Keleti Ujság, 1920. április (3. évfolyam, 90. szám)
1920-04-24 / 90. szám
Előfizetési árak Egy hónapra. . . 45*— korona Negyedévre. • . . 125*— korona Félévre................230*— korona Egész évre • . • . 420*— korona Egyes szám ára 2 korona POLITISCH HflPSL*P Felelős szerkesztő: ZÁCLYI ISTVÁM Megjelenik minden réggé Szerkesztőség : Unió-Utca 3. Kiadóhivatal: Egyetem-UI. 3. Telefonszála 834 Közleményeink utánnyomása tilos? Elkészültek a török békepontok Intervju Jorga Miklóssal Beszélgetés a szászok képviselőjével Német püspökség, új megyebeosztás Ausztria — szövetséges köztársaság Német fegyverszállítmány az íreknek Őrültség lenne Az oroszhegyi székelyeknek van egy népregéjük a havasi pásztor fiáról, ki nem élt faluban, nem járt még templomban s az emberi társas élettől annyira távol esett, hogy az istenség fogalma sem jutott el az ő őstudatlanságához. A minden jót a szép idő jelentette a számára, a rosszat a csúnya időjárás. A gonosz ellen ösztönösen keresi a védelmi az ember s a vihar, orkán, jégeső, égszakadás ellen már ő is tudott védelmi harci eszközt. Vasvillát kell nyelével a földbe ütni — mondta — s a magasban kóválygó sárkányok, kik a fellegeket háborgatják, a vad vihart és erős időt hozzák, megijednek, mert félnek, hogy kikötik őket az emberek. De vannak még ma is Erdélyben babonás falusiak, kik seprűt tesznek az ajtó elé, kaszát és fejszét a küszöbre, hogy a rut időt elriasszák. A szociális életből kimaradott pásztorfiúnak ezt a naivitását nem lehet rosszindulatú életfilozófiának nevezni, de ha a haladott társadalom tanúi embere mondja és csinálja ugyanezt, akkor úgy ítélkeznének felette: őrültség, vagy bűn. Nem mi mondjuk, hanem egy nagyszerepű román politikus szavait közöljük ebben a lapszámban arról, hogy minek tart minden olyan esetleges törekvést, amely Erdélyben románná akarna asszimilálni magyart, szászt és zsidót, ő mondja, hogy ez őrültség, vagy bűn, vagy több mint őrültség, tehát bűn. Olyan politikusnak ismerik őt a múltjának és je lenének ismerősei, kiről mindenki meg van győződve, hogy amit hirdet és hisz, a saját népének, hazájának az érdekében prédikálja és vallja s a bűnösséget is ebből a szempontból állapítja meg. Nekünk pedig kötelességünk az ő szavait felkapni, a fehér lapra feltűnő fekete betűkkel ráírni és odatartani mindazok elé, akik megfontolatlanul és jövőre, következményekre nem számító meggondolatlansággal elragadtatják magukat s túllépik azt a határt, amelynek átlépésére semmi más indokot nem hozhatnak fel, csak a hatalom, a nyers erőszak birtoklásának a tudatát. Tekintsünk el most ezektől az erős és súlyosan minősítő kifejezésektől. A magunk szavaival akarunk megállapítani tényeket és szerényebben következtetni igazságokra. — Épen csak tegnap közöltük Goga Oktaviánnak, ki erdélyi miniszterként jön most Bukarestből választási hadjáratot vezetni, azokat a kijelentéseit, amelyek teljes szabadságot, autonómikus életet hirdetnek a magyarság számára és ugyanakkor pártjának a kolozsvári lapja olyan eszközökkel veszi fel a kortesharcot, amelyek sehogy sincsenek az ilyen kijelentésekkel és programmigéretekkel összhangban. Mondani a lényegben Goga majdnem ugyanazt mondotta abban a nyilatkozatban, amit elvének vall Jorga. S ha tényleg fedik a szavak a politikáját, akkor lehetetlen megengednie párthíveinek, vagy közegeinek azt, hogy épen az ellenkezőjét csinálják. Olvassuk abban a román lapban, hogy miért akarják megbuktatni Maniuékat ? Azért — többek között — mert őket a magyarok és szászok s a magyarokat és szászokat ők támogatják. Ha fontos az egymásközöti harcukban a támogatás kédésének eldöntése, éreznénk illetékességet a döntő bizonyítékok felszolgálására, mert épen az egyik támogatott félhez tartozunk. S ha bele akarnánk szólani a pártharcukba, megmondhatnék, hogy írásban, szóban, papiroson tényleg kaptunk tőlük egy gyulafehérvári határozatot, a másféléves gyakorlati támogatásukról pedig megmondottuk már, hogy mi a véleményünk. Minek beszéljünk mi, amikor minden házból egyenes választ adhatnának erről a támogatásról. Csak kérdezni kell. Annyit talán megmondhatunk, hogy Matuéktól halljuk, hogy a gyulafehér- Ilyet nem látott Európa! Irta : Szentimrei Jenő Borkóstolni jártunk ki a hegybe, ez esperesnél. A papnak jó borai voltak, messze földön híresek. Volt egy harminc esztendős rizlingje, egy átalagocskával, ma is összefut a ryál a számban az aromáiéra. Az már aztán ital volt ! A présház előtt ültünk a kis kerekded, izabellával bejuttatott lugasban. A nap már alant bujkált a marosparti füzesekben, itt-olt arany nyílvesszők siklottak étel a boglyas füzkoronák közt s hullottak, csaknem pengve, a tempósan áramló viz hátára. A barackfák a hegyben piros bóbitát kötöttek, úgy kacérkodtak oda hozzánk a kopac szöllőkarók közül. — Micsoda lovat vettem párnak a Fecske mellé! — villant ki a szó a főszolgabiróból. Sárga, mint a darus kesely,esek egy körömfeketényit a bal hátulsó lábéra. Én mondom az uraknak : Európa legszebb kancája! — Isteni egy ló! Felséges! — zengedezett a segédjegyző a szolgai alánt elragadtatásával. — Hehehe, nyerített a veresre borozott képű nótárius, erre inni kell. Te pap, hogy is mondották eleink, és ne feledkezzünk meg . . . — ... az ivásról, dalolta gyönyörtelt ábrázattal a jegyzőbojtár, mert igen-igen örvendett, hogy gazdája szavait annak fedetlen megelégedésére fejezhette be. A papot rövidétig figyelmeztetni kellett. Mert a pap, köztünk legyen mondva, fösvény volt nem csekély mértékben Ha kifogyott a borunk, ő volt az utolsó, aki észrevette, ha meg bezavartuka pincébe, elült ott egy jó félórát, hogy avval is teljen az idő. Másik fortélya volt, hogy az ilyen kóstolások első idejében a legkomiszabb vinkóját hordta fel, de ebből aztán hozott szépen Azt monda, hogy rendre jobbat s jobbat fog hozni. De ha nem vettük észre, minden harmadik fordulónál ugyanazt a legelső csigert hozta vissza. Csak már részegek vagytok, mondta ilyenkor jezsuita nyájassággal, már nem tudjátok megküömböztetni a jót a rosszót. Pedig nem így volt, csak ő szerette volna, hogy így legyen, mert akkor sohase hozott volna egyebet annál a csigernél. De mi már ki voltunk tanulva s a csigert, mialatt ő benn botorkált a pincében, félizerszám locsoltuk ki, hátra, az Izabellákra. Hátha ettől is jobb lesz a termés őszire? A pap bement s a főur megint csak elkezdte vinni a szót: — A lóról jut eszembe, heh, az uj kocsisom. Ilyent még nem hallok Európa! Bejő ma egy legény a kancelláriára, heh, egy góbéforma, harisnyás. Azon kezdi: jó népot adjon is én ! Hát hallottak ilyent az urak ? ! Úgy pofon ha,jném, menten neki tántorodott a falnak. Te nyavalyás, te paraszt, nem tudod hogy kell köszönni ? Nekem amelyik székely legény adjon is ennél köszön, az nem paraszt, az nem becsületes, azt én pofonverem. Aki tisztességes falusi legény, az tudja, hogy mi a mózes Láttál te, nó áriás, becsületes falusi legényt, aki nem kezircsokolommal köszönt róna? A többi disznó, szocialista mind egy szálig. — Megjegyzem, szólt közbe a viceszolgabiró, gazdámnak páratlan emberi mérete van. Parasztemberrel szemben, mondhatom uraim, páratlan a maga nemében. — Ne fejtsd el, Pál öcsém, huszonhét esztendeje szolgálom a megyét. Prakszis dolga az egész, én mondom neked. De ez kemény legény vót. Szikrát vetett a szeme, az igaz, de állta. — Azér jöttem, keziccsókolom, mondta csendesen, met haltam, kocsisnak való legénykénék. Hát ennek jöttem. * — Lovas székely a nemzetséged? — kérdem. — Tudok a lóhoz. — S mennyiért állsz helyre ? — Öt forint hónapjára, a gúnya s a pár csizma. — Nem jó székelye, gondolom, aki csak az első kérdésre felel csavarosan. A székely inkább a pénz dolgában szokott facsarni. Na papom, cs ahogy itt vagy a gugyiva! ! — Isten éltesse Európa legszebb kancáját, emelte poharát az elázott jegyző. Mikor a pohárzaj s a hangos vivátozás elült, megszólal a pap: — Nem kellett volna megpofozni azt a legényt, te Ferkó. Székely legény ez. — Nana, hetvenkedett a főbíró, én csak ismerem a fajtáját — Székely az Ferkó. Beállt hozzád a pof után is? — Be. S mért ne állt volna be ? Kapott az már pofot vilégéletében. — Annyit mondok Ferkó, vigyázz rá. Az a legény székely. Az nem jóért áll be hozzád. A főbíró pillanatra sötét arccal nézel a poharába. A jegyző édesdeden rákezdi az asztalvégen a maga nótáját, erről lehet nála tudni, hogy készen van. Vékony fejhangon, szinte fuvolázva dúdolta: Hát a keszeg mit eszik, Ha a vízből kiveszik ? Ut.’.