Képes 7, 1986. augusztus-december (1. évfolyam, 19-36. szám)

1986-09-06 / 22. szám

A jövő bajnoka? Túlzás lenne azt állítani, hogy Morris Frazier napjaink legjobb nehézsúlyú ökölvívói közé tartozik. A nagynevű atya — a legendás „Smoking Joe” — tekintélye révén ugyan még a világbajnok Larry Holmesszal is szembenézhetett — nem tartott sokáig: már az első menetben döntő fölényes vereséget szenvedett — és bár néhány jó nevű versenyzőt legyőzött a ranglista 9—10. helyétől azonban nemigen tudta előbbreverekedni magát. Figyelembe véve a súlycsoport mennyiségi és minőségi színvonalát, ezért ez sem kis dolog, így mindenképpen érdemes felfigyelnünk arra fiatal ökölvívóra, aki nemrég rövid 0 másodperc alatt egyszerűen „lesöpörte”. (A „kis” Fraziernek ez volt 8 mérkőzése során a második vereége.) Mike Tyson 19 éves, 180 centi mans és 98 kiló. New Yorkban született, Brooklyn kemény utcáin nőtt fel, kivédhetlenül belekeveredve az utcai gének csatáiba, még szinte gyerekfejjel fgyveres rablásokban vett részt, tbbízben letartóztatták, a fiatalkorak bírósága elé került. 15 éves korában mosolygott rá a gerencse, amikor egy olyan emberit találkozott, aki foglalkozása szent edző és menedzser volt ugyan, s a versenyzővé érlelés mellett minis az emberré formálást, a jó államilgárrá való nevelést is céljának tentette. Cus D’Amato — a boksztörnetben jártasak jól tudják, hogy loyd Patterson olimpiai és profi lágbajnok, valamint José Torresimpiai ezüstérmes (Papp Laci vermeg a melbourne-i döntőben), kébb szintén profi világbajnok, volt legnevesebb tanítványai. A tecrikai és taktikai ismeretek, no meg fizikális felkészítés mellett lélekni és filozófiai leckéket is adott födött gyermekének, mesélt neki a fejemről, az önfegyelemről, az önbesülésről, az akaraterőről, a jeleiről — és sok más hasonlóról. (Sonny Liston jut eszembe, akit vancsak a sport mentett meg a riadalom számára; a börtön tesztvelője — egyben lelkésze — látta el benne a boksztehetséget, még gyencként indította amatőr verseken, majd kiszabadulása után a vatásosak között megízlelte a népszűség ízét, megtudta, mit jelent, így felnéznek rá — más, jobb emrré vált. ..) Tyson az amatőrök között gyorsan ladt előre, jelölt volt a Los Anges-i olimpiára. A szakvezetők sajátcsoportjában — szupernehézyban — Tyrell Biggs-et tartották ilyennek, le kellett fogyasztania 91 tó alá, az olimpiai válogatón így elmaradt Henry Tillman-nel, a későbbi olimpiai aranyérmessel szemben. Azonnal átállt a hivatásosak táborába — amatőrként 22 győzelme és 3 veresége volt —, ahol 1985. március 6-áin vívta első mérkőzését: kiütéssel győzött Hector Mercedes ellen, az első menetben ... Egyetlen „szakmai” hátrányát — zömök testalkatát — folyamatos közelharccal és hatalmas ütőerejével ellensúlyozza (ezen a téren olyan elődei voltak, mint Rocky Marciano és Joe Frazier . . .). Ifjabb Frazier elleni diadala után 25 mérkőzésből ugyanennyi győzelmet könyvelhet el, ezekből 23-at kiütéssel aratott. Az örök aggályoskodók megnyugtatására — „csupa rövid meccse volt... hosszú mérkőzésre nincs kondíciója, vagy az erejét nem tudja beosztani” — megnyert két kemény tízmenetes találkozót is, az egyiket a ranglistán szereplő James „Gyors” Tiklis ellen .. . Következő mérkőzését a 36 éves exviilágbajnok Larry Holmes ellen tervezik. Az ajánlat: fejenként másfélmillió dollár. Holmes egyelőre ragaszkodik hozzá, hogy ne fele-fele arányban osztozzék egy újonccal.. . (Bármily furcsán hangozzékis, a profi ökölvívásban nem a győztes kapja a többet, hanem a magasabb pozícióban lévő versenyző, például a világbajnok mindig többet kap mint az az ellenfél, aki akár az első menetben diadalmaskodik felette! Néhány példa: Patterson—Liston (Liston az 1. menetben kiütéssel győzött, de Patterson volt a világbajnok) Patterson: 250 253 dollár, Liston 69 515 dollár; a visszavágón — az első meccs szerződése alapján —, ahol Liston ismét kiütéssel győzött, az első menetben: fejenként 1 358 000 dollár. Liston—Clay: (Liston a mérkőzést a 6. menet után feladta) Liston: 720 000 dollár. Clay (aki időközben Muhammad Alira változtatta nevét): 360 000 dollár; a visszavágón: fejenként 480 657 dollár. A Holmes—Tyson meccs létrejötte tehát e pillanatban még bizonytalan, a fiatal tehetséget azonban mindenképpen nagy valószínűséggel tekinthetjük a jövő nehézsúlyú világbajnokának ... FÜZESY ZOLTÁN PARTVONAL Még júniusban, amikor Czinege Lajos miniszterelnök-helyettes sajtóértekezleten jelentette be az Állami Ifjúsági és Sporthivatal létrejöttét, azt kérdeztem tőle, vajon a tengernyi feladattal megbízott hivatal munkájában nem kerül-e sokadik helyre az élsport. Hiszen állhatok bármennyire is a sport oldalán, azt el kell ismernem, hogy a fiatalokat érintő égető kérdések — lakás, megélhetés, hátrányos helyzet és sok minden más — fontosabbak, mint az, hogy bekerül-e az első hat közé az atléta az EB-n, vagy pedig Détári berúgja-e a helyzetét. Vajon az ifjúság ügyeinek megoldása nem viszi el az élsportra fordítható összegeket? Vagy ha nem is a fiatalok életének jobbítása kerül összeütközésbe az élsport érdekeivel, akkor netán a sport egyéb ágai kerülnek előtérbe? Az új hivatal rangsorában az élsport ugyanis csak a testkultúra, a testnevelés általános fejlesztése, a diáksport, a szabadidő- és tömegsport után következik. Tulajdonképpen ezzel a rangsorolással sincs semmi bajom. Tohonya, fáradékony, vézna vagy elhízott gyerekek biflázzák a leckét az iskolákban, rossz a testtartásuk, kevés rajtuk az izom, nyögnek, panaszkodnak, ha pár gyors lépést kell tenniük. A többség — finoman szólva — nincs kicsattanó egészségben. Ifjúként már öregkori bajok — magas vérnyomás, ízületi bántalmak — is gyötrik őket. Ha értük kell tenni valamit — és kell! — akkor becstelenség lenne a méricskélés, egy-egy forint átcsempészése tőlük az élsport kasszájába. A felnőttek szabadidősportjától sem szabad elvonni erőt, vagy forintot. De hát akár mi lesz? Lemondunk még a reményéről is, hogy az olimpiákon eljátsszák a magyar himnuszt? Hogy a nagy versenyek alkalmából a magyarokról beszéljen a sportvilág? S arról is, hogy példaképeket állíthassunk a gyerekeknek a sportban? Mert hiszen a gyerek nem azért megy el sportolni, mert egészségesebb szeretne lenni ez esze ágában sincs —, hanem azért, mert Temesvári Andrea, vagy Taróczi Balázs, Bátorfi Csilla, vagy Jónyer István, Gádor Mariann vagy Kovács Péter pályáját szeretné befutni. Nagy úszóvá, világhírű labdarúgóvá, híres atlétává szeretne válni. Nekünk, nézőknek pedig szinte beteljesülésszámba megy az öröm, amit érzünk, ha a tévén, vagy akár hazai pályán személyesen tanúi lehetünk egy-egy csodálatosan szép magyar sikernek. Nem hiszem, hogy minderről le kellene és le szabad mondanunk. S azt sem gondolom, hogy a versenysport anyagi és erkölcsi támogatásának ügyét szembe kellene állítani a sportolás bármelyik más ágával. A sportélet akkor minősíthető teljes egésznek, akkor beszélhetünk általános testkultúráról, ha ebbe belefér a diáksport, a szabadidősport, a testedzés valamennyi ága, beleértve az eredménycentrikus, a nemzetközi sikerre törekvő versenysportot. Czinege Lajos azon a sajtóértekezleten megnyugtató választ adott. Azt mondta, az élsport megkapja az eddigi anyagi támogatást, nem szorul háttérbe, csak éppen fontosságának megfelelő szerepet kap a diák-, a szabadidő-, a tömegsport. Szavait azonban egy fontos gondolattal egészítette ki. Arra hívta fel a figyelmet, hogy az élsportra jutó pénz azért látszik kevésnek, mert egyszerűen szétfolyik az országban. Nem vizsgáljuk eléggé kritikusan, milyen az a nívó, amelyik fölött már profi módon kell szervezni a sportot. Kétségtelen, hogy abból nem lesznek nemzetközi sikereink, ha a területi labdarúgó-bajnokságban azért dotálják, vagy legalábbis azért adnak látszatállást és fizetést, mert futballozik az illető. De az sem a dolgok ésszerű rendje, ha az első osztályban a sokadik kosaras, röplabdázó, kézilabdázó, teniszező, atléta és sok mindenki más csupán a sportból él. S nem tudom, kell-e dotálni azokat a bajnokokat, azokat a hazai sikereket, amilyenekkel a nemzetközi világban csak szégyenkezni lehet. Okosabban, értelmesebben lehetne szétosztani a versenysportra szánt összegeket. Elvégre nem kis pénzről van szó, nagyon hozzávetőlegesen egymilliárd forint az állami támogatás és ennek dupláját invesztálják a sportba az üzemek, a vállalatok. S ebben az összegben nincsenek benne a sokmilliót fölemésztő látszatállások, a sportba és a sportolóhoz nem kimutathatóan, közvetve kerülő pénzek. Rengetegen kapnak juttatást a sport révén, semmire sem jó versenyzők, játékosok, hivatali bürokraták. Ugyanakkor pedig sikersportágak és sikerversenyzők anyagi ellátása messze elmarad a kívánalmaktól. Nagyon bízom benne, hogy amit a miniszterelnök-helyettes mondott, az az új hivatal munkájában is érvényesül. Vagyis hogy a feladatrangsor aljára esett élsport nem kerül hátrányos helyzetbe. Sőt, még azt is remélem, hogy a versenysportra jutó pénz célirányosabban oszlik majd szét. Jó értelemben vett profi módon lehetne menedzselni az eredményeket felmutató vagy a közönséget szórakoztató sportágakat, a többi sportág versenyzői, játékosai pedig kapják meg azt a lehetőséget, hogy tisztes amatőr módon eddzenek, versenyezzenek, mérkőzzenek, élvezzék a sport örömeit és ha futja a tehetségükből, ha bizonyítanak, kerüljenek ők is a kiemeltert menedzseltek csoportjába. ^ ... —■ flx-a-4