Keleti Ujság, 1932. március (15. évfolyam, 50-74. szám)
1932-03-02 / 50. szám
XV. ÉVF. 50. SZÁM. KUETJUlsm Remeg a toll a kezünkben... Ambrus Zoltán, a századfordulós nagy írói nemzedéknek egyik legjelentőségesebb tagja, a magyar kritikusok nesztora, a modern magyar széppróza egyik megteremtője, a legkisfiáseb esszéiró és novellista meghalt. Alig pánappal ezelőtt töltötte be hetvenegyedik születésnapját. Az influenza, amely rövid egymásutánjában Budapesten a régi Magyarország több ismert egyéniségét ragadta el, terítette le őt is, egy valóban tragikus véletlen, mert Ambrus zsigaskora ellenére is fizikailag erős volt, szelleme a régi fényben szikrázott és emberi számítás szerint még sokáig élhetett volna. Halála az őszinte ggász komorságát vonja az egész magyar irodalomra. Ambrus oly magasan állott, hogy a világnézetileg kettészakadt tábor mindkét oldaláról csúcsnak látszott és az oromnak kijáró tisztelet vette őt körül. Megbecsülték a konzervatívok és mesterüket látták benne a modernek. Immár elvitathatatlan értékeként könyvelték el, hogy neki hatalmas része volt a magyar irodalom európai elhelyezkedésének megmunkálásában, az irodalmi közízlés kifejlesztésében, a nyelv kifejező erejének feltárásában, új írói műfajok megteremtésében és a szünetlen eszményadásban. Ponderabilitásából semmit sem von le, hogy nem tartozott irodalmunk legnépszerűbb alakjai közé. Ambrus Zoltán sohasem volt a mob kedvence, sohasem úszott divatos áramlatokkal. Mindazok azonban, akik az olvasóközönség műveltebb rétegéhez tartoznak, Ambrus minden írását ritka örömmel olvasták és számukra Ambrus Zoltán műveinek a levegője olyan magaslati klímát jelentett, amelyért érdemes volt fölszállani a közhelyek hétköznapiságából. Pályafutása 1861. február 22-én született Debrecenben. Jogásznak indult, de az irodalom jobban érdekelte és a nyolcvanas évek derekán Párizsba megy, ahol a Collège de Francéban és a Sorbormeban irodalomtörténeti előadásokat hallgatott. Akkortájt még magyarjaink nem igen keresték fel a francia egyetemeket és a magyar irodalom még nem tartotta azt a szoros kapcsolatot a francia irodalommal, amely a későbbi éveknek egyik figyelemreméltó jelensége lesz. A fiatal Ambrus Zoltán visszatérve Párizsból munkatársként Vadnay Károly irodalmi újságjához, a Fővárosi Lapokhoz került, de ugyanakkor már francia irodalmi hatást éreztető kis cikkei, a Budapesti Hírlapban, Pesti Naplóban és Egyetértésben is megjelennek és magukra hívják a közfigyelmet. Ambrus Zoltán számára ez a megnemesített zsurnalisztikai munka azonban nem nyújtott kielégítést, ő is, mint francia mesterei, nemcsak irányelveket szabott meg az író számára, nemcsak kritizált, de képességeit elsőrendű alkotó tevékenységre is fordította. A kritikus Ambrus Zoltán mellett csakhamar feltűnt az író Ambrus Zoltán, aki elbeszéléseket is ír, sőt belekezd hosszabb lélegzetű regények megírásába is. Megírja a Midas királyt, a művészsorsnak ezt a csodálatosan bensőséges és emelkedett szellemű regényét, amely lélektani finomságainak gazdagságánál, megírási módjának csiszoltságánál, felépítésének geometriai pontosságánál fogva mintaképévé válik a modern magyar regénynek és az ma is, amelyhez minduntalan vissza kell térni, ha akármilyen rövid áttekintést akarunk nyújtani az újabb kori magyar irodalom reprezentatív termékeiről. Ambrus Zoltán 1900-ban megteremti a maga lapját, az Új Magyar Szemlét. Ez a folyóirat előfutárba a későbbi Figyelőnek és a Nyugatnak, hasábjain az új magyar irodalom fiataljai szólalnak meg. Ambrus Zoltán pompás kritikusi rátermettséggel választja ki a munkatársait és amint később be is igazolódott, felfedezéseiben nem csalódott. Az Új Magyar Szemle alaposan megrostált anyaga azonban a magyar értelmiségnek csak kis részét elégítette ki és miután Ambrus Zoltán e lap kiadásánál csak saját maga gazdasági felkészültségére támaszkodhatott e lapnak rövid időn belül meg kellett szűnnie Hasonló sors érte az alig hét számot elért Szerda című irodalmi lapot is, nagy fájdalmára mindazoknak, akik e folyóirat havi számait, mint egy-egy irodalmi eseményt köszöntötték. Művel Ambrus Zoltán említett Midas király cimi valén vén kivilt más? öt regényt irt, a Giroflé és Girofiat, a Solus erist, Szeptembert, Tóparti gyilkosságot és a Kultúra füzértánccal című szatirikus regényt. Elbeszélésköteteinek száma azonban meglehetősen nagy és szűkebb értelemben vett belletrisztikai munkásságának — a Midas királyt leszámítva — a novellairás volt a legszebb munkaterülete. Novelláinak nagy része műremek, mélyre behatoló háttérrel és olyan erős, szintes törvényszerűségen nyugvó belső szerkezettel, amely a francia nagy novellistákat jellemzi csupán. A novella és a kritika határmesgyéin járnak „színes“ cikkei, amelyekben egy-egy társadalmi jelenséget vesz bonckép alá, egy-egy külföldi eseménynek rajzolja meg összefüggéseit, egy-egy írónak vagy művésznek a portréját rajzolja meg és ezek a cikkek alkalmasak voltak arra, hogy Ambrus Zoltán megfigyelő képességét, elméjének rendszerező voltát, óriási műveltségét, Flaubertre emlékeztető pártatlanságát kifejezésre juttassák. Mint kritikust talán a színpad érdekelte a legjobban, itt igazán sziporkázott, sistergett és vakított az elméje, szinte azt mondhatjuk, hogy voltak darabok, amelyeket csak Ambrus Zoltán éles analízisének a kedvéért volt érdemes színte hozni. A kérlelhetetlen kritikusok közé tartozott, akit nem lehetett megközelíteni, nem lehetett becsapni, logikáját megtéveszteni, és e tekintetben a francia Paul, Soudayre emlékeztetett. Az irodalom szent dolog volt a számára, még a színpadi irodalom is, ahol pedig az író szívesen igazol alibit a közönség ízlésére, a tárgy „életszerűségére“, avagy az elért kassza sikerekre való hivatkozással. Kérlelhetetlenségén nem változtatott az sem, hogy a világháború utáni színpad — küzdve gazdasági nehézségekkel, megalkuvásra kényszerült és mert ő képtelen volt megalkudni színházak, vagy sajtóvállalatok üzleti érdekeivel, letette a kritikai tollat, — éppen akkor, amikor leginkább szükség lett volna reá — és nem irt többet színházi kritikákat. Életének utolsó évei Ambrus Zoltán kimagasló írói erényei közé tartozott, hogy a külföldi irodalmak termékeit mesteri fordításban közvetítette el hozzánk. Igen sok művet fordított német nyelvből, különösen színdarabokat, de szerelme a francia irodalom felé sodorta. Neki köszönhetjük a Bováryné eredetivel úgyszólván egyenértékű fordítását, a francia irodalom különálló szellemiségének beszivárogtatását a mi irodalmunkba, a megtermékenyítő hatást, amely a gondolkodásnak formáit s a kifejezésnek a módjait könnyeddé csiszolta és logikussá tette. Ő maga is jellegzetesen franciás egyéniség volt irodalmunkban. Világosság, kifejezésbeli pontosság, a legmagasabb értelemben vett akadémikusság, amely a hagyományok tiszteletében, rugalmas tovább folytatásában és életre galvanizálásában áll, írásmodorának a sajátos tünetei. A francia irodalom iránti nagy rokonszenve az utóbbi években is állandóan megérződött és a Pesti Naplóban írt heti krónikái elárulták, hogy olvasmányai a francia irodalomnak a termékei voltak és a mai szövevényes francia irodalomban, akár súlyos memoárokról, akár könnyű újságpolémiákról volt szó, szakértői értelemmel tudott eligazodni. Élete utolsóévei magányos elszigetelődésben perelükt le. Jóakarata megértéssel nézte a ma megmozdulásait, de azzal a bölcs fenntartással, mint aki ismerve könyvek sorsát a nagyvilágban, tisztában van fellángoló nagy sikerek értékével, mozgalmak kérész életével, divatok gyarlóságaival. Hovatovább kerülte az embereket, humora is, amely a Berzsenyi család skicceinek megírásánál oly derűsen csillogott, megecetesedett s az, hogy ő közben a Nemzeti Színházat is igazgatta, egy írói korszaknak a vezére volt, már csak reminisztencia volt a számára, tépő özvegységében egyik múzeum-körúti kávéház asztala mellé bástyázta magát, barikádokat emelve könyvekből és folyóiratokból. Itt, tisztes távolságból, mint valami szobrot, meglehetett tekinteni a harcos, talán zsémbes, szikár öreg urat, minden este az éjfél utáni órákban, mintha ezzel is azt akarta volna mutatni: nem értek veletek mindenben egyet, de nem vagyok korán lefekvő akadémikus, nem vagyok közületek való bohém és nem vagyok a külső rend szabályaihoz alkalmazkodó polgár sem. (II.) 3 Kommunista sejt a Baritiu gimnáziumban A kisdiákok vallomása alapján tömeges letartóztatásokat eszközölt a rendőrség (Kolozsvár, február 29.) Pop Leontin, a rendőrség politikai osztályának a vezetője megjelent a Baritiu-gimnázium igazgatói irodájában és bejelentette, hogy a hatodik osztályból öt tanulót magával visz. — Mi történt? — csodálkozott az igazgató. — Bizonyítékaim vannak arra, hogy a fiúk kommunista sejtnek tagjai, öt ifjút szólított ki. Szó nélkül betessékelte őket az autóba és bevitte a központi rendőrségre. A kihallgatások során az alábbi helyzetkép alakult ki. Jakab József egyike a legfanatikusabb kommunista ifjaknak. Nemrégen megbízást kapott a kolozsvári kerületi szervezettől, hogy kísérelje meg egy sejt kiépítését. A diák nyomban érintkezésbe lépett négy legjobb barátjával, három román és egy szász fiúval, akiket kspiratokkal árasztott el. Az egyik diák azonnal jelentést tett az esetről osztályfőnökének, aki azonban nem tulajdonított nagy jelentőséget az egész ügynek. A kihallgatás után Jakab József kivételével szabadlábra helyezték a teljesen jóhiszemű diákokat. Az ott tartott ifjú szenzációs vallomást tett. Elmondta többek között, hogy az utóbbi időben széthintett izgató röpiratok adminisztrálásával egy bizottság volt megbízva. Az Irányító szerepet Málnáson Aurél kerületi elnök végezte. A tagok között ott találhatók: Varga Gyula 19 éves magántisztviselő, Gál Balázs vasesztergályos, Jakab Miksa és Müller Olga. Az utóbbi lakásán vitatták meg a teendőket. Be volt még avatva a dologba Jakab Margitka 14 éves leányka, aki három éve a levélhordó szerepét töltötte be a társaságban. Jakab vallomása alapján a rendőrség az utóbbiakat őrizetbe vette és az eddigi szokásoktól teljesen eltérően beismerő vallomást tettek. DOMBRIA háziszövészeti készít és elad önköltségi áron valódi homespon uri és női divatszöveteket Str. Bratianu 51 és Kovács és Moldován férfiruha üzletében Strada Regina Maria 20 szám alatt. ÉÉK „A NAGY SPANYOL“ Kolossvárra jön.