Képes 7, 1987. április-július (2. évfolyam, 14-29. szám)
1987-04-04 / 14. szám
Nyolcéves voltam, amikor utoljára háború volt. Emlékszem, légitámadásokkor mindig felfelé bámészkodtam, és élveztem, hogyan rajzolják teli a kék eget a brummogó hangú bombázókból kiáradó füstcsíkok. Szerettem volna, ha apám is velem tekergeti a nyakát, de ő valahol távol volt. Anyám mindig csak azt mondta: elvitték „ezek”. „Ezek” németül beszéltek, és én féltem tőlük. Attól is, akit később beszállásoltak hozzánk. Pedig udvarias volt, csöndes, elegáns egyenruhát hordott és esténként szép nőket hozott fel. Volt egy márkás zongoránk. Hívatlan vendégünk néha leült hozzá, és Beethovent, Mozartot meg Chopint játszott rajta. Szépen muzsikált, nekem mégis idegenül. Talán azért, mert egyenruhában volt? Vagy talán azért, mert apám zongoraszékén hajlongott? Nem tudom. Anyám tudta, ő mindig az oroszokról beszélt. Hogy jönnek, hogy közelednek, hogy más lesz, ha megérkeznek, mert akkor ... Akkor vége. Nem tudtam, kik azok az oroszok, csak azt tudtam, ha megjönnek, akkor nem más üti a zongoránk billentyűit, csak az apám. Vártam hát az oroszokat én is. A budai ház alagsorában laktunk, menekültekkel, ismeretlen ismerősökkel, rokonokkal. A háború akkor már az égről a földre költözött, a közelben lövöldöztek, ágyúk dörrentek, és két döglött ló feküdt az ablak alatt. Egyik kora hajnalon keményen dörömböltek a felső bejárati ajtón. Anyám karon ragadott és fölcipelt magával. Kinyitottuk az ajtót és ott állt előttünk anyám nagy öre, az első orosz katona. Én nem láttam mást, mint egy széles orrcimpájú, szederjes arcú, nagydarab embert, akinek a metszőfogai ezüstszínű fémből voltak, nyakában géppisztoly lógott és mosolygott ránk. Életünk első orosz katonája belépett az előszobába, de sem a fegyverét, sem a kabátját nem akasztotta fel a fogasra, hanem továbbment a nappali felé. Benyitott és körülnézett. Láthatóan tetszett neki, elégedetten bólogatott. Ott volt a zongora, a karosszékek, a dohányzóasztal, a szőnyegek, a falakon képek, talán még egy-két zöld növény is itt-ott. Az orosz katona belehuppant egy fotelba és vizet kért. Anyám rohant az alagsorba, egy vödörből vizet mert, futott vissza és két kézzel nyújtotta át a poharat. A katona megitta és hoszszan megköszönte. Akkor hallottam először: szpasziba. Aztán fölállt, velem komolykodóan kezet rázott, anyámnak átölelte a vállát, majd komótosan leemelte nyakáról a fegyverét, odalépett a szobát az erkélytől elválasztó, hatalmas üveges tolóajtóhoz. Mit láthatott? Nem tudom, de nem kereste a kilincset, hanem a géppisztoly tusával bezúzta az ajtó üvegét, és a szilánkos nyíláson át kilépett az erkélyre. Anyám följajdult, sírni kezdett. Én csak álltam, néztem őt, és a szobába bekavargó hópelyheket. Nem értettem az egészet. Oly váratlan volt a durva mozdulat, az üveg csörömpölése. Kert is tartozott a házhoz. Az erkély lépcsőjén lerohant a katona, aki valahonnan a távolból jőve, halottakon és romokon, szennyen és mocskon átgázolva kitörte egy polgári otthon ablakát. Anyámmal odaszaladtunk a már huzatos ajtóhoz és kinéztünk rajta. A kopár cseresznyefa tövében szétvetett lábakkal, a nyakát furcsán elcsavarva ott feküdt az az ember, akit az előbb megitattunk. A szétvert üvegajtót aztán megcsináltattuk, és mint később hallottam , felszabadultunk. J?r ■ A LEVÉLVÁLTÁS HOZZÁSZÓLÁS. Seszták Ágnes írása kapcsán (1986,36-os szám) én is megpróbálom röviden leírni az esetemet. Tavaly nőnapon kezdődött minden. A feleségemet, kislányommal ketten vártuk otthon. Játszottunk, tanultunk, tévéztünk. Juditka este 10 óra körül elaludt, én 11 órakor elindultam a feleségem keresésére. Amikor a liftre vártam, egyszerre kivágódott az ajtó is megjelent a feleségem sárosán, falasan, kigombolt blúzban, nagyon részegen, egy nála 20 évvel fiatalabb férfivel. A jelenet után idegöszszeomlással és gyomorfekéllyel kerültem kórházba. Ezalatt feleségem 21 évi házasság után elindította a válópert. Múlt év júliusában választottak el minket. A háromszobás szövetkezeti lakást eladtuk, a pénzt elfeleztük. Csak Judit lett egyértelműen az övé. Közben Pestre költöztem. A bíróság megszabta a kéthetenkénti láthatást, amit a feleségem rendszeresen megtagadott. Elküldtem a hivatalnak a lányom levelét, amiben megírta, hogy nem lehet velem karácsony másnapján sem, mert az anyja nem engedi. A feleségem egyre jobban felbátorodott a gyámhatóság közömbösségén. Pár hete Pécsett volt dolgom, és estefelé már nagyon elfogott a vágy, hogy a lányomat láthassam. Fél hatkor csengettem be hozzájuk. A feleségem: „Takarodj innen, mert kihívom a rendőrséget és elvitettek magánlaksértésért!” Judit ezalatt ott állt az ajtó másik oldalán. Megalázva elsomfordáltam. Tehát: minden második pénteken vonattal kellene utaznom Pécsre, szombaton reggel 10 órakor ülhetnénk vonatra a lányommal, és fél kettő körül lennénk Pesten. Vasárnap fél egykor indul vonat Pécsre, amivel visszavihetném a lányomat. Majd valamilyen éjszakai bumlizással Pestre érni, hogy hétfőn munkába állhassak. Az útiköltség 1400 forint, plusz egy éjszakára szálloda. Nem tudom, hogy van-e olyan helyzetben egy elvált ember, hogy ezt havonta kétszer megtegye. Akkor is embertelen és értelmetlen lenne az egész hétvége, ha meglenne rá az anyagi fedezet. Mit követtem el, hogy ilyen ítéletet hozott a bíróság? Napi 10— 12 órát dolgoztam, hogy jobb életet tudjak biztosítani a családomnak. Folyton aggódom a lányomért, nem tudok róla semmit. Egyszer elszántam magam, és felhívtam a feleségemet a munkahelyén. Bemutatkozásom után levágta a telefont. Megaláztatásaim történetéből csak ízelítőt írtam. Nem veszem tovább igénybe idejét és türelmét. Kérem, ha lenne szíves néhány sorban megírni, hogy Magyarországon mit tehet egy apa, hogy ne szakadjon el gyermekétől? Köszönöm, hogy meghallgatott. * Hogy mit tehet egy apa — sajnos nem tudjuk. Amit az újságíró megtehet — hírt ad a történetről — mi mindenesetre megtettük. □ A Hazafias Népfront képes családi magazinja Megjelenik minden héten 1987. ÁPRILIS 4. II. ÉVFOLYAM. 14. (52.) SZÁM Főszerkesztő: GYAPAY DÉNES Főszerkesztő-helyettesek: SZŰCS GÁBOR FÉNER TAMÁS Olvasószerkesztők: HÁRS GYÖRGY , SÓS PÉTER JÁNOS Szerkesztőségvezetők: DOLEZSÁL MÁRIA (szabadidő - szolgáltatás FELLEGI TAMÁS (kultúra SOMFAI PÉTER (aktuális Művészeti szerkesztő: MÁTÉ TÓTH IMRE Főmunkatársak: BENKÓ IMRE MISKOLCZI MIKLÓS SZILÁGYI JÁNOS VÉGH-ALPÁR SÁNDOR Rovatvezetők: HÁMORI JUDIT (divat) DR LÁSZLÓ ÁGNES (belpolitika) PETHES SÁNDOR (sport) PÓLYA ZOLTÁN (fotó) SZÖLLŐSI FERENC (társadalompolitika) SZŰCS ISTVÁN (fogyasztói érdekvédelem) Tervezőszerkesztők: HAVASI MÁRIA MOLNÁR ISTVÁN MÜLLER ÉVASzerkesztőség: Budapest Vll., Lenin krt. 9-11. 1073 Levélcím: 1906 Budapest Pf. 223 Telefon: 221 285, 429 350, 222 408 Meg nem rendelt fényképekért és kéziratokért szerkesztőségünk felelősséget nem vállal. Kiadja a Lapkiadó Vállalat Budapest VII., Lenin körút 9-11. Felelős kiadó: SIKLÓSI NORBERT, a Lapkiadó Vállalat vezérigazgatója HU ISSN 0237-5516 Terjeszti a Magyar Posta. Előfizethető bármely hírlapkézbesítő postahivatalnál, a hirlapkézbesítőknél, a Posta hírlapüzleteiben és a Hírlap előfizetési és Lapellátási Irodánál (HELÍR) Budapest V., József nádor tér 1. - 1900 -, közvetlenül vagy postautalványon, valamint átutalással a HELIR 215-96162 pénzforgalmi jelzőszámlára. Előfizetési díj: egy hónapra: 112 forint, negyedévre: 336 forint, fél évre: 672 forint, egy évre: 1344 forint. 87 0095 Athenaeum Nyomda, Budapest Rotációs mélynyomás Felelős vezető: SZLÁVIK ANDRÁS vezérigazgató Készült a Szolnoki Papírgyár „Szolpress" papírjának felhasználásával.