a férj szerepében ez sike­rült is neki. Jászai Mari legalább is két fővel magasabb volt a fér­­jecskéjénél, — aki már, ha csak a színpadra lépett, — harsogó ka­cajra fakasztotta a publikumot. Úgy kell lenni, hogy ilyen hatással volt a feleségére is, mert rövid pár évi együttlét után elváltak, még­pedig olyan nagyon, hogy Jászai rég a pesti Nemzetiben alakította „Kleo­pátrát“, mikor „Antoniuszkája“ még mindig a kolozsvári színpadnak volt utánozhatlan Gonosz Pistája. Utánozhatlan és felülmúlhatlan. Ketten is próbáltak közelébe lépni: Ujházy és Gabányi, de mindenik fölött toronymagasra emelkedett a kis ember. Egyáltalában az ő éle­tében én még csak hozzáhasonlít­­ható komikust sem láttam. Vizváry például nagy volt a maga nemé­ben, de micsoda száraz volt az ő humora a Kassay vastagon zuhogó fontaine lumineuse mellett! És mennyire egy és ugyanaz a Viz­váry volt a Kassay ezerszinű és oldalú tehetségéhez képest! Isten kegyelméből való ős-színésztehetség volt, aki nem lett, hanem született. A kolozsvári nagy színészek kü­­lömben mind­ebben külömböztek a pestiektől. Én Szentgyörgyin so­ha sem láttam, hogy tanult, — némely estéken különösen nem — de azt igen, hogy tudott. Ugyan­ilyen volt Jászai is, de hát még a remek Kőrösyné és kiváló utódja: „Mimi“-néni, a Krasznai Miska életpárja. Ilyen volt Gerő Lina, ilyen Pálmay, Baloghné, ilyen Vi­dtor Pál, aki a kolozsvári karból ugrott a népszínmű tetejére. Ami különben Jászait illeti: ő neki in­kább ellenségei voltak született tulajdonságai, amikkel azonban diadalmasan megharcolt, mint igazi hősnőhöz illik. A hangja érdes volt, a mozdulatai szegletesek, durvák. De isteni szép volt már akkor, mikor Marosvásárhelyen 18 éves korában egy szál plaidből állott az egész ruhatára. A többit lefoglalták a hitelezők . .. íme ezek voltak a híres Farkas­utcai színház fénylő planétái, a­hogy a két Váradit, Józsit és Mik­lóst, Gyenest, Demjén Rózsát, Mát­­ray B. Bélát, Ditróit és másokat ne is említsem, akik épp úgy Pestre kerültek egyenként, mint, ahogy Ditrói a „Vígszínházba“ áttelepí­tette az ő hagyományaikon nevel­kedett egész kolozsvári színtársu­latot Budapestre: Hegedűs Gyulát, Vendreyt, Szerémi Zoltánt, Feny­vesit, Hunyady Margitot, Szerémy Gizellát és a többit: hadd hirdes­sék, minő színész-nemzedék me­legágyát teremtette meg Kolozsvá­ron az egykori boltos-segéd, Kor­buly Bogdán. Péntek, 1919. május 9. 8. oldal Ha bútort akar vásárolni, ne sajnálja az utat Marosvásárhelyre és tekintse meg Székely és Réti Erdélyrészi Bútorgyár Rt. hatalmas, gyönyörű, be­rendezett bútortermeit Nagy választék egyszerűbb és egész finom bútorokban, jutányos árak, szolid kiszolgálás

Next