Keleti Ujság, 1935. január (18. évfolyam, 1-24. szám)

1935-01-02 / 1. szám

2 KELtnUjsm­­arwadlHiWWIBmi Xmi. ÉVFOLYAM, 1 SZÁM, Az erdélyi város múltja és sorsa i­s­­ Amint a belpolitikai viharzások jeleiből felövetkeztethetjük, a közeljövőben új ostro­mokat fogunk látni és kiállani. Ostromokat, am­elyek városi otthonaikban támadják meg az erdélyi magyarságot. A támadási lendület új lesz, a folyamat azonban elég régi és szá­munkra elég ismerős ahhoz, hogy kétségbeejtő meglepetések már ne érhessenek. Az erdélyi városok elromanizálásának a gyorstempójú törekvése megindult az impériumváltozás jogi megpecsételése, tehát a békekötés előtt s pil­lanatnyi lankadás nélkül tart. A mostani esz­tendőfordulat belpolitikájának pártvitája vol­taképpen csak azt a kérdést vetette fel, hogy ebben a munkájukban melyik kormányrezsim tud felmutatni nagyobb eredményeket. S mi­vel egymásnak a rovására nem tudnak fel­vetni sérültül, egymásnak a szavaiban kere­sik azt a csomót, vagy bogot, amibe horgot akarnak b­eleakasztani, hogy egyik a másikat a népszerűségi előnyök talajáról lerángat­hassa. Csak így kerülhetett sor arra, hogy a f­o­l­y­t­o­n­o­s­s­á­g“ elméletéről a politikai szószékeken mondjanak magyarázatokat. — Azon a folyamaton, amivel szemben állunk, nem változtat az, hogy ki hogyan értelmezi a történelmi folytonosságot, de nem változtat ez a történelmen sem. A vitától függetlenül is, az a mi elvitathatatlan feladatunk, hogy az életet védelmezzük és fentartsuk. 2. Az ezer év előtti folytonosság visszaállítá­sának a hangoztatásával szemben a mostani kormányelnöki nyilatkozat felállította azt a másik folytonossági magyarázatot, hogy az erdélyi városok keletkezésüktől kezdve mind­­r­ektanig megszakítás nélkül románok vol­tak. Tehát nem visszaállítani, hanem kiépíteni kívánja e román jelleget. Ismételjük, sem az egyik, sem a másik magyarázat nem változtat azon, ami történt, ami történik s ami tör­ténni fog. A népek modern politikai törekvé­seinek alapszavai is az önrendelkezési jog lett. Azonban nem vezet érdektelen megálla­pításokhoz az az elmélkedés, amely a múltra történt hivatkozásokból kiindulva, keresni kezdi, hogyan is történt ezeknek az erdélyi városoknak a magyarosítása. Hiszen eddig nagyon sokszor hallottuk, hogy a magyar im­­périura a városokban és a városokon keresz­tül végezte a magyarosítás erőszakos műve­­letet.­s 3. Fel kellene tenni azt a kérdést, hogy amikor a magyarok, ezer esztendővel ezelőtt, bevonultak erre­­a területre, itt találták-e eze­ket a városokat? Volt-e városi élet, ami ide­gen lett volna a számukra s aminek a tüzzel­­vassal való elmagyarosítását programmba kellett volna venniök? Igaz, hogy igen sok erdélyi városnak a mai helyén, vagy annak közelében valamikor római telepek állottak. "A római uralom azonban az Úrnak 274-ik esztendejében véglegesen kivonult innen s Aurelianus császár helyesnek találta, hogy" imperátorságának névleges hatalmát is letö­rölje erről a területről. Több mint h­atszáz esztendő telt el tehát abban a homályban, amit a történelemírás nem tudott átvilágítani. Nem tud felderítő munkát végezni azért, mert e h­atszáz hosszú esztendő alatt nem volt vá­rosi élet. Ha lett volna, annak lennének em­lékei, mint ahogyan megmaradtak a földben, vagy a föld felszínén a százhatvan évig tar­tott római uralomnak a kövei, sőt téglái és nagyon sok más beszédes emlékei. Hatszáz esztendő nagyon sok, nagyon hosszú idő, kü­lönösen ha állandó viharban telik el. Ez a hosszú nagy időszak temette be földréteggel az egymást üldöző, gyilkoló népek lábai alatt a római uralom emlékeit is úgy, hogy ma is van még mit lapátolni. Aki jött, hogy állandó letelepülést keressen magának, annak új fala­kat kellett építenie, mintha semmi élet nem lett volna itt azelőtt. Várakat az önvédelem megerősítésére, majd vásáros helyeket, temp­lomokat, céhházakat s aztán a közigazgatás­nak, kultúrának központi otthonait. 4. Maga Szent István tényleg nagyon nagy súlyt helyezett arra, hogy olyan idegen ele­mek kerüljenek be országába, amelyektől megtanulhat az ő népe olyan dolgokat, ami­ket nem tud, vagy amiket másképpen tud. Utódainak is meghagyta, hogy szeressék ez idegeneket és nyújtsanak részükre boldogító otthont. Kisebbségi politika volt ez is. Benne van a végrendeletében. A várak, városok épí­tésében járatos németséget behívták az utó­dai. Részben, hogy segítsenek városokat épí­teni, részben, hogy otthont találjanak maguk­nak s így, otthonukat védve, részt vegyenek a keresztyénség, a civilizáció védelmezésében. Felépítették például Nagyszebent, amelynek német jellegét soha mostanig kétségbe nem vonták. Hogy mennyire nem magyarosították ezeket a kimondottan német helységeket, ar­ról sokat beszélhetne annak a brassói megyei magyarságnak szenvedésteljes múltja, amely a brassói szászok jobbágyságában élt. Magyar falvakat, magyar lakosságot is odaadtak job­bágyokul nekik. Ellenben a mai Kolozsvárra segítőtársnak jöttek a németek s a mai itt la­kott magyarokkal együtt fejlesztették a vá­rost. Védelmezték is. A várfalak mögött a ti­zenharmadik század végére fejlesztették ki a városi életet annyira, hogy a magyar királytól a városi kiváltságot megkapták. A városfej­lődés titkának és biztosítékának azonban a lakosság nemzetiségi békéjét tartották. Ez a belátás teremtett itt olyan városi kisebbségi politikát, amely nyugalmat adott a munka, a fejlődés és a közös önvédelem számára. A hatalmi erélynek olyan hajlíthatatlan egyé­niségű uralkodója is, mint amilyen Mátyás király volt, biztosította a magyar-német egyenjogúságot. Egyik évben magyar, a má­sikban német volt a főbíró s a tanács fele ilyen, fele olyan. A reformáció idejében igy osztották meg a templomi szolgálatot is a magyar és német nyelvű papok, prédikátorok között. Ha itt magyarosodás történt, az nem volt erőszakos. Az egyensúlyt idővel a lakos­ság számarányának mérlegén megingatta a fejedelem országgyűlésnek a bevonulása, a ma­gyar központi intézmények szaporodása. Erő­szakos elmagyarosításra azonban nem volt idő. Hiszen 1690. óta a németesítést erősza­kolta az Erdély felett uralomra került hata­lom. A magyarok iránti ellenséges indulat és a németség megerősítésének a szándéka vitte el Kolozsvárról a kormányzósági székhelyet Nagyszebenbe s ott tartotta kereken száz esz­tendeig. A népek sorsa azonban sokszor mást végez, mint amit az emberi hatalom kezd. Ez a magyarellenes terv pontosan az ellenkezőjét eredményezte annak, mint amit elérni akar­tak. A németesítő főkormányszék kivonulá­sával az életverseny túlsúlya a magyar lakos­ságé lett s a hatalmi patronátus Szebenbe köl­tözésével a hatalom árnyékában való könnyű érvényesülés kilátásaival kiszálingózott sok német család. A magyarság kulturális lendü­lete élesztette fel az ittmaradottak között az önkéntes asszimilációs vágyat, viszont a né­met kultúrában való fejlődést a szász váro­sokban találhatták meg. Erőszakról a ma­gyarság javára beszélni sem lehet, hiszen az erőszak hatalmi eszközei az ő kezükben vol­tak, vagy az ő támogatásukat szolgálta. Ha kolozsvári magyarosodás folyamatáról be­szélünk, akkor ez éppen az ellenkező célt szolgáló erőszak ellenére történt. Hogy mi­lyen volt ez az erőszak, arra nézve elég csak azt említeni, hogy nem is olyan régen, nagya­páink idejében a magyar középiskolákból szi­gorú büntetésekkel, kíméletlen ellenőrzéssel üldözték ki a magyar tanítási nyelvet és a né­met volt kötelező. A sors úgy adta, hogy egyetlen magyar lelket sem veszítettünk el emiatt. Ellenben nagyon kétséges, hogy lett volna-e a kolozsvári szász pap fiából olyan hazafi, akire a magyar külügyminisztérium vezetését is nyugodtan rábízhatták, ha annak idején névelemzéssel és kényszerintézkedések­kel szóltunk volna bele a felnevelésébe? Hoz­zájárulhatott-e bárkinek is az elmagyaroso­­dásához a volt osztrák-magyar monarchiának az a hadserege, amelyben béke idején a leg­­üldözöttebb elem a magyar volt? Ha mindezeket tudva, mégis azt halljuk, hogy nagyarányú magyarosítást imák a ro­­vásunkra, akkor kell valami szívós népi erő­nek lennie ebben az erdélyi magyarságban, amelyben bízni lehet. Akkor van valami biz­tató népi titkunk, ami az induló új ostrom fé­lelmétől is meg tud óvni. 5. A népek önrendelkezési joga több alapot ad a városok továbbfejlesztésének a munká­jára, mint a régmúlt idők históriájának anya­ga. Marseilles például görög alapítás volt és a franciák nem találnak ennek a ténynek az elismerésében semmi veszedelmet. Beograd szó magyarul annyit jelent: fehér vár. De volt ennek a jugoszláv fővárosnak magyar neve is valamikor: Nándorfehérvár. Hívták egykor bolgárosan Alba Bolgaranak. Elég sokat szen­vedett a török hódoltság alatt. És volt a ró­maiak városa, Sigidunum néven. Ha Musso­lini a római impériumot ezen az alapon akar­ná kiterjeszteni most Belgrádra, igazán fel­tartóztathatatlan lenne az új világháború. Vi­szont ezen az alapon a görögök kívánhatnák el az olaszoktól Nápolyt. .. .Van egy sereg erdélyi város, amelyeknek a felépülésénél nem vettek igénybe német se­gítséget sem. Ne beszéljünk a székely városok­ról. Székelyudvarhelyről, hol a hagyomány szerint a hunok emelték az első várat. Kézdi­­vásárhelyről, hol tisztán a piaci jelleg nőtt városi jellege. Vagy Sepsiszentgyörgyről, amelynek környékén —­ a székelyek világ­szerte elismert archeológiai tudományának a kimutatása szerint — a történelem előtti idők olyan emberfajtájának volt letelepülő helye, amelynek nemzeti rokonságát balgaság volna a ma élő népek között keresni. Marosvásár­helyről, amelynek székely alapítását nehéz volna megcáfolni. De ott van például Szent László városa, Nagyvárad, a Szent István his emberéről, Orodról elnevezett Arad, amely valószínűleg nem azért kapta ezt az egyetlen nevet, mert ennek a királyi embernek ne lett volna valami köze az alapításához és az al­földi magyar városalapításnak jellegzetes példája a Károlyiak birtokán keletkezett Nagykároly. Sorra mehetnénk sok erdélyi vá­roson s kétségtelenül találunk olyant, amely­nek lakosságában a túlnyomó elem román volt. De egyiket sem lehetett volna magyaro­sítani olyan rendeletekkel, amilyenektől most egyik napról a másikra a rom­anizáló hatást várják. Az életviszonyok tényleg mások vol­tak a hajdani városokban, mint amilyenek­ most. Azonban ha bármilyen arányban, de a román lakosság az idők folyamán mégis sza­porodott a magyar impérium alatt a legtöbb erdélyi városban. Kolozsváron például arány­­lagos visszaesést mutat a színmagyar refor­mátus népesség, mert a reformáció minden viharainak lezajlása után, a tizennyolcadik század végén a tízezer főnyi lakosságnak fele volt a reformátusoké, a tizenkilencedik század közepéig tartották ezt az arányt, a háború előtti utolsó népszámlálás a hatvanezer főnyi lakosságnak már csak egyharmadát találta reformátusnak, ma pedig az egynegyedét sem­ éri el. A lélekszám nem esett, azonban a neten magyar felekezetek lélekszáma rövid idő alatt rendkívül nagy arányokban emelkedett. Ez is azt bizonyítja, hogy a magyar impériumnak nem voltak ilyen tervei, amelyekkel pusztán az arányszám változtatását tűzte volna maga elé, hanem a városi lélek fejlődése haladt a maga alakulásainak az útján. Igazán nem ér­het itt senkit az a vád, hogy a városok romi­­nosítására ne mutattak volna a hatalom pol­cán tizenöt esztendő alatt elegendő szorgal­mat. Más kérdés azonban, hogy jó utakon­ já­­rak e? Zágoni István..

Next