Képes 7, 1987. január-március (2. évfolyam, 1-13. szám)
1987-02-07 / 6. szám
Most, áprilisban Münchenbe készülök, ahol erről a témáról rendeznek nemzetközi szakmai tanácskozást. Freudefehigkeit: képesség az örömre — ez a konferencia mottója. — Vitapusztán milyen szakmai elképzelések vezették? — A pszichiátriában egyértelműen elfogadható a pluralizmus. Különféle elméletek, és ezekhez kapcsolódó gyakorlatok léteznek egy időben, egymás mellett. Például van, aki csak a biokémiai megközelítést tartja helyesnek, az agyban lezajló kémiai folyamatokba avatkozik be, különféle eszközökkel, szintetikumokkal. Elfogadott gyógymód ez nálunk is és másutt is. Ezzel szemben nekem az a kiindulópontom, hogy az ember biológiailag meghatározott társas lény. Nincs úgynevezett robinsoni élet. Éretté, boldoggá, emberré, de beteggé is, társas környezetben válik. Következésképpen a gyógyításra, a gyógyíthatóságra is csak a társas hálózatban kínálkozik valódi esély. A betegség, a pszichiátriai betegség hátterében általában a közvetlen környezet, a család fedezhető fel. De ez pótolható megfelelő más környezettel a gyógyítás érdekében. Sok jel mutat arra, hogy nem erős oldalunk a tolerancia. Mindent és mindenkit rosszul tűrünk meg magunk körül, ami vagy aki más. Az elmebeteg pedig más... Utaltam már arra, hogy társas hálózatban betegszünk meg, és csak ilyen esetben van esély a valódi gyógyulásra is. De a család sok esetben fél megbetegedett tagjától, és megnehezíti a visszatérést. Ezért tartom nagyon fontosnak, hogy felvegyük a kapcsolatot betegeink családtagjaival. És még valami. Sntán egyik este átnéztem a betegekről szóló beszámolókat. Ilyeneket olvastam: „Jóska időben felsepri az udvart, de közben magában beszél." Másnap feljöttem Pestre, és mikor elintéztem hivatalos dolgaimat, leültem a körúti presszó teraszára és kávét ittam. Közben a járókelőket figyeltem, és észrevettem: minden második magában beszél. — Tehát az élet azokat igazolja, akik azt állítják: „senki sem normális”? Csak akadnak, akiket a körülmények, a környezetük tett betegebbé az átlagnál, s őket akarja ön rehabilitálni? — Nem szeretnék módosítani a kérdésen, mert végül is mindenki úgy és azt kérdez, amit akar. De már mondtam, amikor rehabilitációról beszélek, először is az örömképesség helyreállítására gondolok. Mindennel, amit ennek érdekében teszünk, személyiségfejlődést kívánunk elérni. Az a célunk, hogy a beteg önállóbbá, mind kevesebb függőséget igénylő emberré váljék. Ez a függőség lehet személyi és tárgyi. Lehet a másik ember, de lehet például az alkohol, valamilyen gyógyszer vagy kábítószer. A beteg tehát kóros tünetekkel védekezik, ezért a viselkedési repertoár gazdagításával kívánjuk elérni, hogy mindjobban megfogalmazhatóvá, érzékelhetővé váljék számára az identitása, ami lényegében az adott ember kreativitásának kibontakoztatásán és megtámogatásán múlik. Hiszen ezen az úton válik rehabilitálná, képessé az örömre. — Ehhez elegendőnek látszik az orvos—beteg kapcsolat? Miért szükséges még az úgynevezett terápiás közösség is? — Meggyőződésem, hogy mindenütt a társas hálózaté a főszerep. Olyan légkört kell teremteni a terápiás közösségben, ahol mindenkinek személyre szabott szerep jut. Azért, hogy megérezze, megértse: rajta a másik vagy a többiek segítenek, és ő is segít a másikon. — Ez a gondolat a nyitott kapuk gyakorlatához vezet, amelynek, ha jól tudom, ön már Intapusztán elkötelezett híve volt, s ezt folytatja most pesthidegkúti munkahelyén is. — Nehéz dolog ez. Tekintélyes kollégám, aki tudta, van, némi gyakorlatom ezen a téren, megkérdezett: hogyan kell a zárt osztályt nyitottá tenni? Először humorizáltam. Mondtam, tegyenek holnap reggel a porta elé egy kalapot, és a személyzet minden tagja — orvosok, pszichológusok, ápolók — dobja bele a kulcsait. Ez azonban nem járható út. Az NSZK-ban egy intézetben így csinálták, a betegek szétszéledtek, és súlyos következményekkel járt az előkészítetlen, felelőtlen kapunyitás. A siker voltaképpen a személyzet és a betegek kapcsolatán múlik, aminek szorosabbnak kell lennie, mint a zárt osztályon. Kellően előkészített, alapos, türelmes és lelkiismeretes kapcsolatépítés nélkül nem lehet megoldani. Most jut eszembe két eset. Ma sem tudom, sikernek vagy kudarcnak minősítsem-e a történteket. Intán az intézet területén laktunk. Soha nem zártuk be a szobánk ajtaját. Gyakran nyitottak ránk a nap minden szakában, olykor éjszaka is. Egy különösen nehéz nap után arra ébredtem, hogy szabályosan ráznak, rángatnak. Az órára pillantottam: kettő múlt. Az ágyam mellett toprongyos, borostás, soha nem látott, idegen fiatalember állt. Közölte: Miskolcról, az ország túlsó végéből jött gyalog. Vegyem fel, mert alkoholista, s meg akar gyógyulni. Dühösen elzavartam, mondván: reggel jelentkezzen felvételre. Nem jött. Évek múlva tudtam meg, hogy még azon az éjjelen bekéredzkedett egy környékbeli parasztházban aludni. Ott ragadt dolgozni, beleszeretett a gazda lányába, elvette feleségül, és nem ivott többet! „Majd én megmutatom annak a Goldschmidtnak” — mondta . . . — És a másik eset? — Elhatároztuk, hogy színielőadást rendezünk. A betegekkel együtt úgy döntöttünk, hogy Goldoni Mirandolináját adjuk elő. A címszerepre egy, a harmincas éveiben járó, mutatós asszonyt, egyébként súlyos skizofrén beteget választottunk ki. Rövid ideig mentek a dolgok, aztán megszűntek a próbák, elmúlt a lelkesedés. Közben a fővárosba kellett jönnöm, valamilyen szakmai tanácskozásra, és az estét kollégám lakásán, társaságban töltöttem. Elmeséltem a színjátszó kör befulladását. Voltak ott színművészeti főiskolások, és felajánlották, hogy eljönnek, hátha tudnak segíteni, így is lett. Megnéztek néhány próbát, s számomra meglepő következtetéssel álltak elő. „Vagy a főszereplő, vagy az előadás” — közölték. Az volt a benyomásuk, hogy amikor az az asszony megjelenik a színpadon, megfagy körülötte a levegő, szétesik az egész. S akkor, a többiek kedvéért orvosilag indokolhatatlan lépésre szántam el magam. Azt mondtam a betegnek: ő már olyan jó állapotban van, hogy bátran hazaengedem. El is ment, és az előadás sikerült. — Mi ebből a tanulság? — Várjon, a csattanó még hátravan. Az asszony hazatérve, valóban gyógyultnak érezte magát. Kérte rokkantnyugdíjának felfüggesztését, munkába állt, beilleszkedett. Nos, ez siker vagy kudarc? — A terápiás közösség megteremtésében látványosak a sikerek. Az intézet betegei Intapusztán és mostani munkahelyén is jól érzik magukat. A kapu is nyitva áll. Miért akarnának hát elmenni, visszatérni a környező világba, ahol annyi sérelem érte őket? — Nem áll egyedül a kérdésével, de a beteg igenis azért akar meggyógyulni, megerősödni, hogy hazamenjen, hogy teljes értékűnek érezhesse magát. Hadd meséljek el egy megint csak szélsőségesnek látszó esetet. Pomázról helyezték át hozzánk a gyengeelméjűséggel ápolt fiatalembert, akinek a családja Celldömölkön élt. Azzal az indoklással, hadd legyen közelebb az otthonához, hadd látogassa meg az övéit. Be is illeszkedett nálunk, láthatóan jól boldogult. Mégis azzal állt elő: engedjem ki, szeretne hazamenni, mert el tud helyezkedni a tsz-ben kocsisnak. Mielőtt döntöttünk, megnéztük, hová engedjük haza a beteget. Egyetlen szobában éltek a szülők, betegünk hét testvérével együtt. Középen tűzhely, amely mellett a mama naphosszat kevergetett valami ételt. Ágy híján a család többsége a leszórt szalmában aludt. Látogatásunkkor parányi gyerek mászott elő a szalma körül. A sarokban a nagylány szeretkezni készült az ismerősével. Szóval, a mi betegünk ide vágyott vissza tőlünk, ahol tiszta ágyban alhatott, naponta háromszor jó ételt kapott, rendszeresen fehérneműt cserélhetett, és még szórakozást is talált magának. — Furcsa itt önöknél, hogy első látásra nem lehet megkülönböztetni, ki a beteg, ki az orvos, az ápoló. Miért nem hordanak fehér köpenyt? — Mert levettük. Nem parancsszóra, hanem folyamatosan. Ez is ahhoz a gondolatkörhöz tartozik, hogy a beteg ne az orvostól, a fehér köpenytől várja a csodát. Egyébként érdekes volt ez a folyamat. Először én vettem le a köpenyt. Aztán a férfiorvosok, őket a női orvosok követték, majd a nővérek. A főnővér nem mutatott hajlandóságot. Egészen a nyugdíjba vonulásáig viselte. — Mostanában sokat beszélünk a pszichiátria helyzetéről. Ha úgy kezelik, kezeljük, mint az orvoslás többi ágát, hibát követünk el. Sokáig azt hittem, a pszichiáterrel van baj, de rá kellett jönnöm, hogy nem, hanem a pszichiátriával. Példát mondok: a beteg jelentkezik a belgyógyásznál, mert nyomást érez a jobb oldalán, a hasa felett. Ez panasz. Ha tapintják nála a megnagyobbodott májat, ez objektív tünet. Ha egy másik orvos nem tudja tapintani, benne van a hiba, ügyetlen. Akár, ha valakinek szörcsög a tüdeje. A betegnél megállapítható, hallható, olykor látható a panasz oka. Ugyanilyen objektív tünet, ha valaki hallucinál, vagy téves eszméket mond? Azonos ez a megnagyobbodott májjal, a szörcsögő tüdővel? Semmiképpen. Hiszen a téves eszméket elhallgathatja a beteg, miközben mája térfogatán nem változtathat. „A tünet, az tünet” — tanítja az orvostudományba ágyazott pszichiátria. És ez a baj, mert így nem igaz. Itt a tünet és a panasz összemosódik. Diarchikus helyzet jön létre. — A kívülállónak, a laikusnak így titokzatosan hangzik. Valóban van valamiféle titok? — Nem nevezném annak. Feuerbach utalt a mi értelmünkben véve először arra, hogy mindenki pszichéjében két én létezik. „Kettejük” harmonikus együttélése a zavartalan állapot. A harmónia megbomlása vezethet a pszichiátria területére. S itt más az eljárás, más kell legyen a magatartás, a terápiás megközelítés, mint a megnagyobbodott máj és a szörcsögő tüdő esetében. — De hiszen a beteg: beteg. Akár önhöz fordul, akár egy másik orvoshoz, egy pszichológushoz. — Ez sem ilyen egyszerű. Igazságügyi szakértői munkám során történt. Idős, nyolcvanesztendős embert vezettek a szobába, aki baltával többször fejbe vágta a feleségét, aki mindennek ellenére életben maradt. A férfi nem tudta, hogy hívják, honnan jött, milyen járművel hozták, kikkel érkezett. Azt sem tudta, hol van. Ott ült előttem vizelettel nedves nadrágban, és kérdéseimre nem tudott egyetlen épkézláb választ sem adni. Átmentem a szomszéd szobában dolgozó pszichológushoz, kértem, nézze meg ő is. Több vélemény erősítheti egymást. Átkísérték hozzá a pácienst, aki javarészt értelmes, világos válaszokat adott neki. Ki tudja, mi történt. Talán a kétszemélyes kapcsolat egyik tagjának a változása teremtett a betegben átmeneti, viszonylagos harmóniát. Talán a beteg férfi, nyolcvan éve ellenére is produkálni akarta magát a pszichológusnak, aki történetesen nő volt. Ez végül is valóban kideríthetetlen titok. — Kérdés persze, hogy ez az ember betegnek tartotta-e saját magát. — Ördögi, vagy inkább nagyon is emberi kör ez. Akinek van betegségtudata, azt a gyógyíthatóságáról kell meggyőznöm. Akinek viszont nincs, azt rá kell beszélnem arra, hogy betegnek érezze magát, mert csak így lesz esélyem a meggyógyítására. — Miért tartja olyan fontosnak a családterápiát? — Mert a család szerepe felbecsülhetetlen. Az egészséges családnak van egy pótolhatatlan funkciója: erősíti, karbantartja az embert. Nem konfliktusmentes, nem is kell annak lennie, de képes megoldani a konfliktusokat. — Az ön családja is ilyen? — A jelenlegi nem az első családom, de mindenképpen ilyen. Feleségem és két kisfiam — a tizenegy éves Krisztián és a nyolcéves Gyuri — biztos hátttér a számomra — Milyen szerepet játszik az életében a meggyőződés? Elmosolyodik, megcsóválja a fejét, mielőtt válaszolna: — Otthonról nem kaptam ilyen indíttatást. Mára csak az ember maradt és a tisztesség. Meg az a biztos tudat, hogy hófehéren születünk, és csak mi rontjuk el egymást. THURZÓ TIBOR 29