Keleti Ujság, 1944. május (27. évfolyam, 98-121. szám)

1944-05-18 / 112. szám

CsUt&rítSk llidu,. m­d­­­u & %E GYEDÉVRE 12.40, FÉL ÉVRE 24.80, ÉVRE 49.60 PENGŐ. — POSTATAKARÉK­­PÉNZTÁRI CSEKKSZÁMLA SZAKMA 72148. Ára 1& fillér SZERKESZTŐSÉG, KIADÓHIVATAL fife NYOMDA: KOLOZSVAR, BRASSAI-U. 7. TELEFON: 15-08. — POSTAFIÓK: 71. SZ. KÉZIRATOKAT NEM ADUNK VISSZA ­ fi honvéd nehéztüzérség összpontosított tüze szétvert több szovjet előretörést Az angolszászok Norvégiát is kiszolgáltatták a Szovjetnek Hatalmas anyagcsata tombol a délolasz arcvonal harmincöt kilométeres szakaszán Borzasztó napok várnak Angliára Rum­stadt, Rommel, Sper­e, Krancke és Blaskovitz tábornagyok vezetik az invázióra felkészült német védett egységeit A NORVÉG ALKOTMÁNY MÁJUS 17-I ISO. ÉVFORDULÓJÁRA „ajándékul“ a lon­doni norvég menekült kormány megállapo­dást kötött Szovjetoroszországgal és az an­golszászokkal. A megállapodás egyik leglé­nyegesebb pontja az, hogy Norvégia eset­leges megszállásában a Szovjet is csapa­tokkal venne részt. Az egész norvég sajtó érthető felháboro­dással vette tudomásul ennek a londoni megállapodásnak hírét. A nemzeti ünnepen tehát feszült hangulat lebeg Norvégia fö­lött, írja az „Aften Posten“. Norvégiát el­árulták és népét eladták. A nyugati demo­kráciák ismét játékot űztek egy kisnem­zet életével. A menekült kormány szolgá­latkész leplező mesterkedése nem elég ahhoz, hogy elrejtse a bolsevizmus terjesz­kedését jelentő valódi összefüggéseket. An­glia újból háttérbe szorul és kénytelen tehetetlenül szemlélni az észak-atlanti par­tok birtokbavételére irányuló bolsevista elő­készületeket. Az angolszászok ezzel a norvég egyez­ménnyel újból súlyos diplomáciai kudarcot szenvedtek és újból meg kellett hátrálniuk Moszkva igényei előtt, a bolsevizmusnak viszont, ha a jelen esetben képletesen is, de sikerült sötét árnyékát egy újabb terület felé kiterjeszteni. A nap-nap után érkező hírek mind hatá­rozottabban bizonyítják a Szovjetnek az angolszászok védelme, vagy legalább is el­nézése melletti terjeszkedését s a világ bolsevizálására irányuló kíméletlen előre­törésüket. A legutóbbi portugáliai sztráj­kok alkalmával a lisszaboni hatóságok két­ségen kívül megállapították, hogy azokat Moszkva ügynökei szervezték s végső cél­juk az volt, hogy Salazar megbuktatásával népfrontos kormányt alakítsanak s az or­szágot háborúba vigyék. Francia-é­szak­af­rí­kában a bolsevisták az urak. De Gaulle egészen reájuk támaszkodik. Legfőbb ta­nácsadója — amint ismeretes — André Marty, az a kommunista, aki olyan nagy szerepet vitt a spanyol polgárháborúban is és az „albacetei hóhér“ jelzőt kapta. Az algíri rádió vezetője a kommunista Fernand Grenier. Ez a Grenier Ilja Ehrenburg ve­zetése alatt dolgozik. A hírhedt afrikai „tisztogató bizottság“ pedig Moszkva utasí­tásai alapján távolítja el az útból azokat, akikben még él a francia nemzeti érzés. Ezek a kommunisták azonban nemcsak a francia területek iránt érdeklődnek. Marty legutóbbi rádióbeszédében az Ibériai-félszi­getet, tehát nemcsak Spanyolországot, ha­nem Portugáliát is fölszólította, hogy ala­kuljanak át szovjet köztársasággá és ké­szüljenek föl arra, hogy szövetséges álla­mok legyenek az egyesült Földközi-tengeri -szovjet birodalomban, amelynek szerinte a bolsevizált Olaszország is tagja lenne. Moszkva így szövi hálóját Európa körül a legészakibb ponttól a legdélibb hegyfo­kokig s mindehhez asszisztál az angolszász diplomácia, amint most legutóbb a londoni egyezmény is bizonyítja. Mindez pedig­ újabb és újabb erővel támasztja alá Európa népeinek azt a belátását, hogy számukra az egyedüli menekülés a végsőkig való állhatatos harc. Az ellenséges nagyhatalmak közül termé­szetesen mindenik maga akar a vezető lenni, vagy legalábbis gyöngébb partnereket óhajt csak megtűrni maga mellett. Patton ame­rikai tábornok legutóbb egyik angliai be­szédében a következőket mondotta: „Két­ségtelenül Amerika és Anglia hivatása a vi­lág fölötti uralom“. A beszédnek ez a kité­tele néhány angol lapban meg is jelent, később azután nagy sietve megtoldották azzal, hogy a világ fölött uralkodó nagy­hatalmak sorába fölvették a Szovjetuniót is, amelyiket Patton­s kifelejtett. A „Times“ című amerikai folyóirat a kis­­nemzeteket „vigasztalja“. Ez a háború, írja, a nagyhatalmak háborúja, ők fognak dönteni a béke és a világ sorsa fölött. „Az Atlanti-okmány nagyon csinos alkotás, de nem jelent akadályt a hatalmi politika szá­mára“ — vallja be őszintén az amerikai lap. „A kisnemzeteknek olyan világgal kell megelégedniök, amilyent majd a nagyha­talmak alakítanak ki, bele kell illeszked­niük az egyes érdekszférákba.“ Ez az angolszász tétel határozottan meg­fogalmazva azt jelenti, hogy az európai nemzeteknek London és Washington akara­ta szerint a szovjet uralmat kell elfogad­­niok. A szovjet uralom pedig a halált je­lenti. Azok a nemzetek, amelyek már át­mentek a hosszabb, vagy rövidebb ideig tartó bolsevista uralom rémségein, tudják ezt. Most tártak fel Ulla közelében egy tömegsírt, amelyben kétezer lett ember holtteste fekszik. 1941 nyarán végezték ki őket. Valamennyit Dünaburg vidékéről haj­szolták el a vörösök. Egy részüket tovább vonszolták, azokat azonban, akik az éhség­től és szomjúságtól összerogytak, a nyílt utcán, fényes nappal géppuskázták halomra. Az áldozatok nagy része a lakosság vezető férfiaiból került ki, de sok gyermek és nő is volt közöttük . MIKOR KÖVETKEZIK EL AZ INVÁZIÓ ? — erre a kérdésre ad feleletet Olberg, az „Europa Press“ katonai munkatársa. Semmi esetre sem úgy lesz, írja, ahogyan azt egye­sek képzelik. Az angolszászok nem villám­­csapásszerűen fogják megkezdeni ezt az óriási arányúnak tervezett hadműveletüket. A német hadvezstő még tudja, hogy az ellen­­ség nagy támadása hetek, talán hónapok alatt fog kibontakozni, amíg azután kiderül, hogy hol kerül sor az igazi döntő csatára. Több kisebb hadművelettel lehet számolni. Egyesek megtévesztő, mások próbálkozó jel­legűek lesznek. Valószínű, hogy ejtőernyős hadosztályokat fognak lebocsátani a német vonalak mögött. Ugyanakkor partra s­zálló csapatok bukkanhatnak fel a legkülönbözőbb helyeken, Norvégiában, a Biscayai-öbölben, Szalonikinál, vagy a Német-öbölben. Vég­eredményben azt­ lehet mondani, hogy az invázió, legalább is annak előkészítése, tu­lajdonképpen már meg is kezdődött, amint­hogy a szombati négy hivatalos jelentés a megszállt területek elleni támadásokat az elözönlés előkészítésének jelezte. Ez a hi­vatalos közlés nagy fontosságú, s a német közvéleményben nagy feltűnést is keltett, mert bizonyítja, hogy a nemet haditcsaregy most már kétségtelennek tartja, hogy az ellenség meg fogja indítani a nagy próbál­kozást. A német közvélemény feltétlenül bízik a haderő felkészültségében. A német sajtó hozza azoknak a hadvezéreknek képest, akikre az elözönlés elhárításának és legyő­zésének feladata hárul. A tanácskozó asz­talnál ott ül Rundstadt tábornagy, a nyugati hadsereg főparancsnoka, Bommel tábornagy „egy hadseregcsoport“ főparancsnoka, Sperrie, a nyugati légihaderő, Kram­kr ten­gernagy, a nyugati tengeri erők parancsok­ai és végül Blaskovitz tábornok, egy különle­ges hadseregcsoport főparancsnoka. A német közlések kiemelik, hogy Bénáméi különleges megbízást kapott. Mindenneetre a német véderő előkészítette a megfelelő választ. Az ellenfél katonai feladata a tá­madás kesztyűsés kiesése és ea Amit vállalnunk kell! Kétségbeesésre, csüggedésre nincs semmi okunk, de az bizonyos, hogy mindaz, amit mostanában átélünk, mert hiszen át kell él­nünk, semmiképpen sem nevezhető az élet úgynevezett „napos oldalának“. Ez a mai háború, a döntést megelőző vajúdásában s a vajúdás minden­­szenvedésével hihetetlenül nagy erőpróba. Ilyen megpróbáltatás, a harcnak és a szenvedésnek ilyen soha nem látott pokla még nem zúdult a földre és az emberiségre. Szörnyű ez a vihar, de mégis meg kell állanunk benne a helyünket. Men­tél erősebben tombol, mentél ijesztőbbé fa­­­jul, annál inkább be kell bizonyítanunk, hogy a pusztulás és halál szörnyű örvényei­ben követjük az élet mindennél hatalma­sabb törvényét. Az élet törvényét hangsúlyozza ma min­den felelős magyar államférfiúnak a ma­gyar nyilvánosság előtt elhangzott megnyi­latkozása és az élet törvényeit igyekszik élő valósággá avatni a kormány minden in­tézkedése. S ha eddig is voltak hivatalos megnyilatkozások, ha eddig is hangzottak el programok, a mai időket nem annyira a szó - és a fogadkozás jellemzi, mint inkább a parancs és a parancs végrehajtása. Aki jó­zanul ítéli meg a dolgok alakulását, bizo­­­nyára észreveszi a mai magyar élet legjel­lemzőbb tünetét: a kormány ma nem mo­nopóliuma a hatalomnak, hanem eszköze a nemzeti közösség javát szolgáló tettek vég­­b­­­űrjének. Az élet előírja a törvényt s a kormány, amikor parancsol, maga is csak parancsot teljesít cselekedeteivel. Magyar­­ország túlságosan sokáig haladt régi vágá­nyokon s ezért sok és gyors cselekedetre van szükség, mert nem csak hiányokat kell ma pótolni száguldó iramban, de az egész magyar élet átszervezése mellett biztosítani kell a Kárpátokat védő honvédség hősi helyt­állásának minden feltételét is. Két arcvo­nalon kell olyan erőfeszítéseket tennünk, amelyek közül csak az­ egyik is történelmi erőpróba. S mégis, mindkét arcvonalon győzelmesen kell megvívnunk a magyarság harcát. Vitéz Jaross Andor belügyminiszter az új bihari főispán ünnepélyes beiktatásán mondott be­szédében félre nem érthetően utalt a ma­gyarság mai harcának legfontosabb mozza­natára: „nem engedhetjük meg azt a fény­űzést, hogy egyedül a Német Birodalomra bízzuk a magunk biztonságát is“. A Kár­pátokat tehát nekünk kell elsősorban meg­védelmeznünk. Tiszta, őszinte, férfias szó volt a belügyminiszter ünnepi beszéde s be­csületes nyíltságával mindenkit figyelmez­tet a veszélyre és a kötelességre. Azok a magyarok, akik fegyverrel a kezükben néz­nek farkasszemet a veszéllyel és a Kárpá­tok keleti lankáin járják a kötelességteljesí­­tés útját, hősi elszántsággal egyengetik a jövendő útját, ők nem kérdeznek, nem töp­rengenek, nem kutatnak okok és okozatok után, nem méricskélik, vájjon mi célja, ér­telme, haszna van a harc fáradalmainak, megpróbáltatásainak és véráldozatainak. Pa­rancsot kaptak s azt teljesítik. Vitéz Jaross belügyminiszter nagyváradi beszédéből azonban azt olvassuk ki, hogy idehaza, a belső arcvonalon még mindig akadnak olyanok, akik hűvös tartózkodással szemlélik az eseményeket, akik lagymatag magatartással nézik a nagy átalakulást, akik — ha nem is gáncsolják — nem segí­tik a magyar élet belső megtisztulásának és átalakulásának békés forradalmát. Sőt mintha olyanok is volnának soraink között, akik gyanakodva, hitetlenkedve és bizal­matlanul veszik tudomásul a magyar élet szociális átrendezését. Ezen a tüneten nem csodálkozunk. A magyar politika türelmes­­sége és liberalizmusa igen jó televénye volt az egyéni állásfoglalások szabadságának s csak most, a veszély és a kötelességteljesí­­tés történelmi pillanataiban látjuk, mint fajulhat a szabadság mindennél szentebb elve a szabadság rákfenéjévé. A nagy, egyetemes magyar közösségnek, a népnek és a nemzetnek számolnia kell az ilyen „magyarokkal“ is. Tudomásul kell ven­nünk őket, mint az erdő hatalmas faóriására rátelepedett fagyöngyöt, mint az élő test­szövetben burjánzó vadhúst. De ők is ve­gyék tudomásul: a magyarság egészséges ösztöne már számolt velük. A magyar kö­zönség, a hatalmas, életerős és létükhöz ra­gaszkodó fái élni akarnak e viharban is és e vihar után is s a magyar közösség élő, egészséges testszövetei fontosabbnak tudják magukat a károsan burjánzó sarjadzások­­nál. Az ilyeneknek, a magyar közösségi tudat fagyöngyeinek és vadhúsainak üzente vitéz Jaross belügyminiszter Nagyváradról: „Vagy 43 és fél millió magyar érdekében hajlandók politikát csinálni, vagy azzal a néhány száz­ezer emberrel, aki nem tartozott sohasem a magyar közösségbe“. Erről van szó, ez a lényeg: minden ma­gyarnak a 13 és fél millió magyar gondját kell osztania, jólétét előmozdítani, megtar­tani a mában és épségben átmenteni a jö­vendőbe. Ez az a politika, amit ma minden magyarnak vállalnia és vallania kell: a kö­zösség, az egység politikáját. Vállalnia kell és vallania kell, mert amíg a Kárpátok keleti lejtőin áll Sztálin bolsevista-pánsszláv birodalma, egyetlen ma­gyar biztonsága sem lehet végleges s amíg az angolszász politika élhet és hathat, egyetlen magyar sem hajíthatja fejét nyu­godtan álomra. A magyar tudat teljes átformálását kell ma vállalnia minden magyarnak fegyelme­zetten és alázatosan. Sem lelki, sem ideoló­giai partizánokra nincs szükségünk. S aki­ben ilyen ösztönök még mozgolódnának, jól teszik, ha hallgatnak a parancsra és teljesítik annak rendelését. Vegyék tudo­másul: olyan idő, mely őket „igazolhatná“, soha el nem következhetik, akárhogy is dől el a nagy mérkőzés. De a döntésig s talán épp annak érdeké­ben még jöhet olyan idő, amikor a nagy közösség életakarata a közösségellenes fa­gyöngy és vadhús veszedelmeit könyörtele­nül felszámolja. Ezért mindenki, akit illet, kezdje el magán a múlt képzeteinek felül­vizsgálását és a mérleg elkészítése után az egyetlen lehetséges politika vállalását és vallását: a 13 és félmillió magyar poli­tikájának alázatos, fegyelmezett szolgá­latát. —­iz­

Next