Keleti Ujság, 1932. május (15. évfolyam, 100-122. szám)

1932-05-01 / 100. szám

2 KVETIUJSÁG XV. ÉVF. 100. SZÁM. Pázsi Sándor tizenhét évet élt Szovjetoroszországban és most hazaérkezett Kolozsvárra Miket látott, miket élt át a kolozsvári cipészmester hosszú hadifogsága alatt . Csöndes beszélgetés a szovjet­ rendszer­ről a gazdasági viszonyokról, színházakról, mozikról a pa­rasztság elégedetlenségéről — Kun Béláról — Mindenütt jó, de legjobb itthon (Kolozsvár, április 29.) A cigánysor kellős közepén, a györgyf­alvi útról kanyarodik be a Munkás utca. Nem is utca, hanem utcácska. Elől cigányhurubák, nyomorult viskók, zajos, fél­meztelen purdék fogadnak. A tavaszi napsütés­ben érdekes képet nyújt a cigánysor. Könnyel­mű nyomor, ami itt van, mert a cigány szívós­ságával, kedélyével cigánykereket hány még a nyomorúságnak is. Itt lakik a 25. szám alatt Pazsi Sándor. Negyvenkét éves cipész, aki tizen­hét évet töltött Szovjetoroszországban és tegnap este érkezett haza Moszkvából , Kolozsvárra, a Munkás utca 25. szám alá, egy egyszobás, konyh­ás­­családi házba. Tizenhét esztendőt élt Szovjetoroszország­ban i­s. Bizonyára érdekes ember és tapasztalt em­ber lehet Pázsi Sándor. Sok mindent tud, amire kiváncsiak vagyunk. A kapuban élénk, feketeszemü fiatal nő fo­gad. Pázsi Sándor húga. Szemei nevetnek és látszik az arcán, hogy a kis házikó egyszerre nevezetesség lett. — Éppeni most ebédel bátyám. Újságírók az urak? Az ajtóban megjelenik egy középtermetű, fáradt arcú, sovány, kékszemű­ ember. Pázsi Sándor. Közvetlen kedvességgel fogad, az ebéd maradványait letörli a szájáról. — Tessenek beljebb jönni, jó emberek va­gyunk, nincs harapós kutyánk. Kicsi a szobánk és szegényes, de tiszta. Bemegyünk az első szobába és addig Pázsi Sándor még lenyeli az utolsó falatokat. Valóban egyszerű és tiszta szoba. A falon Petőfi Sándor­nak, az ismert képe függ, amint a segesvári csa­tatéren elesett és a vérével még ezt a szót raj­zolja a földre: Hazám­. Most már megértem, hogy Pázsi Sándor miért jött haza? Habár a sorok közül ki fog de­rülni, hogy neki Szovjetoroszországban sem ment rosszul a sora. Egy nyolc éves kis leánnyal tért haza, aki­nek az rtskyja orosz volt, de meghalt. Egy szót sem tud magyarul. Együtt jönnek be a kis szo­bába. Alig félünk. Fel is dönt egy kis virág­­cserepet. — Még kárt okozok nektek — mondja leány­testvérének. A film peregni kezd Csöndesen megkezdődik a beszélgetés, ame­lyet fotografikus hűséggel adunk vissza. — Hogy érzi magát itthon? — Jobban érezném, ha az orosz határon nem vették volna el a pénzemet. Hetvennyolc rube­lem volt, amit könyörtelenül kiszedtek a zse­bemből. ‘Most bizony jó volna, ha átszámítva megvolna a hatezer fejem. — És hogy érezte magát ott? — Éjsél­re jól megvoltam, különösen a cári uralom alatt. Nem éheztünk, megengedték, hogy dolgozzunk, szép keresetem volt és szabad­ságom. — Mikor esett fogságba? — 1915 május 30-án, reggel négy órakor, Galíciában, Bulekov mellett fogtak el. Hosszú ideig a Jagerben éltünk és nem volt rosszul dol­gunk. Később, midőn kitört a forradalom Sco­­panban teljesítettem szolgálatot. Ettől az idő­től már rosszabbul ment a sorom... És ekkor egy kifejező mozdulattal puha gal­lérját a hüvelyk­ujjúval kifeszíti és azt mondja: — Nézzék meg a nyakamat, amely lóg a gallérban, pedig valamikor jókötésű fiú voltam. A húga fényképeket vesz elő, amelyeket testvére Oroszországból küldött. Csinos, teltar­­cú ember, volt akkor még Pázsi Sándor. — Meddig haza akartam jönni, de nem si­került, mert Romániának nem volt Szovjet­oroszországban diplomáciai képviselete. Később Moszkva mellett Scopin városkába kerültem, ahol mint önálló cipész dolgoztam és megnősül­tem. Ez még a cári uralom alatt volt, amikor hetenként harminc-negyven rubelt kerestem. Ebből az étkezés 9 rubel és 50 képekbe került. Mindig volt pénzem elegendő és sohasem bán­tott senki. Később, a Kehenszky uralom alatt a viszonyok romlani kezdtek. A hadsereg erős s a fegyelem nagy. — És a tanácsköztársaság idején? — Sokkal, sokkal rosszabb lett. Hosszú ideig nagy zűr­zavar volt, sokféle valuta keringett, a milliókkal dobálóztunk, amelyeknek már meg­szűnt a vásárlóereje. Később a viszonyok a szov­jeturalom alatt is konszolidálódtak. A mostani rendszer lassanként megerősödött, különösen a hadsereg nagyon erős és irtózatos a fegyelem. Megindultak az építkezések, az utóbbi években egyre-másra épültek a hatalmas állami gyárak. — Vannak magángyárak is? — Nincs. Minden az állam tulajdona. Hosz­­szú ideig hagytak bennünket szabadon dolgoz­ni, mi, a kisiparosok voltunk az utolsók, akik önállóságukat elveszítettük. Mindez másfél év­vel ezelőtt véget ért. Most elindulásom előtt a helyzet kissé enyhült és kisebb vásári árusok visszakapták az önállóságukat. — Hogyan élnek a gyári munkások? — A helyzetük nem valami fényes, de kap­nak lakást, fűtést, világítást, és élelmiszert. Ku­ponrendszer van. Mindent kuponra adnak. Egy cipő, ha kuponra vásárolják, 15—20 rubelbe ke­rül, ha pedig magánkézből veszik, akkor 30—40 rubelt kell ugyanazért a cipőért fizetni. Tulaj­donképpen minden méregdrága. Különösen a lakás. Szabadforgalomban alig lehet hozzá­jutni. — Mennyibe került önnek a lakása? — Én egy györgyfalvi születésű barátom­nál, Lukács Jánosnál laktam. Együtt dolgoz­tunk. Finomabb cipőért szabadforgalomban 100—150 rubelt, ugyancsak finom női cipőért 100—120 rubelt kaptunk. Van éhínség Szovjetoroszországban ? — Mi igaz abból, hogy Oroszországban nagy éhség van? Pázsi Sándor kissé megtorpan. Gondolkozik a válaszon. Nem egészen őszintén felel. — Arról lehet beszélni. A munkás például kap havonta négy font húst, egy liter napra­forgó ola­jt, egy kiló cukrot, másfél hónappal ezelőtt azonban egy és fél kiló cukrot kapott. Az adagokat csak most redukálták. Tény az, hogy az utolsó években Szovjetoroszországban is nagyon romlottak a viszonyok. — És zúgolódnak az emberek? — Nem. Zúgolódni, beszélni, kritizálni nem lehet. Ha valaki beszél, azonnal besúgják és egyszer csak azon veszi magát észre, hogy a cseka emberei elviszik. Hogy hova, magam sem tudom, de egy bizonyos, hogy többé vissza nem tér. — Mégis kik éheznek Oroszországban? — A munkakerülők, csirkefogók és azok, akik nem szeretnek dolgozni. A munkás nem sokat kap, de mégis valahogy megélhet, a hiva­talnok ugyancsak megkapja a maga porcióját. Az igaz, hogy hivatalnok csak pártember le­het. — És hogy megy a hivatalnokok sora?­­— Megkapnak mindent, ami szükséges. Min­denki olyan fizetést kap, amilyen pozíciót tölt be. — Ön azt mondotta, hogy az emberek éhez­nek. Legutóbb Scopinban élt. Hány ezer lakosa van Scopinnak? — Körülbelül húszezer. — Ebből hányan éheztek? — Scopin kereskedelmi város. Moszkva mel­lett fekszik, körülötte nagyon sok község terül el és így mindenki meg tudta keresni a legszük­­ségesebbet. Zsúfolt színházak és mozik. Ezen a téren nem boldogulunk Pázsi Sán­dorral, tehát újabb kérdést intézünk hozzá: — És a színházak és mozik? Színházak csak nagyobb városokban van­nak, de mozi mindenütt van. A jegyek drágák. Egy színházjegy 5—10 rubelbe kerül, de minden színház és mozi állandóan zsúfolásig tömve van. A kávéházak pedig állami kezelésben vannak és minden jövedelem az államé. — Üldözik a vallást? Most nem üldözik. Régebben a templomo­kat lerombolták, vagy átalakították. Most in­kább csak a külföldiek tartanak fenn templo­mokat, de abba csak az öregek járnak... — És a fiatalok? — A fiatalok nem szívesen járnak templom­ba, mert a cseka megfigyelteti őket s akkor a szovjet előtt meg vannak bélyegezve és nem tudnak elhelyezkedni. — És hogy él a parasztság? A parasztság elégedetlen. — Az első időben nagyszerűen érezték ma­gukat. A jelszó az volt­ egész Oroszországban, hogy szabadság van, minden a parasztoké, ők éltek is ezzel a szabadsággal, kirabolták a kas­télyokat, elhordozták az élelmiszereket és álla­tokat. Később azonban, midőn a szovjet meg­erősödött, megjelent a szigorú rendelet, hogy mindent vissza kell adni az államnak. Ha elad-­ ták az elhordott holmikat, akkor az árát kellett visszafizetni. Ez már nem tetszett a parasztok­nak. Azóta nincs talaja a kommunizmusnak a parasztság körében. — Ismeri-e Kun Bélát? — kérdeztük meg. — Hogyne ismerném. Még Kolozsvárról, a munkáspénztártól. Egy időben nagy fiú volt, (így mondotta!) később azonban Budapestről so­kan jöttek Oroszországba, akik elmondották, hogy Kolozsváron a munkáspénztárnál bizo­nyos pénzeket elkezelt. Ettől az időtől Kun Béla elveszítette addigi tekintélyét. Legalább nekem így mondták az ismerőseim, mert én nem vet­tem részt semmiféle mozgalomban. Ha részt vettem volna, akkor sohasem engedtek volna haza. Legutóbb a lengyel követség vette át a romániai állampolgárok képviseletét és annak a segítségével kerültem haza. 23-án este 10.40 órakor indultam el Moszkvából és Varsón, Cser­­novicon keresztül öt nap alatt érkeztem meg. Nagyon sok magyar testvéremet, hagytam még Szovjetoroszországban. Most itthon vagyok és kisleányommal együtt dolgozni fogunk. És itt kissé megáll. Tekintete a Petőfi képre szegeződik. — Haza kellett jönnöm. Kergetett a hon­vágy... Olajos Domokos. A külföldi (Magyarország, Ausztria) fize­tések szabályozásáról (kompenzáció) szóló tör­vény és végrehajtási utasítás precíz magyar fordítása kapható dr. Mandel Forditó Irodá­ban, Cluj, Str. Memorandului 24. Ára 50, vi­dékre 60 lej. színkor­­pozgo­t .,Nyugaton a helyzet változatlan“ testvér filmje: LUBITSCH: EMBERT ÖLTEM! Egy háborúból visszatért katona megrázó, különös kalandja. —Lélek­­bemarkolóan iz­galmas és megható tragédia, amelyet l­aniCH Ernő mesteri munkája dolgozott föl művé­szien. Főszereplők: Nancy Jaroll, Philips Sieimé*, Lionel Barrymore. ÜBSiFüapíflíÖBídlJS

Next