Keleti Ujság, 1920. április (3. évfolyam, 90. szám)

1920-04-24 / 90. szám

Előfizetési árak Egy hónapra. . . 45*— korona Negyedévre. • . . 125*— korona Félévre................230*— korona Egész évre • . • . 420*— korona Egyes szám ára 2 korona POLITISCH HflPSL*P Felelős szerkesztő: ZÁC­LYI IST­VÁM Megjelenik minden réggé Szerkesztőség : Unió-Utca 3. Kiadóhivatal: Egyetem-UI. 3. Telefonszála 834 Közleményeink utánnyomása tilos? Elkészültek a török béke­pontok Intervju Jorga Miklóssal Beszélgetés a szászok képvi­selőjével Német püspökség, új megye­beosztás Ausztria — szövetséges köz­társaság Német fegyverszállítmány az íreknek Őrültség lenne Az oroszhegyi székelyeknek van egy nép­­regéjük a havasi pásztor fiáról, ki nem élt faluban, nem járt még templomban s az em­beri társas élettől annyira távol esett, hogy az istenség fogalma sem jutott el az ő ős­­tudatlanságához. A minden jót a szép idő jelentette a számára, a rosszat a csúnya időjárás. A gonosz ellen ösztönösen keresi a védelm­i az ember s a vihar, orkán, jég­eső, égszakadás ellen már ő is tudott vé­delmi harci eszközt. Vasvillát kell nyelével a földbe ütni — mondta — s a magasban kóválygó sárkányok, kik a fellegeket hábor­gatják, a vad vihart és erős időt hozzák, megijednek, mert félnek, hogy kikötik őket az emberek. De vannak még ma is Erdély­­ben babonás falusiak, kik seprűt tesznek az ajtó elé, kaszát és fejszét a küszöbre, hogy a rut időt elriasszák. A szociális életből ki­maradott pásztorfiúnak ezt a naivitását nem lehet rosszindulatú életfilozófiának nevezni, de ha a haladott társadalom tanúi­ embere mondja és csinálja ugyanezt, akkor úgy ítélkeznének felette: őrültség, vagy bűn. Nem mi mondjuk, hanem egy nagyszerepű román politikus szavait közöljük ebben a lapszámban arról, hogy minek tart minden olyan esetleges törekvést, amely Erdélyben románná akarna asszimilálni magyart, szászt és zsidót, ő mondja, hogy ez őrültség, vagy bűn, vagy több mint őrültség, tehát bűn. Olyan politikusnak ismerik őt a múltjának és je­ lenének ismerősei, kiről mindenki meg van győződve, hogy amit hirdet és hisz, a saját népének, hazájának az érdekében pré­dikálja és vallja s a bűnösséget is ebből a szempontból állapítja meg. Nekünk pedig kötelességünk az ő szavait felkapni, a fehér lapra feltűnő fekete betűkkel ráírni és oda­tartani mindazok elé, akik megfontolatlanul és jövőre, következményekre nem számító meggondolatlansággal elragadtatják magukat s túl­lépik azt a határt, amelynek átlépésére semmi más indokot nem hozhatnak fel, csak a hatalom, a nyers erőszak birtoklásának a tudatát. Tekintsünk el most ezektől az erős és súlyosan minősítő kifejezésektől. A magunk szavaival akarunk megállapítani tényeket és szerényebben következtetni igazságokra. — Épen csak tegnap közöltük Goga Oktavián­­nak, ki erdélyi miniszterként jön most Buka­restből választási hadjáratot vezetni, azokat a kijelentéseit, amelyek teljes szabadságot, autonómikus életet hirdetnek a magyarság számára és ugyanakkor pártjának a kolozs­vári lapja olyan eszközökkel veszi fel a kortesharcot, amelyek sehogy sincsenek az ilyen kijelentésekkel és programmigéretekkel összhangban. Mondani a lényegben Goga majdnem ugyanazt mondotta abban a nyilat­kozatban, amit elvének vall Jorga. S ha tényleg fedik a szavak a politikáját, akkor lehetetlen megengednie párthíveinek, vagy közegeinek azt, hogy épen az ellenkezőjét csinálják. Olvassuk abban a román lapban, hogy miért akarják megbuktatni Maniuékat ? Azért — többek között — mert őket a magyarok és szászok s a magyarokat és szászokat ők támogatják. Ha fontos az egy­­másközö­ti harcukban a támogatás kédésé­nek eldöntése, éreznénk illetékességet a döntő bizonyítékok felszolgálására, mert épen az egyik támogatott félhez tartozunk. S ha bele akarnánk szólani a pártharcukba, megmond­hatnék, hogy írásban, szóban, papiroson tényleg kaptunk tőlük egy gyulafehérvári határozatot, a másféléves gyakorlati támo­gatásukról pedig megmondottuk már, hogy mi a véleményünk. Minek beszéljünk mi, amikor minden házból egyenes választ adhatnának erről a támogatásról. Csak kér­dezni kell. Annyit talán megmondhatunk, hogy Ma­tuéktól halljuk, hogy a gyulafehér- Ilyet nem látott Európa! Irta : Szentimrei Jenő Borkóstolni jártunk ki a hegybe, ez esperes­nél. A papnak jó borai voltak, messze földön híresek. Volt egy harminc esztendős rizlingje, egy átalagocskával, ma is összefut a r­yál a szám­ban az aromáiéra. Az már aztán ital volt ! A présház előtt ültünk a kis kerekded, iza­­bellával bejuttatott lugasban. A nap már alant bujkált a marosparti füzesekben, itt-olt arany nyílvesszők siklottak étel a boglyas füzkoronák közt s hullottak, csaknem pengve, a tempósan áramló viz hátára. A barackfák a hegyben piros bóbitát kötöttek, úgy kacérkodtak oda hozzánk a kopac szöllőkarók közül. — Micsoda lovat vettem párnak a Fecske mellé! — villant ki a szó a főszolgabiróból. Sárga, mint a daru­s kesely,­esek egy köröm­­feketényit a bal hátulsó lábéra. Én mondom az uraknak : Európa legszebb kancája! — Isteni egy ló! Felséges! — zengedezett a segédjegyző a szolgai alá­nt elragadtatásával. — Hehehe, nyerített a veresre borozott képű nótárius, erre inni kell. Te pap, hogy is mon­dották eleink, és ne feledkezzünk meg . . . — ... az ivásról, dalolta gyönyörtelt ábrázat­­tal a jegyzőbojtár, mert igen-igen örvendett, hogy gazdája szavait annak fedetlen megelégedésére fejezhette be. A papot rövidétig figyelmeztetni kellett. Mert a pap, köztünk legyen mondva, fösvény volt nem csekély mértékben Ha kifogyott a borunk, ő volt az utolsó, aki észrevette, ha meg bezavar­tuk­­a pincébe, elült ott egy jó félórát, hogy av­val is teljen az idő. Másik fortélya volt, hogy az ilyen kóstolások első idejében a legkomiszabb vinkóját hordta fel, de ebből aztán hozott szé­pen Azt mond­a, hogy rendre jobbat s jobbat fog hozni. De ha nem vettük észre, minden harmadik fordulónál ugyanazt a legelső csigert hozta vissza. Csak már részegek vagytok, mondta ilyenkor jezsuita nyájassággal, már nem tudjátok megkü­ömböztetni a jót a rossz­ót. Pedig nem így volt, csak ő szerette volna, hogy így legyen, mert akkor sohase hozott volna egyebet annál a csigernél. De mi már ki voltunk tanulva s a csigert, mialatt ő benn botorkált a pincében, fél­­izerszám locsoltuk ki, hátra, az Izabellákra. Hátha ettől is jobb lesz a termés őszire? A pap bement s a főur megint csak elkezdte vinni a szót: — A lóról jut eszembe, heh, az uj kocsisom. Ilyent még nem hallok Európa! Bejő ma egy legény a kancelláriára, heh, egy góbéforma, haris­­nyás. Azon kezdi: jó népot adjon is én ! Hát hallottak ilyent az urak ? ! Úgy pofon ha,jném, menten neki tántorodott a falnak. Te nyavalyás, te paraszt, nem tudod hogy kell köszönni ? Ne­kem amelyik székely legény adjon is ennél kö­szön, az nem paraszt, az nem becsületes, azt én pofonverem. Aki tisztességes falusi legény, az tudja, hogy mi a mózes Láttál te, nó áriás, be­csületes falusi legényt, aki nem kezircsokolommal köszönt róna? A többi disznó, szocialista mind egy szálig. — Megjegyz­em, szólt közbe a viceszolgabiró, gazdámnak páratlan emberi mérete van. Pa­rasztemberrel szemben, mondhatom uraim, pá­ratlan a maga nemében. — Ne fe­­jtsd el, Pál öcsém, huszonhét esz­tendeje szolgálom a megyét. Prakszis dolga az egész, én mondom neked. De ez kemény le­gény vót. Szikrát vetett a szeme, az igaz, de állta. — Azér jöttem, keziccsókolom, mondta csen­desen, met haltam, kocsisnak való legény­kénék. Hát ennek jöttem. * — Lovas székely a nemzetséged? — kér­dem. — Tudok a lóhoz. — S mennyiért állsz helyre ? — Öt forint hónapjára, a gúnya s a pár csizma. — Nem jó székely­e, gondolom, aki csak az első kérdésre felel csavarosan. A székely inkább a pénz dolgában szokott facsarni. Na papom, cs ahogy itt vagy a gugyiva! ! — Isten éltesse Európa legszebb kancáját, emelte poharát az elázott jegyző. Mikor a pohárzaj s a hangos vivátozás elült, megszólal a pap: — Nem kellett volna megpofozni azt a le­gényt, te Ferkó. Székely legény ez. — Nana, hetvenkedett a főbíró, én csak is­­merem a fajtáját — Székely­ az Ferkó. Beállt hozzád a pof után is? — Be. S mért ne állt volna be ? Kapott az már pofot vilégéletében. — Annyit mondok Ferkó, vigyázz­ rá. Az a legény székely. Az nem jóért ál­l be hozzád. A főbíró pillanatra sötét arccal néze­l a po­harába. A jegyző édesdeden rákezd­i az asz­talvégen a maga nótáját, erről lehet nála tudni, hogy készen van. Vékony fejhangon, szinte fu­­volázva dúdolta: Hát a keszeg mit eszik, Ha a vízből kiveszik ? Ut.’.

Next