Képes 7, 1986. augusztus-december (1. évfolyam, 19-36. szám)

1986-10-04 / 26. szám

y A Bátorfiak VÉRESRE VERT HASSAL Bajban vagyok. Most melyik emberről írjak? Az izgágának tűnő, el­lentmondást nem­ ismerő, az igazáért tűzön-vizen át harcolóról, vagy a már-igár Szervilizmusba hajló, önmagát olykor megadó, az „ügye­ket" föl­épni vállalóról? Akár így, akár úgy döntök: hamis lesz a kép. Először is azért, mert dr. Bátorfi István sosem akart harcolni Csupán egy cél lebegett a szeme előtt: világklasszis pingpongozót faragni a gyerekeiből. Amikor „kitalálta” magának ezt a feladatot, arra egy pillanatig sem gondolt, ezért a célért sok mindenkivel szembe kell sézálnnia. Olyanokkal, akiknek ugyan hasonlóak az el­képzeléseik, csak épp azt más úton akarják megvalósítani. És­­ minő balszerencse , ez a más út számít központinak, meghatározónak. Másodszor pedig: nem akart ő szervilissé válni, meghajtani a dere­kát mások előtt. Csak hát ahhoz, hogy gyerekeiből világklasszis le­hessen, le kellett vonulnia a harcmezőről. Legalábbis akkor, ha nem kívánt ott állni védtelenül, kitéve magát a feléje irányuló lövéseknek. Arra ugyanis — ha nem is könnyen —, rájött: előbb-utóbb eltalál­ják. Dr. Bátorfi Istvánnal és családjá­val már többször találkoztam. Azt is meg merném kockáztatni: is­merem a famíliát. És — ami en­nél talán fontosabb — kedvelem is. Kedvelem, mert mindenki ön­magát adja, saját egyéniségét, s nyugodtan teheti: nem a tekin­tély, a parancsszó a vezérlő elv. Viták persze vannak, önállóan gondolkodó emberek körében hogyne lennének, s még csak azt sem állítom, hogy ezek nem csap­nak át időnként veszekedésekbe, de a végeredményt sosem utasí­­tásos rendszerben hirdetik ki. Szóval nyugodtan mondhatom: elfogult vagyok Bátorfiék iránt. Rokonszenvvel figyeltem küzdel­meiket, s örültem sikereiknek. Nem voltak könnyű helyzetben­ elképzeléseik igazát, jogosságát, csak úgy bizonyíthatták, ha kima­gasló eredményeket produkálnak. Ellenkező esetben . .. Egy cseppet sem lepett meg, amikor Prágában, az asztalitenisz Európa-bajnokság női elődöntője után Bátorfi dr. szinte, megszólal­ni sem tudott. Vöröslött a feje, iz­zadt, csapzott volt, s a máskor oly pergő nyelve el-elakadt, hangja megbicsaklott. Valószínűleg ak­kor oldódott fel benne a feszült­ség, akkor engedte el először egy kicsit magát. Korábban nem te­hette: harcban állt. Ne kérdez­zék, hogy kivel, ki ellen harcolt, pontosan úgy se tudnám meg­mondani. Meg talán nem is akar­nám. Hátha olyasvalakit sértenék vele, aki azóta „átállt” Bátorfiék oldalára. — Sokan megtették — mondja lakonikus tömörséggel Bátorfiné, aki különben szintén orvos. Sza­vaiból nem feltétlen örömet ér­zek, sokkal inkább keserűséget. Nem is hagyom annyiba a témát, bár érzem a férjnek nincs ínyére a beszélgetés eme fordulata. — Zavarja az ilyen pálfordu­lás? — Ha őszinte, akkor nem. Csak tudja, erről nem vagyok meggyő­ződve. Sokkal tisztességesebbnek tartom, ha valaki úgy cselekszik, úgy beszél, ahogy érez. Akkor legalább tisztázottak a frontvo­nalak, így viszont nehéz átlátni a helyzetet, nem tudom mikor vá­lik a „barát” ellenséggé . . . — Hagyjuk ezt — szól közbe Bátorfi dr. Eddig csak fészkelő­dön, de úgy látszik nem bírta to­vább. A gyerekek eközben a dí­ványon üldögéltek, Csilla a szo­kásos, enyhén flegma tekintetével az arcán, Zoli kissé idegesebben, az óráját nézegetve. A tévéprog­ram jó krimit ígért... Egyébként is olybá tűnik számomra: a gye­rekeket a legkevésbé sem érdekli a személyük, az apjuk körül időnként fellángoló vita. Ők vég­zik a dolgukat, ahogy eltervez­ték. Eleget teszek Bátorfi dr. kéré­sének, odahagyom a témát, in­kább Csilla és Zoli felé fordulok. Bevallom, elsősorban azért, hogy bevonjam őket is a beszélgetésbe. Diskurzusunk nem tart sokáig­ közük, őket valóban nem nagyon érdekli a dolog. Ők pingpongozni akarnak, meg élni az életüket. Csilla például vezetni — már megvan a jogosítványa, azóta a mama szinte nem is látja a kocsit — focizni, barátokkal összejárni. — Tulajdonképpen szerencsé­sek vagyunk, hogy ilyenek a gye­rekeink. Arra koncentrálnak, amire kell, nem tereli el a figyel­müket semmi. Van ugyan véle­ményük a dolgokról, de azt leg­feljebb itthon mondják el, s már túl is lépnek rajta. Ha korábban hallom ezt Bátor­fi Istvántól, bizonnyal kétkedés­sel fogadom. Mondjuk akkor, amikor még nem ismertem őket, legfeljebb telefonon beszéltünk egymással. Akkoriban azt hittem, kemény terror alatt tartja család­ját, senki más nem nyilatkozhat, csak ő. Hihettem, hisz hiába pró­báltam szóra bírni Csillát, min­dig az apjához utasított, mond­ván: ő tudja mi történt vele. így volt ez akkor is, amikor Bátorfi dr. nem engedte őt rajthoz állni egy hollandiai Szuper Liga mér­kőzésen, azt állítván: Csilla fá­radt. Hiába kérdeztem Csillától, hogy valóban fáradt-e, „majd az apu” — mondta. — Teljes szólásszabadság van itthon, de semmi szükség arra, hogy az én elképzeléseimet Csil­la magyarázza meg. Benne nin­csenek kétségek, hogy helyesen döntök, s végül is ez a lényeg. —■ Valóban nincsenek? — for­dulok újra Csilla felé. — Vannak az apunak időnként hülye dolgai, de azokat többnyi­re tisztázzuk. Különben általában egyetértek vele. — Akkor, ama nagy vihart ka­vart hollandiai esetnél is? — Akkor is. Hogy miért volt arra szükség? Volt rá indok is, vagy csak egy kósza gondolatnak engedett Bá­torfi dr.? — Egyáltalán nem. Csilla ak­kor valóban kissé fáradt volt, s úgy éreztem, hazai környezetben biztosan kikapna Vriesekooptól. Márpedig ez károsan befolyásolta volna az EB-szereplését; tudtam, hogy egy Szuper Liga vereség megingatja az önbizalmát, vagy éppen fordítva: a hollandnak nö­veli. Egyik se vezetett volna jó eredményre. Ma már persze könnyű ezt ki­jelenteni, hisz tudjuk: Csilla az Európa-bajnokságon legyőzte Vriesekoopot. A kérdést tehát inkább morális oldalról kell vizs­gálni: vajon megengedheti-e egy apa magának azt, hogy kivonja lányát a válogatott kötelezettsé­gei alól. — Gondolom mások is felvetet­ték, mire, hova vezetne, ha min­denki kénye-kedve szerint dönt.­ MTI Fotó SZABÓ SÁNDOR |956 |

Next