Képes 7, 1987. január-március (2. évfolyam, 1-13. szám)
1987-03-28 / 13. szám
kockázattal járt. A megtorlás sohasem maradt el: letiltották a kimenőnket vagy eltiltottak a hobbiktól. Osztálytársaim közül jó néhányan nem is bírták a légkört és év végén elhagyták az iskolát. Én viszont romantikus lényemnél fogva mindig is vonzódtam a különleges helyekhez, helyzetekhez és misztikus atmoszférát árasztó zárt közösségek világához. Csak úgy éreztem jól magam, ha rend, valamiféle áttekinthető szervezettség vesz körül, mert úgy gondolom, ahhoz, hogy a „balhé" észrevehető legyen, megérje a rápazarolt energiát, egyfajta rend kell. Azóta is a gimnáziumban megszokott szigorú erkölcsi normáknak szeretnék megfelelni a nap minden órájában. — A színművészet iránti érdeklődése is itt bontakozott ki? — Igen. A gimnáziumban hagyomány volt, hogy a soros harmadévesek előadnak egy moralitást. Eliot Gyilkosság a székesegyházban c. művében az Első lovag szerepét játszottam. Nagyon élveztem az előadással aratott sikert, azt, hogy a közönségnek képes voltam örömet szerezni, és ettől nekem is jó lett a közérzetem. Azóta is ezt tartom az igazi sikernek. — Az előadást követően művészetre fogékony paptanáraim biztatására lejártam az iskola pincéjébe vers- és prózamondást gyakorolni, majd jelentkeztem a Színház- és Filmművészeti Főiskolára. Első nekifutásra felvettek. Ha jól emlékszem, a felvételin Petőfi Sándor, Ady Endre és József Attila akkoriban hozzám közel álló gondolatokat megfogalmazó verseit meg valamilyen monológot mondtam. Csak arra emlékszem, hogy az első rostán Gáti József, míg a másodiktól későbbi osztályfőnököm, Kazimir Károly és Ádám Ottó vizsgáztattak. — Nem félt a kudarctól? — Eszembe se jutott. A szorongást, a felvételi vizsga jelentőségének túlbecsülését csak hírből, azoknak az elbeszéléséből ismertem, akiket sokadik nekirugaszkodásra vettek fel. Nem is tudom, milyen érzés lehet, mondjuk, hatodszor is nekivágni a rostavizsgának. Bár magamat ismerve, a komolynak vélt dolgokban fanatikus vagyok. Amiben fantáziát látok, azt nem hagyom abba, amiről viszont megérzem, hogy nem vagyok rá való annak hátat fordítok. — Mit adott önnek a főiskola? — Rengeteg újabb élményt, benyomást. A négy év alatt évfolyamtársaimmal — többek között — Kubik Annával, Forgács Péterrel, Incze Józseffel és Sípos Lászlóval teherbíró, azt hiszem, lelkiismeretes közösséggé formálódtunk. Kazimir Károly és tanáraink, pld. Vadász Ilona, Iglódi István, Pintér Tamás sok mindenre megtanítottak bennünket. Nagyon fontos volt, hogy már másodévtől — Kazimir jóvoltából — részt vehettünk a Thália és a Körszínház produkcióiban, de említhetném az Iglódinak köszönhető várszínházi előadásokat is: a Lovakat lelövik ugye, az Én, Claudiust vagy a Végítélet napját. Máig az egyik legemlékezetesebb szerepemnek tartom a vizsgaelőadás, a West Side Story modern Mercutiónak megfelelő Riff szerepét. A főiskola elvégzése után több színház kínált szerződést, és én a Nemzeti Színház hívását fogadtam el, mert mindig hittem abban, hogy ez a jelző az ország első színházát illeti. A színház akkori vezetői — Zsámbéki Gábor és Székely Gábor — ugyan figyelmeztettek arra, hogy ez nem azzal a régi méltósággal Zsíró Nemzeti, amire számítok, de ez mit sem változtatott elhatározásomon. Hová tartok? — A hat évad alatt eljátszott, többnyire vezető szerepek azt bizonyítják: talán helyesen választott... — Bár alaposan megváltozott a színház vezetése, én mégis itt vagyok. A Nemzetiben ma is egy olyan kivételes egyéniségekből álló, tapasztalt színészgárda dolgozik, mint amilyenek Kállai Ferenc, Agárdi Gábor, Sinkovits Imre. Tőlük eltanulhatom a mesterség fortélyait. Külön világ volt a maga odaadásával Őze Lajos. Ő nagyon hiányzik. De kortársaim közül is szívesen dolgozom együtt mindazokkal — Funtek Frigyessel, Rubold Ödönnel vagy Kubik Annával —, akik hivatásnak tekintik a színészetet és ezért hajlandók áldozatot hozni. — Hat éve végeztem el a főiskolát, tehát még csak a pálya elején tartok. Tele vagyok akarattal és lehetőségekkel. Mégis, elkeserítőnek tartom a magyar színházi élet jelenlegi állapotát, aminek — véleményem szerint — egyik achillessarka a főiskolai oktatás. Nem szívesen piszkítom be a saját fészkemet, de hiányolom az olyan színész egyéniségeket, illetve színházhoz értő tanárokat, akik a szakmai ismeretek átadásán túl megtanítanák a növendékeket arra a magasabbrendű morálra, amivel, úgy hiszem, minden művésznek rendelkeznie kellene. Mert másképpen hogyan képes szószékké emelni a színpadot?! Ehhez keménység, kitartás, fegyelmezettség, alázat és nem is kevés bátorság szükségeltetik. Tisztelet azoknak a tanároknak, akik példamutatásukkal erre nevelnek. Sajnos, nincsenek sokan. Éppen ezért már a főiskolán elszaporodik azoknak a színészjelölteknek a száma, akik a színpadot csupán az olcsó ügyeskedés színteréül használják. — Meg aztán a felvételi rendszerrel sem értek egyet. Pár perc alatt nem lehet elbírálni senkinek az alkalmasságát. Úgy gondolom, hogyha többhetes, hónapos kurzusokon válogatnák ki a jelölteket, és rendszeressé válnának a rostavizsgák, akkor végül csak a valóban tehetségesek kerülnének a pályára. És nagyon hasznosnak tartanám, ha még egy másik hazai egyetemen is lehetőség nyílna a színészdiploma megszerzésére. A konkurencia nyilván magában rejtené azt az egészséges versenyszellemet, ami az embereket képességeik maximumának kifejtésére ösztönzi. — Azelmondottakból arra következtetek, hogy tudatosan, sokat töprengve építi pályáját. — Ez igaz. Hat év elteltével és némi önismerettel meg kell barátkoznom a ténnyel, hogy színész lettem. A játék és az önmutogatás örömén kívül erkölcsi felelősséggel tartozom a szerepeimnek és a közönségnek. Ehhez meg kell találni azokat a társakat, akik a cél eléréséhez segítenek és fordítva. Latinovits Zoltán, Soós Imre és Őze Lajos mindenképpen irányt szabott, de Kállai Ferenc, Sinkovits Imre, Dégi István, Cserhalmi György vagy Balkay Géza játéka is magas mércém. — Ebben az évadban tíz jelentős szerepet játszom. A Tartuffe, a II. Richard és az István, a király címszerepek, de a Magyar Elektra Registus királya, a Rómeó és Júlia Mercutiója, Az ember tragédiájának Ádámja, a Királyasszony lovagjában Don Cesar de Bazan, a Mózes Áronja, a Játékszínben látható Tüzet viszek Mátéja és a Vendégség Dávid Ference is főszerepek. — A szerepeimmel mindig önmagamról vallok. Kötelességem minden energiámmal szerepeim érdekeit szolgálni és ezen keresztül az előadásét. Amennyiben olyan rendezővel dolgozom, aki a darab ürügyén csak a maga elképzeléseit akarja megvalósítani, és a szerep igazságát figyelmen kívül hagyja, akkor kötelességem annak a megvédése. Persze, annál jobb érzés nincs, mint amikor egy húron pendülünk és a próbák alatt együtt alakítjuk ki az előadást. Ilyen munka volt az őszön bemutatott Páskándy Géza-dráma, a Vendégség. Taub János rendező nagy türelemmel és bizalommal volt irántam, tehát alkotótársnak tekintett. Az ő színésztisztelete ma csak kevesek sajátja. A színésznek viszont játékkal kell bizonyítania. Nincs más hatalma. HUNYOR AGNES oD Ou LU —I —I D 2 6 o u_