Keleti Ujság, 1930. június (13. évfolyam, 121-146. szám)

1930-06-01 / 121. szám

9 A temesvári sziguranca addig zaklatta Podlipny festőművészt, amíg öngyilkos lett Erdély képzőművésze! nemzetiségi különbség nélkül az üldözött kisebbségi festő mellé álltak (Temesvár, május 30.) Megrendítő öngyilkos­ság történt szerdán Temesváron. Podlipny Gyula erdélyi festőművész, a magyar festőgeneráció egyik legtehetségesebb tagja, aki nemrégiben Kolozsváron a Barabás Miklós Céh tárlatán ki­állított képeivel hatalmas feltűnést keltett, veronál­­lal megmérgezte magát. Podlipny Gyula a hatóságok hozzánem értésé­­nek és indokolatlan üldözésének az áldozata. Nem tudni milyen okból, de a temesvári sziguranca évek óta Podlipny Gyula eltávolításán fáradozott. Már a múltban is több izben ki akarta utasítani, de barátai, befolyásos és tekintélyes román ismerősei mindig megakadályozták. Az újabb kiutasítási vég­zést a napokban kézbesítették neki. Podlipny akkor telefonon hívta fel Temesvárról Stoiconescu, Kolozsváron tartózkodó festőművészt, volt tanít­ványát, közölte vele, hogy a sziguranca újabb in­tézkedése folytán el kell hagynia Temesvárt és kérve kérte őt, hogy járjon közbe kolozsvári bará­tainál és gátolja meg, hogy áttegyék a határon. Az elkésési intervenció Stoiconescu azonnal akcióba lépett. Akciójának eredményeként Maniu Adrian, a híres román író és Simon Haţiegan rendőr­­kresztor táviratot intéztek a temesvári szigurancához és kérték, hogy függesszék fel a kiutasítást. A táviratok azonban nem érkeztek meg idejekorán és Podlipny elkeseredésében még aznap este veronállal megmérgezte magát. Orvosi megállapítás szerint Podlipny akkora mennyiségű Veronált szedett be, amely elég lett volna ahhoz, hogy elpusztítsa. Szerencsére pár perccel a méreg bevétele után jóbarátja, dr. Bürger Ernő betoppant a lakására és amikor rémülten hallotta, hogy Podlipny veronállal megmérgezte magát, azonnal orvost hivatott, aki gyomormosást alkalmazott, úgy, hogy Podlipny most veszélyen kívül van. Az öngyilkosság hire egész Temesváron nagy megdöbbenést keltett. Jellemző népszerűségére, s hogy ami ritka eset, román oldalról is azonnal segítségére siettek. Román képzőművészek Fadlipssyért Öngyilkosságának hire pár óra alatt elter­jedt Kolozsváron is és főleg írói, művészi körökben keltett nagy megdöbbenést. Papp Sándor, a kolozs­vári képzőművészi akadémia igazgatója könnyezett, mikor az öngyilkosságról értesült és azonnal meg­írt egy hosszú levelet Podlipnyhez, melyben a mű­vészet magasságairól beszélt, melyhez nem szabad hozzáférkőzni olyszerű kicsinyességeknek, mint amilyenek a temesvári sziguranca brutalitásai. Megírta neki, hogy nagyon szeretné maga mellett látni, mint a kolozsvári képzőművészeti akadémia tanárát, az állampolgársága megszerzése és ki­nevezése érdekében tőle telhetőleg mindent meg­tesz s ha ez nem is sikerülne, Temesváron tanári állást feltétlenül biztosít neki.­­Costin Stoiconescu az öngyilkosság hírére mint az akadémia diákszövetségének elnöke, azon­nal diákgyűlést hívott össze és a kolozsvári román főiskolai hallgatók nevében táviratot küldött a temesvári román diáksághoz, melyben felszólít minden temesvári egyetemi hallgatót, hogy foglal­janak állást a temesvári sziguranca ellen és köve­teljék, hogy Podlipny Gyulának teljes elégtételt adjanak. Bocu Sever tartományi igazgató is felszólítást küldött a szigurancához, hogy a kiutasítási rende­letet azonnal vonja vissza és a zaklatott művésznek a legmesszebbmenő elégtételt szolgáltasson. N. Duval, a cseh sajtó romániai képviselője terjedel­mes tudósításokat adott le a prágai lapoknak Podlipny Gyula meghurcoltatásáról. Prágából meg­bízatást kapott arra, hogy vegye rá a művészt arra, legyen cseh állampolgár, telepedjen le Prágában, ahol még június folyamán kiállítást rendeznek műveiből. Podlipny Gyula, aki cseh származású, de csehül egy szót sem tud, aki Erdélyben­­telepedett meg, a Barabás Miklós Céhnek is tagja lett s az erdélyi kisebbségek becsületes kulturmun­kájának küzdelmes sorsát vállalta, természetesen aligha fogja ezt a meghívást elfogadni, hiszen ő dolgozni akar és nem politizálni. A temesvári szigurancának azonban úgy látszik , más a véleménye. Orbán a tengeren Regény Irtó: KERTÉSZ JÓZSEF (22) — úgy látszik, hogy szándékosan keresi a bajt — mondta a másik öreg, miközben kényelmesen letelepedtek az asztalhoz, melyre a kocsmáros hat poharat és hat fél­­literr bort állított. — Én csak azt mondom, hogy kár ezért a szép szál fiúért. Egy szép nap ott hagyják mindnyájan a fogu­kat — vetette fel a szót ismét Giacomán apó. — Fogadni mernék, hogy a mostani mulatságnak is az lesz a vége, hogy kiviszi ezt a részeg csűrhet a ten­gerre — mondta az öreg Beppo. — Ebben az időben? Kész őrület! — felelte rá hihetetlenül az egyik öreg halász. — Na, mindnyájunk egészségére! — mondta, oda­­koccintva a poharat a többiekéhez. — Nem rossz — állapította meg elégedetten, miután kiitta és megköszörülte utána a torkát. Az öregek helyes­lőkig bólogattak. Némelyik már harminc év óta itta ugyanez­t a bort és minden szombaton újra és újra, meg­állapította, hogy­ nem rossz. A harmonika hirtelen elhallgatott a hosszú x-lábú asztalnál s az emberek üvöltése is megszűnt, mintha egy csendroham szaladt volna végig a szobán és magával seperte volna a hangokat. Piero tápászkodott fel kö­nyöklő helyzetéből és duhajul vágott rá öklével az asztalra. — Elég legyen már ebből a nyafogásból — kiál­totta dühösen. — Már egy órája nyafogjátok ezt a nyava­lyás nótát. Az ember elalszik tőle. Ha nem­ tudtok valami vigabbat, a pokolba veletek ! Martin, a harmonikás, vigyorogva állt fel és neki­­tántorodott az asztalnak. A harmonika, amint neki tá­maszkodott vele az asztalnak, hirtelen felhördült, mint egy ember, akit hasbavágtak. — Vigabbat ... Tudok én, gazdám.„ Hogyne tud­nék... Te, Giovanni, ismered azt a nótát, hogy: „El­szakadt a szem a bálon, táncolni fogok a bálon?... — kérdezte a mandolinos, Giovannihoz fordulva. — Hogyne ismerném — válaszolt ez és pöngetni kezdte hangszerén a pattogó melódiákat. — Ez az, ez az — kiabálták felugrálva az emberek. — Nahát rajta, húzzátok! — adta ki Piero a parancsot. Martin beleszántott a harmonikába, Giovanni pedig verte a mandolint, mint valami doboz. A hangok úgy szálltak bel a füstös levegőbe, mintha sikongató őrültet rángatott volna valaki gyors, ütemes rángatással. Az em­berek bele-bele kurjantottak, mint a vágtató lovak szá­guldásába a megtébolyodott kocsis. A lábak kalimpálva indultak a muzsika tempójára. A részeg matrózok össze­kapaszkodtak kettesével, hármasával és vad táncba kezdtek. •— ’Csuhaj! Sohasem halunk meg! — rikoltotta a harmonikás vörösre gyulladt arccal, beledobbantva lá­bával a sáros deszkapadlóba, mely az ugráló lábai­ alatt tompa dobogással nyögte a zene ütemét. Mindenki fel­ugrált az asztaltól, csak Piero maradt ülve az asztal végén, szemben az ajtóval s nézte a gazdátlanul maradt rengeteg borosüveg és pohár táncát, amint azok a ráz­kódó asztalon összekoccanva dülöngőztek. Az ajtó hirtelen kivágódott. A festő és Bustard apó, a Delfin nevű halászhajó gazdája léptek be rajta a füs­tös terembe. A zene elhallgatott, mintha valaki torkon ragadta volna, a táncoló lábak megálltak, mint a hajó­hinta, amely alá hirtelen éket emeltek. Minden szem a festőre meredt, majd onnan Pieróra. — Itt emberhalál lesz — rohant át a hirtelen beállt csenden és dobbant az egyik várakozásra feszült szívből a másikba a félelem, mint egymás mellé állított hang­villákba a megütött hang rezgése. Mindenki tudott itt arról, ami Pieró és a festő között van. És érezték, hogy itt fog lefolyni a nagy leszámolás. — Oh, a bitang, még ide mer jönni! — hördült fel Martin, mikor túl volt az első pillanat álmélkodásán. Piero a hirtelen beállott csendre felfigyelt meren­géséből és meglátta a festőt. A szeme gyilkos lánggal tapadt rá. Nézte, nézte egy darabig mozdulatlanul. Az arca mindjobban elborult, mintha felkavart lelkének fekete színe dobott volna rá reflexet. Nagyon lassan, a szemét le nem véve róla, felállt. — Megpecsételjük az alkut egy pohár jó borral, Bustard apó — mondta a festő nevetve és lerázta magá­ról a vizet. Aztán észrevette Pierót. Egy darabig merően nézett vele farkasszemet, mintha magában azon töpren­­kedne, hogy mit csináljon: előre menjen, vagy visszatér­jen, majd hirtelen elhatározással megindult a döntés felé. Martin ledobta a kezéből a harmonikát az asztalra és feldöntött vele két poharat. A vörös bor tekerőzve csurgott végig az asztalon, mint valami eleven kígyó. A kormányos odakacsintott a cimboráknak. Azok megértet­ték és visszakacsintottak neki. Csak Piero nem látta ezt a néma összebeszélést. Merev szemekkel nézett a köze­ledő festőre, akinek az asztala mellett kellett elhalad­nia, hogy a söntéshez jusson. Mielőtt az asztalhoz ért volna, Martin, aki handabandázva magyarázott valamit a társainak, megingott, néhány tántorgó lépést tett előre és beleütközött a festőbe. — Nem látsz a szemedtől, hé? — kiáltott rá dühösem — Még fellöki itt az embert. — De hiszen te jöttél nekem — válaszolta békítő hangon a festő. — Hallottátok, még meg is hazudtál? Oh, az átkozott mázolója! Én mentem neked? Én, aki egész este itt állok ezen a szent helyen? Ügyelj a szádra jámbor idegen, mert én megtanítalak tisztességre, ha az édesanyád el­felejtett — kiabálta Martin egyre dühösebben. — Tyú, a nemjóját! Hogy az én legjobb barátom hazudik? — fortyant fel Giovanni és fenyegető arccal lépett közelebb a festőhöz. — Halljátok, Martint hazug­nak nevezte ez a... ez az izé... — kiáltott a többiek felé. Azok dühös kifakadások közepette seregtették körül a mentegetőző embert. Az egyik, egy óriás termetű matróz, vállon ragadta és megrázta. — Mit mondtál? — üvöltötte az arcába. — Forraszd a torkára! — Vágd szájon! — Ne hagyj magadon ilyen sértést! — hallatszott össze-vissza. — De lássátok be, barátaim. Nem én mentem neki, ő tántorodott felém — mentegetőzött a gyűrűbe szorított ember. — Oh, kutya, hát ismét meghazudtolsz? Most még hozzá azt mon­dja, hogy én tántorogtam. Szóval részeg vagyok, be vagyok rúgva, mint egy állat? Részeg állat­nak nevezel? Szép, de ezt visszaiszod és hozzányeled a fogadat is — kiáltotta Martin, miközben ledobta magá­ról a kabátot. — Üsd le a kutyát !­­— Verd ki a fogát! — kiabáltak a többiek. Martin előretartott öklökkel közeledett a festő arcához. (Folytatjuk.) XIII. VVF. m. SZÁM.­­• Kalktatárban­ a hindui felkelők megrohantak egy vastól szerelvényt, kiverték az utasokat és petróleummal leintve felgyújtották a kocsikat (London, május 30.) Kalkuttában újabb zavargá­sok törtek ki. A külvárosi pályaudvar közelében a cső­cselék rohamot intézett egy vasúti szerelvény ellen. Az utasokat a vasúti kocsikból kiűzték s a kocsikat petróleummal leöntve felgyújtották. A rendőrség szá­mos rendbontót letartóztatott. Daccában a karhatalom a nacionalista önkéntesek folyton megújuló gyujtogatási és rombolási akcióinak csak sortűzzel tudott, véget vetni. Hivatalosan még nem közölték a veszteséglistát. A két városban a han­gulat újra izgatottá vált. Az európaiak házait fegy­veres őrségek vették védelmükbe. (London, május 30.) Bombayból jelentik, hogy a dharsanai sóraktárak ellen a nacionalista önkéntesek egy csoportja ma újabb rohamot intézett. Az önkén­tesek átjutottak a drótakadályokon, de mikor a raktár sókészletéből rabolni akartak, az őrség rajtuk ütött és bambuszbotokkal kiverte az önkéntesekéit a sóraktárak belső területéről. Az egyenlőtlen harcban tíz önkéntes súlyos sebekat kapott bambuszbotoktól. Ezeket kötö­­zőhelyre szállították. Társaik elmenekültek. Bombay kerület több városában voltak min is össze­ütközések hinduk és a rendőrség között. Suratban az utcákon páncélos gépkocsik cirkálnak és a középületeket ka­tonai őr­ségek védelmezik. A nacionalista vezetők bebörtönzése tovább folyik. Rangoonban a helyzet valamivel nyugodtabb. A csapatparancsnokság ura a helyzetnek és a kajszülöt­tek negyedeiben vasszigorral tartja fenn a rendért.

Next