Keleti Ujság, 1935. január (18. évfolyam, 1-24. szám)
1935-01-02 / 1. szám
2 KELtnUjsmarwadlHiWWIBmi Xmi. ÉVFOLYAM, 1 SZÁM, Az erdélyi város múltja és sorsa is Amint a belpolitikai viharzások jeleiből felövetkeztethetjük, a közeljövőben új ostromokat fogunk látni és kiállani. Ostromokat, amelyek városi otthonaikban támadják meg az erdélyi magyarságot. A támadási lendület új lesz, a folyamat azonban elég régi és számunkra elég ismerős ahhoz, hogy kétségbeejtő meglepetések már ne érhessenek. Az erdélyi városok elromanizálásának a gyorstempójú törekvése megindult az impériumváltozás jogi megpecsételése, tehát a békekötés előtt s pillanatnyi lankadás nélkül tart. A mostani esztendőfordulat belpolitikájának pártvitája voltaképpen csak azt a kérdést vetette fel, hogy ebben a munkájukban melyik kormányrezsim tud felmutatni nagyobb eredményeket. S mivel egymásnak a rovására nem tudnak felvetni sérültül, egymásnak a szavaiban keresik azt a csomót, vagy bogot, amibe horgot akarnak beleakasztani, hogy egyik a másikat a népszerűségi előnyök talajáról lerángathassa. Csak így kerülhetett sor arra, hogy a folytonosság“ elméletéről a politikai szószékeken mondjanak magyarázatokat. — Azon a folyamaton, amivel szemben állunk, nem változtat az, hogy ki hogyan értelmezi a történelmi folytonosságot, de nem változtat ez a történelmen sem. A vitától függetlenül is, az a mi elvitathatatlan feladatunk, hogy az életet védelmezzük és fentartsuk. 2. Az ezer év előtti folytonosság visszaállításának a hangoztatásával szemben a mostani kormányelnöki nyilatkozat felállította azt a másik folytonossági magyarázatot, hogy az erdélyi városok keletkezésüktől kezdve mindrektanig megszakítás nélkül románok voltak. Tehát nem visszaállítani, hanem kiépíteni kívánja e román jelleget. Ismételjük, sem az egyik, sem a másik magyarázat nem változtat azon, ami történt, ami történik s ami történni fog. A népek modern politikai törekvéseinek alapszavai is az önrendelkezési jog lett. Azonban nem vezet érdektelen megállapításokhoz az az elmélkedés, amely a múltra történt hivatkozásokból kiindulva, keresni kezdi, hogyan is történt ezeknek az erdélyi városoknak a magyarosítása. Hiszen eddig nagyon sokszor hallottuk, hogy a magyar impériura a városokban és a városokon keresztül végezte a magyarosítás erőszakos műveletet.s 3. Fel kellene tenni azt a kérdést, hogy amikor a magyarok, ezer esztendővel ezelőtt, bevonultak errea területre, itt találták-e ezeket a városokat? Volt-e városi élet, ami idegen lett volna a számukra s aminek a tüzzelvassal való elmagyarosítását programmba kellett volna venniök? Igaz, hogy igen sok erdélyi városnak a mai helyén, vagy annak közelében valamikor római telepek állottak. "A római uralom azonban az Úrnak 274-ik esztendejében véglegesen kivonult innen s Aurelianus császár helyesnek találta, hogy" imperátorságának névleges hatalmát is letörölje erről a területről. Több mint hatszáz esztendő telt el tehát abban a homályban, amit a történelemírás nem tudott átvilágítani. Nem tud felderítő munkát végezni azért, mert e hatszáz hosszú esztendő alatt nem volt városi élet. Ha lett volna, annak lennének emlékei, mint ahogyan megmaradtak a földben, vagy a föld felszínén a százhatvan évig tartott római uralomnak a kövei, sőt téglái és nagyon sok más beszédes emlékei. Hatszáz esztendő nagyon sok, nagyon hosszú idő, különösen ha állandó viharban telik el. Ez a hosszú nagy időszak temette be földréteggel az egymást üldöző, gyilkoló népek lábai alatt a római uralom emlékeit is úgy, hogy ma is van még mit lapátolni. Aki jött, hogy állandó letelepülést keressen magának, annak új falakat kellett építenie, mintha semmi élet nem lett volna itt azelőtt. Várakat az önvédelem megerősítésére, majd vásáros helyeket, templomokat, céhházakat s aztán a közigazgatásnak, kultúrának központi otthonait. 4. Maga Szent István tényleg nagyon nagy súlyt helyezett arra, hogy olyan idegen elemek kerüljenek be országába, amelyektől megtanulhat az ő népe olyan dolgokat, amiket nem tud, vagy amiket másképpen tud. Utódainak is meghagyta, hogy szeressék ez idegeneket és nyújtsanak részükre boldogító otthont. Kisebbségi politika volt ez is. Benne van a végrendeletében. A várak, városok építésében járatos németséget behívták az utódai. Részben, hogy segítsenek városokat építeni, részben, hogy otthont találjanak maguknak s így, otthonukat védve, részt vegyenek a keresztyénség, a civilizáció védelmezésében. Felépítették például Nagyszebent, amelynek német jellegét soha mostanig kétségbe nem vonták. Hogy mennyire nem magyarosították ezeket a kimondottan német helységeket, arról sokat beszélhetne annak a brassói megyei magyarságnak szenvedésteljes múltja, amely a brassói szászok jobbágyságában élt. Magyar falvakat, magyar lakosságot is odaadtak jobbágyokul nekik. Ellenben a mai Kolozsvárra segítőtársnak jöttek a németek s a mai itt lakott magyarokkal együtt fejlesztették a várost. Védelmezték is. A várfalak mögött a tizenharmadik század végére fejlesztették ki a városi életet annyira, hogy a magyar királytól a városi kiváltságot megkapták. A városfejlődés titkának és biztosítékának azonban a lakosság nemzetiségi békéjét tartották. Ez a belátás teremtett itt olyan városi kisebbségi politikát, amely nyugalmat adott a munka, a fejlődés és a közös önvédelem számára. A hatalmi erélynek olyan hajlíthatatlan egyéniségű uralkodója is, mint amilyen Mátyás király volt, biztosította a magyar-német egyenjogúságot. Egyik évben magyar, a másikban német volt a főbíró s a tanács fele ilyen, fele olyan. A reformáció idejében igy osztották meg a templomi szolgálatot is a magyar és német nyelvű papok, prédikátorok között. Ha itt magyarosodás történt, az nem volt erőszakos. Az egyensúlyt idővel a lakosság számarányának mérlegén megingatta a fejedelem országgyűlésnek a bevonulása, a magyar központi intézmények szaporodása. Erőszakos elmagyarosításra azonban nem volt idő. Hiszen 1690. óta a németesítést erőszakolta az Erdély felett uralomra került hatalom. A magyarok iránti ellenséges indulat és a németség megerősítésének a szándéka vitte el Kolozsvárról a kormányzósági székhelyet Nagyszebenbe s ott tartotta kereken száz esztendeig. A népek sorsa azonban sokszor mást végez, mint amit az emberi hatalom kezd. Ez a magyarellenes terv pontosan az ellenkezőjét eredményezte annak, mint amit elérni akartak. A németesítő főkormányszék kivonulásával az életverseny túlsúlya a magyar lakosságé lett s a hatalmi patronátus Szebenbe költözésével a hatalom árnyékában való könnyű érvényesülés kilátásaival kiszálingózott sok német család. A magyarság kulturális lendülete élesztette fel az ittmaradottak között az önkéntes asszimilációs vágyat, viszont a német kultúrában való fejlődést a szász városokban találhatták meg. Erőszakról a magyarság javára beszélni sem lehet, hiszen az erőszak hatalmi eszközei az ő kezükben voltak, vagy az ő támogatásukat szolgálta. Ha kolozsvári magyarosodás folyamatáról beszélünk, akkor ez éppen az ellenkező célt szolgáló erőszak ellenére történt. Hogy milyen volt ez az erőszak, arra nézve elég csak azt említeni, hogy nem is olyan régen, nagyapáink idejében a magyar középiskolákból szigorú büntetésekkel, kíméletlen ellenőrzéssel üldözték ki a magyar tanítási nyelvet és a német volt kötelező. A sors úgy adta, hogy egyetlen magyar lelket sem veszítettünk el emiatt. Ellenben nagyon kétséges, hogy lett volna-e a kolozsvári szász pap fiából olyan hazafi, akire a magyar külügyminisztérium vezetését is nyugodtan rábízhatták, ha annak idején névelemzéssel és kényszerintézkedésekkel szóltunk volna bele a felnevelésébe? Hozzájárulhatott-e bárkinek is az elmagyarosodásához a volt osztrák-magyar monarchiának az a hadserege, amelyben béke idején a legüldözöttebb elem a magyar volt? Ha mindezeket tudva, mégis azt halljuk, hogy nagyarányú magyarosítást imák a rovásunkra, akkor kell valami szívós népi erőnek lennie ebben az erdélyi magyarságban, amelyben bízni lehet. Akkor van valami biztató népi titkunk, ami az induló új ostrom félelmétől is meg tud óvni. 5. A népek önrendelkezési joga több alapot ad a városok továbbfejlesztésének a munkájára, mint a régmúlt idők históriájának anyaga. Marseilles például görög alapítás volt és a franciák nem találnak ennek a ténynek az elismerésében semmi veszedelmet. Beograd szó magyarul annyit jelent: fehér vár. De volt ennek a jugoszláv fővárosnak magyar neve is valamikor: Nándorfehérvár. Hívták egykor bolgárosan Alba Bolgaranak. Elég sokat szenvedett a török hódoltság alatt. És volt a rómaiak városa, Sigidunum néven. Ha Mussolini a római impériumot ezen az alapon akarná kiterjeszteni most Belgrádra, igazán feltartóztathatatlan lenne az új világháború. Viszont ezen az alapon a görögök kívánhatnák el az olaszoktól Nápolyt. .. .Van egy sereg erdélyi város, amelyeknek a felépülésénél nem vettek igénybe német segítséget sem. Ne beszéljünk a székely városokról. Székelyudvarhelyről, hol a hagyomány szerint a hunok emelték az első várat. Kézdivásárhelyről, hol tisztán a piaci jelleg nőtt városi jellege. Vagy Sepsiszentgyörgyről, amelynek környékén — a székelyek világszerte elismert archeológiai tudományának a kimutatása szerint — a történelem előtti idők olyan emberfajtájának volt letelepülő helye, amelynek nemzeti rokonságát balgaság volna a ma élő népek között keresni. Marosvásárhelyről, amelynek székely alapítását nehéz volna megcáfolni. De ott van például Szent László városa, Nagyvárad, a Szent István his emberéről, Orodról elnevezett Arad, amely valószínűleg nem azért kapta ezt az egyetlen nevet, mert ennek a királyi embernek ne lett volna valami köze az alapításához és az alföldi magyar városalapításnak jellegzetes példája a Károlyiak birtokán keletkezett Nagykároly. Sorra mehetnénk sok erdélyi városon s kétségtelenül találunk olyant, amelynek lakosságában a túlnyomó elem román volt. De egyiket sem lehetett volna magyarosítani olyan rendeletekkel, amilyenektől most egyik napról a másikra a romanizáló hatást várják. Az életviszonyok tényleg mások voltak a hajdani városokban, mint amilyenek most. Azonban ha bármilyen arányban, de a román lakosság az idők folyamán mégis szaporodott a magyar impérium alatt a legtöbb erdélyi városban. Kolozsváron például aránylagos visszaesést mutat a színmagyar református népesség, mert a reformáció minden viharainak lezajlása után, a tizennyolcadik század végén a tízezer főnyi lakosságnak fele volt a reformátusoké, a tizenkilencedik század közepéig tartották ezt az arányt, a háború előtti utolsó népszámlálás a hatvanezer főnyi lakosságnak már csak egyharmadát találta reformátusnak, ma pedig az egynegyedét sem éri el. A lélekszám nem esett, azonban a neten magyar felekezetek lélekszáma rövid idő alatt rendkívül nagy arányokban emelkedett. Ez is azt bizonyítja, hogy a magyar impériumnak nem voltak ilyen tervei, amelyekkel pusztán az arányszám változtatását tűzte volna maga elé, hanem a városi lélek fejlődése haladt a maga alakulásainak az útján. Igazán nem érhet itt senkit az a vád, hogy a városok rominosítására ne mutattak volna a hatalom polcán tizenöt esztendő alatt elegendő szorgalmat. Más kérdés azonban, hogy jó utakon járak e? Zágoni István..