Képes 7, 1987. július-szeptember (2. évfolyam, 30-39. szám)

1987-08-29 / 35. szám

A HAGYATÉK ÍGÉRETÉÉRT EGY KÖNYVSZEKRÉNY RADÓ GYÖRGY PÁRATLAN VÁLLALKOZÁSA — Hatalmas fába vágta a fejszéjét, amikor elkezdte írni a magyar irodalom külföldi fogadtatásának a történetét. Egyáltalán: át lehet fogni ezt a témát 15 ívben? — Szerintem igen, s bizonyára a Gondolat Kiadó is így véli, hiszen szerződött velem. Elég jól állok a munkával, már Petőfinél tartok. — S hol kezdődik a történet? — A St. Gallent feldúló magyarokról feljegyezték, hogy bordalokat énekeltek. Ez volt a kezdet. Aztán van 3 Gellért-legendában egy részlet, amikor a hittérítő püspök társával, Walter pappal Szent Istvánhoz igyekezett, s éjjeli szállásán arra ébredt, hogy kint egy rabnő munka közben énekelget. A dalt a Magyarok szimfóniájaként emlegetik, ez is szerepel majd a kötetemben. Megemlíteném még a szentekkel kapcsolatos latin nyelvű honi legendákat, vagy Janus Pannoniust a különféle külföldi művekben. Igen érdekes volt felfedezni például Balassi Bálint katonaénekét a lengyel adaptációban, és később Pázmány Pétert nemcsak latinul, hanem szlovákul is. — Milyen időszakokra osztotta fel a témát? — Az első rész 1772-ig tart, Bessenyei megjelenéséig. A második a trianoni békével zárul, hiszen a magyarországi nemzetiségekkel együtt irodalmunk is akkor vált külföldivé. A harmadik rész az 1920—1985 közötti időszaké. — Kit tekintenek ma külföldön a legnagyobb magyar írónak? — Természetesen Petőfit, vele foglalkozik a könyvem a legnagyobb terjedelemben. De Petőfi előtt Kisfaludy Sándort illette meg ez a titulus. A forradalmár költő érdeme az is, hogy már életében áttörte anyanyelvének sorompóját. Petőfi műveibőlsajátos arculat rajzolódott csak ki. A múlt század hatvanas éveiben ugyanis nem a híres szabadságverseit kezdték franciára fordítani, hanem a Falu végén kurta kocsmát, s a többi falusi zsánerképet. Méghozzá francia prózából készültek a versek, majd ezekből a spanyol fordítások. Ez meg is látszik rajtuk! — Kisfaludyn és Petőfin kívül a múlt században kit ismertek még külföldön? — A magyar irodalmat egészen 1920-ig külföldön lényegében Petőfi, Jókai és Madách jelentette. Fordítottak aztán egy kevés Adyt és Herczeg Ferencet. A két háború között a világnézeti sorompó két oldalán Zalka Máté és Illés Béla, illetve Molnár Ferenc és Földes Jolán számított a legismertebbeknek. A harmincas években élesen kettévált a külföldi fogadtatás és megismerés Keleten, illetve Nyugaton. — Hány év munkája van ebben a kötetben? — Tíz-tizenöt lehet, de pontosan nem tudom megmondani, mert a gyűjtést időnként meg kellett szakítanom, ha valami halaszthatatlan más munkám akadt. Megírtam Gorkij életét, és a Móra Könyvkiadó sorozata számára készülök az Így élt Madách című könyvvel. Épp most kaptam meg imprimálásra a Madách életrajzi krónikalevonatát Salgótarjánból. A Nógrád Megyei Könyvtár gondozza a kötetet, Pesten ugyanis nem találtam rá kiadót. Nemrég fejeztembe és adtam át Jovanovics Miklósnak regényes önéletrajzi indíttatású, Egy európai vallomásai című könyvem kéziratát. Tudja, október 10-én leszek 75 éves, s úgy éreztem, egy időre félre kell tennem minden egyebet, és megírni ezt a könyvet. Jovanovics belelapozott, megnézte a tartalomjegyzéket, s azt mondta, ez akár öt ember élete is lehetne. . . — Valóban, hogy fért 75 évbe ennyi minden? Hiszen ön író, műfordító, irodalomtörténész, újságíró, a Fordítók Nemzetközi Szövetsége folyóiratának, a Bábelnek a főszerkesztője. Volt köztisztviselő és diplomata, közben munkaszolgálatos. És szinte mellékesen, megtanult jól vagy legalább közepes szinten húsz nyelvet! — Nem szerénytelenségből mondom, de az egyik nyelv szinte magától követte a másikat, s az az igazság, hogy a valódi szerelem igen sokáig a matematika volt. 1912-ben, amikor születtem, Pesten és a családunkban ,is szinte mindenki tudott németül. Az otthoni légkört meghatározta, hogy apám, Radó Richárd ismert szerkesztő és várostörténész volt. 13 éves koromban magánúton kezdtem tanulni ,a franciát, aztán a piaristáknál a latint meg a görögöt. Boldizsár Ivánnal, Ottlik Gézával, Örkény Istvánnal, Szabó Zoltánnal, Thurzó Gáborral voltunk évfolyamtársak. 18 éves voltam, amikor anynyira megtetszett egy Wodehousekönyv, hogy elhatároztam: eredetiben akarom olvasni. Eléggé belejöttem az angolba, amikor megtudtam, hogy az olasz követség 3 éves, ingyenes nyelvtanfolyamot indít. Szorgalmasan tanultam, így 1933-ban ösztöndíjat nyertem a perugiai nyári egyetemre. Azóta ,is az olasz az igazi kedvencem. 1935-ben úgy éreztem, ideje volna megpróbálkozni egy szláv nyelvvel. Nos, kapóra jött a budapesti lengyel nagykövetség ingyenes nyelvtanfolyama. — És az orosz, amiből annyit fordított? — 1939. szeptember 3-án, két nappal a második világháború kitörése után, vásároltam egy orosz nyelvkönyvet. Munkába menet és jövet A sok olvasástól hunyorgó szem, derűs tekintet, tiszteletre méltó szellemi frissesség. Aki Radó Györgyöt telefonon keresi, többször is próbálkozhat mire eléri, pedig szinte állandóan otthon van. De amikor dolgozik, megszűnik számára a külvilág. Márpedig munkája, 75. születésnapja közeledtével is, bőven van. Tudtam róla, hogy író, műfordító, szerkesztő, s jól vagy kevésbé jól, de nyelvek garmadáját ismeri. Mostani találkozásunkat az is időszerűvé tette, hogy a háromévenként odaítélt Nathorst nemzetközi műfordítói díjat a Szerelmes szembesítés kötetéért, és egész életművéért az idén Radó György vehesse át a Fordítók Nemzetközi Szövetségének (FIT) augusztus 20-27. között, a hollandiai Maastrichtban tartott kongresszusán. Időszerűvé mégis inkább az a tény tette beszélgetésünket, hogy hamarosan befejezi páratlan vállalkozását, a magyar irodalom külföldi fogadtatásáról szóló monográfiáját, egy-egy órát kellett villamosoznom, ez az idő nagyszerűen telt az oroszszál. A spanyollal csak a felszabadulás után kezdtem foglalkozni. 1955- ben egy ukrán regényt kaptam fordításra, láttam, hogy az orosz meg a lengyel alapján már nem lesz nehéz megértenem. Grúzul csak az ábécét tanultam meg, hogy legalább olvasni tudjak egy-egy bibliográfiához. A cseh, a szlovák, a bolgár meg a horvát jó szótárral egyaránt megy. Tanultam, sőt gagyogtam is valamennyit egykor finnül. Mindig hiányérzetem volt viszont a keleti nyelvek miatt. 1960-ban mély lélegzetet vettem, s beiratkoztam egy hindi nyelvtanfolyamra. Jártam is három évig, amíg egy Budapestre látogató indiai írón akartam kipróbálni a tudásomat a vesztemre. Valósággal rám förmedt, majd elmagyarázta, hogy a hindi csupán csinált nyelv, minek ,is foglalkozom vele, a kultúra nyelve a bengáli, de ha már úgyis tudok angolul, akkor nem érdemes fárasztanom vele magamat. — Az első komoly fordítása? — 1931-ben Schiller: Ének a harangról című versét ültettem át magyarra. Máig emlékszem rá, milyen gyönyörűen szavalta Ódry Árpád a rádióban. Ezt is belevettem válogatott versfordításaim kötetébe, amely 1984-ben az Európánál jelent meg, Szerelmes szembesítés címmel. Húsz nyelvből válogattam, nem csoda, hogy elismerő kritikai visszhangja volt a vállalkozásnak angol, német, ukrán, sőt kínai nyelvterületen. Úgy tudom, itthon egyetlen sor sem jelent meg róla .. . — Ez bizonyára bántja önt. — Nem ez a legjobb kifejezés, inkább furcsának tartom ilyen esetben a hallgatást. De szívesebben beszélek magukról a fordításokról. A harmincas években Poe-val és Dantéval próbálkoztam. De tény az, hogy valójában akkor a család anyagi helyzete határozta meg egy időre a pályafutásomat. A gimnáziumban még az ország legjobb diákmatematikusai közé tartoztam, s úgy gondoltam, hogy a tiszta igazság a 2X2 józanságában rejlik, amit nem lehet ideologizálni. Ha van valami vagyona az apámnak, lehetett volna belőlem matematikus. De nem volt, így a jogra iratkoztam be, hiszen egy jogászból minden lehet — mondták akkoriban. 1935-ben jogi doktor lettem, majd hivatalnok,a főváros tisztviselője, a szegénységi bizonyítványok referense. — Meg lehetett ebből élni? — Nem is rosszul. 1936—1937-ben még olyan jó volt a pengő, hogy például egyhavi fizetésemet felvéve előlegbe, el tudtam utazni egy franciaországi és belgiumi útra. A köztisztviselőség szűk világából elme- 24