Keleti Ujság, 1932. január (15. évfolyam, 1-24. szám)

1932-01-01 / 1. szám

Káldor (Elbeszélés) írta­: Ilárai Sándor. — Vedd azt a kispárnát a fejed alá. Várj, meggyújtom a lámpát. Még elszívok egy ciga­rettát, aztán megyek. Hány óra? Elmúlt éjfél? Rémes, hogy elcim­áltuk megint az időt. — Képzeld, tegnap látogatóm volt a szer­kesztőségben. Egy kassai fiú. Káldor. Káldor Zoli. A fogorvos fia. Nem emlékszel® Ott laktak a Szepsi-úton, a temető felé. Biztosan emlékszel. Vörösesszőke fiú volt, zsidó, de már kölyökko­­rában megkeresztelték s aztán nagy katolikusok lettek, az egész család. Együtt jártunk a pre­montreiekhez. Hatodikig, amig engem kicsap­tak. De ő ott végzett. Papnak akart menni. Az­óta sem hallottam felőle. Oly tökéletesen elfe­lejtettem, hogy tegnap, mikor a szolga bejelen­tette — pardon, most úgy mondják nálunk, al­tiszt — szóval, mikor János bácsi bejelentette, nem emlékeztem nevére. Még azt is mondta, hogy egy úr Kassáról. Még mindig nem emlék­szel? Káldor Zoli. Ő úgy mesélte, hogy nagyon jól ismert téged, együtt jártatok tánciskolába s ötödikben szerelmes volt beléd. Pontosan emlé­kezett reád. Arra is emlékezett, hogy kétszínű szemed van. Na? Semmi? Furcsa. — Vannak ilyen emberek, akik nem hagy­nak emléket, mikor kivonulnak életünkből. Mint a víz. .Különben nem is furcsa, mert, mon­dom, én sem emlékeztem reá, nem idézett föl a neve senkit. Kassával kapcsolatban sem, s ez már valami, mert tudod, milyen beteges teher nekem Kassa, minden név, minden arc onnan, nem bírom­ felejteni. Te, képzeld, jövőre lesz tíz éve, karácsonkor, hogy utoljára Kassán voltam. Furcsa ez is. Elmúlt tíz év , mert elmúlt éjfél is, bevallom neked, hogy csak Kassát szeretném még megfőzni egyszer, az egyetlen, amire pali vagyok, ha megjelenik rólam valami, itthon, vagy külföldön, drukkolok, hogy elolvassák-e Kassán . . . szóval, érted. Kassa. Kassa. Beteg­ség. Már nem is fogom kiheverni. Képzeld el, ha bemehetnék még egyszer az Andrássyba, vagy kimenni szánkón a Báránykára • • • Tudod mit? Egészen biztosan tudom, ha holnap, mó­dom lenne reá, akkor se mennék le többé Kas­sára. Soha többé az életben. Félnék, hogy meg­bukik. Vagy, hogy én megbukom. Nem, soha többé . . . Nem hiszed? Lehet.­­• A folyosón állt egy ember, felgyúrt gal­­léra télikabátban, sápadt és sovány, velem egy­korú ember, nagy, fekete szemekkel bámult rám. Azt mondta, hogy átutazóban van itt. És tegezett. Jó hosszú percig bámultam rá, amíg megismertem. Tudod, milyen aranyos tudok lenni, ha nem akarok megismerni valakit. De aztán megismertem. Karonfogtam és bevittem­­ egy szobába. Olyan halkan ítészett, hogy közel kellett hajolnom hozzá. Mindig gyanús nekem, ha valaki nagyon halkan beszél. Ott valami baj van. De beszédmodora visszahozta, most már lé­nyegesen is megismertem, víziószerűen lépett elém, nem is ő, hanem az emlék — az emlékek furcsa sűrűségéből egyszerre elővált Káldor, tizenötévesen, szőkésvörösek­, fehérbőrűen, nagy szemekkel, három paddal előttem, a tornát ő is bliccelte s ha tornaingre vetkőzött, ezüst láncon Mária-érem fityegett a mellén, mint jó kato­likusnak . . . Rögtön, az első percben, szerettem volna megkérdezni, viseli-e még a Mária-érmet? Reméltem, hogy igen ... ez valahogy meg­nyugtatott volna, mintegy vallomás arról, hogy egyenesben maradt. De aztán mégsem kérdez­tem meg. Nem mertem, szégyellem magam. — Éltem szemben vele és vártam, hogy meg­szólal, mond valami csodálatosat. Mindig ezt várom. Legtöbbször csalódok. Először kiszámí­tottuk, kapzsi örömmel, mióta nem láttuk egy­mást? Tizenhét éve. Elégedetten és elképedve állapítottuk meg ezt, mintegy önigazolásul, hogy közben így felnőttünk, gyarapodtunk szel­lemiekben és testiekben s ilyen szép hosszú, fe­hér szakágunk van. Ha valaki tizenhét év után visszajön, azon mindig meg lehet mérni, hol tart az ember, hová jutott el. Röhögni kezdtem. Káldor udvariasakat mondott nekem. Azért rö­högtem, mert tíz perccel előbb kért tőlem valaki öt pengőt s nem tudtam adni, mert nem volt, csak három. Káldor karri­eremről adott elő lel­kesen, ami engem rendkívül untatott, mert mint tudod, holnap jár le a zálogcédula az Írógépről. Ezt nagyjából meg is mondtam neki, vigaszul. Azt mondta, nem érti. Mondtam, én se, így dis­­­­kuráltunk, tizenhét év után. — De olyan finom fiú ez, mindig is az volt, hogy rögtön másra terelte a szót. Kérdeztem, mit csinált az elmúlt tizenhét évben? A leg­könnyebb ilyesmit kérdezni. Megelőztem a kér­déssel, praxisból, mert tudom, hogy felelni reá annál nehezebb. Nem jött zavarba, szisztema­tikusan látott hozzá, azzal az alapossággal, mely mindig is jellemezte őt. Ott kezdte el, 1915-ben, a premontreieknél, szépen áthaladt az érettsé­gin és a világháborún, melyben basedowja miatt csak futólag vehetett részt, pár szóval ki­tért tanulmányaira a pesti egyetemen a Ká­rolyi-forradalom alatt, a kommünt nem be itthon, hartem Németországba távozott s 1919 tavaszán elutazott Dél-Amerikába. Ott élt az­óta. Most jött haza, mert „rosszak a viszonyok“, így mondotta, szemérmesen és csendesen. — S hozzám csak felnézett éppen, mert át­utazóban erre járt. — Illedelmesen ült, halkan beszélt. Szomorú volt, lesújtott, rettenetesen fáradt, mint az egész „generáció“ és nagyon szemérmes. Néztük egy­mást, ő néha lesütötte a szemét. Tudod, meny­nyire utálom a generációs jelszavakat, harmin­casok és ilyesmi, mindez játék a szavakkal. Van egy „generáció“, az utánunk következő, az még sokkal inkább ébrudon van. De ahogy bámul­tam Káldort, az ő Dél-Amerikájával, szomorú és nyugtalan lettem. Mégis, mi is lekéstünk. Pedig most lenne az ideje: a múltkor a Tage­­blattban láttam vezércikket Kaminskytól aki­vel egyetemre jártam Frankfurtban, Feri kép­viselő, Pista jónevű a film körül, most lenne itt a pillanat, mikor az én „generációm“ átvehetné­­ az üzletet, a hatalmat, a katedrát, a pénztár­kulcsokat . . . De nincs mit átvenni. S ami van, azt nem érdemes. Ki vesz át egy bukott üzletet? Az egész annyi, hogy Káldor, akivel együtt blicceltem Kassán a tornát, közben tizenhét évig Dél-Amerikában járt egy kicsit s most visszajött, mert odakünn rosszak a viszonyok. (Folytatás a következő számban.) mmmm­ms­.IPA«» VI.a XV. ÉVF. 1. SZÁM. BSW*" Kenyér-bélyeg után „gyógyszer-bélyeg“ Adó az aspirálre, adó a receptre, adó minden beteg­ emberre (Bukarest, december 30.) A legújabb bélyeg, a gyógyszer-bélyeg gondolata kóvályog a pénz­ügyi politika levegőjében. Szinte hihetetlen az a találékonyság, amivel a kormány igyekszik minden téren nehezebbé tenni az életet és igyekszik minden terhet azoknak a nyakába sózni, akiket éppen ellenkezőleg, tehermentesí­teni tartozna. Jól informált helyről nyert értesülések sze­rint ugyanis a jövőben minden forgalomba ke­rülő gyógyszer­bélyeg-kötelezettség alá fog esni. Gyógyszer­bélyeget kell majd alkal­mazni úgy a gyógyszertárak kézi el­adási cikkeire, tehát az utolsó darab aszpirinre is, mint mindazokra a gyógyszerkülönlegességek­­re, amelyek akár belföldön, akár külföldön ké­szülnek. Ez utóbbiakat magasabb kulcs alap­ján adóztatják meg az új bélyegtörvény alkal­mazásával. De a készülő új törvény szerint adóztatás alá esik maga a recept is már abban a pillanatban, amikor­­ az orvos megírja és átadja a betegnek. A törvény az or­vost személyesen teszi felelőssé a bélyeg­tör­vény betartásáért. Körülbelül ennyi az, amiről értesüléseink szólnak. És ha ez bekövetkezik, elképzelhetetlen helyzetet teremt úgy a beteg emberiség, mint az orvos-, gyógyszerész-társadalom szempont­jaiból. Attól eltekintve, hogy a tervezet meg­valósítása előreveti a hírhedtté vált kenyérbé­lyeg razziák árnyékát, elgondolójának úgy lát­­szik fogalma sincs arról, hogy kíméletlen kéz- Minden, ami szép, új muzsika ebben a­z új albumban van: Moravetz-Bárd és Nádor Kapható minden könyvárusnál­­ és MORAVETZ­nél, Temesvár. '***■ zel a legnagyobb nyomorba nyúl bele. Irracio­nális és embertelen a gyógyszerbélyegnek még a gondolata is akkor, amikor magát a betegséget adóztatja meg és még többek számára teszi lehetetlenné a gyógyulást. Az orvos, a gyógyszer és a modern orvosi technika mindmegannyi új eszköze amúgy is a helyzethez viszonyítva aránytalan terheket ró a beteg emberiségnek éppen arra az osztályára, amelyik jövedelmi forrásait már szinte a leg­­szű­kösebbekre sem tudja beosztani és amely a legjobban érzi a helyzet súlyosságát: ez az in­tellektuell osztály, amelyik örül, ha máról hol­napra élni tud. De súlyos csapás lenne a gyógyszer-bélyeg bevezetése az orvos-gyógyszerészi karra is, amelynek ma annyira nehéz a helyzete gyógy­szer-bélyeg nélkül is, hogy egész energiájukat az adóvégrehajtók, hitelezők és kihitelezések el­leni küzdelem őrli fel. Érthető az elkeseredés a hír nyomán úgy az orvosi, mint a gyógyszerészi karban és bár ál­talában hinni sem mernek ennek bekövetkezté­ben, mégis illetékes körök határozottan állítják, hogy törvényerőre emelkedése befejezett tény­nek tekinthető. Semmi kifogásunk a luxuscikkek nehéz időkben történő megadóztatása ellen, de a testi, nyomorúság filléreit könny és szenvedés között aranyra váltani fel nemcsak, hogy nem emberi, de egyenesen lelketlen és veszélyes feladat. Talán még nem késő és sikerül jobb belá­tásra téríteni a kíméletlen prést. mQYszmmn KOPASZ LESZ ha haját nem EGGER PEIHGL hajszesszel mossa, mert fcajftu­ilus ás haj* árpa e­len ez a legbiztosabb szer. Minden gyógyszertárban és drogériában karban. Közel 12 millió lej erejéig biztosítási zálogolást haj­tottak végre több hunyadmegyei szeszkereskedőnél Kunyadi megyében csak m­ost kezdődik a hajsza a­eketeszesz utám (Déva, december 30.) Azt lehetett volna hinni, hogy a fekete szesz utáni hajsza a nagy szenzációk után elült Romániában. De úgy lát­szik tévedtünk. A hunyadmegyei esemény más­ról győzi meg az embert. A dévai pénzügyigazgatóság ugyanis te­mesvári vezérinspektori távirati intézkedésre több hunyadmegyei szesznagykereskedé­­st él közel 12 millió lej erejéig biztosítási zálogolást hajtott végre. Hogy mi áll ennek a háta mögött s valóban van-e valami visszaélés, vagy nincsen, az egy­előre nem állapítható meg s a pénzügyigazga­tóság sem tudja, mivel a pénzügyigazgatóság egyszerűen csak végrehajtotta a távirati intézkedést. A következő cégek ellen vezettek zálogo­­lást: Molnár és Steiner Déva-Piski, Feigenbaum D. Marosillye, előbbi 9 millió, utóbbi másfél­­millió lej erejéig s végül Kugel Zs. Brad circa SQO,OQO lej erejéig. A horribilis összegekből ítélve, hatalmas adózatlan szes­zmennyiségről lehetne szó. Egy­előre azonban bizonyosat nem lehet tudni, mert a szóbanforgó kereskedők egy része minden mennyiséget rendesen harcával vett s így ők voltak a legnagyobb mértékben meglepve. Az lehet a legvalószínűbb következtetés, hogy a kereskedőknek valaki szándékosan szál­líthatott adózatlan szeszt s azután, hogy juta­lomhoz jusson, fel is jelentette. A vizsgálat min­denesetre világosságot fog deríteni erre az existenciába vágó dologra.

Next