Képes 7, 1986. augusztus-december (1. évfolyam, 19-36. szám)
1986-10-04 / 26. szám
y A Bátorfiak VÉRESRE VERT HASSAL Bajban vagyok. Most melyik emberről írjak? Az izgágának tűnő, ellentmondást nem ismerő, az igazáért tűzön-vizen át harcolóról, vagy a már-igár Szervilizmusba hajló, önmagát olykor megadó, az „ügyeket" fölépni vállalóról? Akár így, akár úgy döntök: hamis lesz a kép. Először is azért, mert dr. Bátorfi István sosem akart harcolni Csupán egy cél lebegett a szeme előtt: világklasszis pingpongozót faragni a gyerekeiből. Amikor „kitalálta” magának ezt a feladatot, arra egy pillanatig sem gondolt, ezért a célért sok mindenkivel szembe kell sézálnnia. Olyanokkal, akiknek ugyan hasonlóak az elképzeléseik, csak épp azt más úton akarják megvalósítani. És minő balszerencse , ez a más út számít központinak, meghatározónak. Másodszor pedig: nem akart ő szervilissé válni, meghajtani a derekát mások előtt. Csak hát ahhoz, hogy gyerekeiből világklasszis lehessen, le kellett vonulnia a harcmezőről. Legalábbis akkor, ha nem kívánt ott állni védtelenül, kitéve magát a feléje irányuló lövéseknek. Arra ugyanis — ha nem is könnyen —, rájött: előbb-utóbb eltalálják. Dr. Bátorfi Istvánnal és családjával már többször találkoztam. Azt is meg merném kockáztatni: ismerem a famíliát. És — ami ennél talán fontosabb — kedvelem is. Kedvelem, mert mindenki önmagát adja, saját egyéniségét, s nyugodtan teheti: nem a tekintély, a parancsszó a vezérlő elv. Viták persze vannak, önállóan gondolkodó emberek körében hogyne lennének, s még csak azt sem állítom, hogy ezek nem csapnak át időnként veszekedésekbe, de a végeredményt sosem utasításos rendszerben hirdetik ki. Szóval nyugodtan mondhatom: elfogult vagyok Bátorfiék iránt. Rokonszenvvel figyeltem küzdelmeiket, s örültem sikereiknek. Nem voltak könnyű helyzetben elképzeléseik igazát, jogosságát, csak úgy bizonyíthatták, ha kimagasló eredményeket produkálnak. Ellenkező esetben . .. Egy cseppet sem lepett meg, amikor Prágában, az asztalitenisz Európa-bajnokság női elődöntője után Bátorfi dr. szinte, megszólalni sem tudott. Vöröslött a feje, izzadt, csapzott volt, s a máskor oly pergő nyelve el-elakadt, hangja megbicsaklott. Valószínűleg akkor oldódott fel benne a feszültség, akkor engedte el először egy kicsit magát. Korábban nem tehette: harcban állt. Ne kérdezzék, hogy kivel, ki ellen harcolt, pontosan úgy se tudnám megmondani. Meg talán nem is akarnám. Hátha olyasvalakit sértenék vele, aki azóta „átállt” Bátorfiék oldalára. — Sokan megtették — mondja lakonikus tömörséggel Bátorfiné, aki különben szintén orvos. Szavaiból nem feltétlen örömet érzek, sokkal inkább keserűséget. Nem is hagyom annyiba a témát, bár érzem a férjnek nincs ínyére a beszélgetés eme fordulata. — Zavarja az ilyen pálfordulás? — Ha őszinte, akkor nem. Csak tudja, erről nem vagyok meggyőződve. Sokkal tisztességesebbnek tartom, ha valaki úgy cselekszik, úgy beszél, ahogy érez. Akkor legalább tisztázottak a frontvonalak, így viszont nehéz átlátni a helyzetet, nem tudom mikor válik a „barát” ellenséggé . . . — Hagyjuk ezt — szól közbe Bátorfi dr. Eddig csak fészkelődön, de úgy látszik nem bírta tovább. A gyerekek eközben a díványon üldögéltek, Csilla a szokásos, enyhén flegma tekintetével az arcán, Zoli kissé idegesebben, az óráját nézegetve. A tévéprogram jó krimit ígért... Egyébként is olybá tűnik számomra: a gyerekeket a legkevésbé sem érdekli a személyük, az apjuk körül időnként fellángoló vita. Ők végzik a dolgukat, ahogy eltervezték. Eleget teszek Bátorfi dr. kérésének, odahagyom a témát, inkább Csilla és Zoli felé fordulok. Bevallom, elsősorban azért, hogy bevonjam őket is a beszélgetésbe. Diskurzusunk nem tart sokáig közük, őket valóban nem nagyon érdekli a dolog. Ők pingpongozni akarnak, meg élni az életüket. Csilla például vezetni — már megvan a jogosítványa, azóta a mama szinte nem is látja a kocsit — focizni, barátokkal összejárni. — Tulajdonképpen szerencsések vagyunk, hogy ilyenek a gyerekeink. Arra koncentrálnak, amire kell, nem tereli el a figyelmüket semmi. Van ugyan véleményük a dolgokról, de azt legfeljebb itthon mondják el, s már túl is lépnek rajta. Ha korábban hallom ezt Bátorfi Istvántól, bizonnyal kétkedéssel fogadom. Mondjuk akkor, amikor még nem ismertem őket, legfeljebb telefonon beszéltünk egymással. Akkoriban azt hittem, kemény terror alatt tartja családját, senki más nem nyilatkozhat, csak ő. Hihettem, hisz hiába próbáltam szóra bírni Csillát, mindig az apjához utasított, mondván: ő tudja mi történt vele. így volt ez akkor is, amikor Bátorfi dr. nem engedte őt rajthoz állni egy hollandiai Szuper Liga mérkőzésen, azt állítván: Csilla fáradt. Hiába kérdeztem Csillától, hogy valóban fáradt-e, „majd az apu” — mondta. — Teljes szólásszabadság van itthon, de semmi szükség arra, hogy az én elképzeléseimet Csilla magyarázza meg. Benne nincsenek kétségek, hogy helyesen döntök, s végül is ez a lényeg. —■ Valóban nincsenek? — fordulok újra Csilla felé. — Vannak az apunak időnként hülye dolgai, de azokat többnyire tisztázzuk. Különben általában egyetértek vele. — Akkor, ama nagy vihart kavart hollandiai esetnél is? — Akkor is. Hogy miért volt arra szükség? Volt rá indok is, vagy csak egy kósza gondolatnak engedett Bátorfi dr.? — Egyáltalán nem. Csilla akkor valóban kissé fáradt volt, s úgy éreztem, hazai környezetben biztosan kikapna Vriesekooptól. Márpedig ez károsan befolyásolta volna az EB-szereplését; tudtam, hogy egy Szuper Liga vereség megingatja az önbizalmát, vagy éppen fordítva: a hollandnak növeli. Egyik se vezetett volna jó eredményre. Ma már persze könnyű ezt kijelenteni, hisz tudjuk: Csilla az Európa-bajnokságon legyőzte Vriesekoopot. A kérdést tehát inkább morális oldalról kell vizsgálni: vajon megengedheti-e egy apa magának azt, hogy kivonja lányát a válogatott kötelezettségei alól. — Gondolom mások is felvetették, mire, hova vezetne, ha mindenki kénye-kedve szerint dönt. MTI Fotó SZABÓ SÁNDOR |956 |