Képes 7, 1988. május-július (3. évfolyam, 19-31. szám)

1988-05-07 / 19. szám

Az írásról, a kézírásról beszélge­tek azzal a négy emberrel, aki­k úgy tíz éve bábáskodtak a dőlt írás megszületése körül, s akik mintegy hatévi kényszerű meg­szakítás ellenére is kitartottak el­határozásuk mellett, az iskolák­ban szükséges egy újfajta írás megtanítása. (A kísérlet hat évre fiókba ke­rült, mert a pártoló intézet veze­tőjét leváltották, s az új igazga­tó már nem látott fantáziát sem az új írásmód bevezetésében, sem a kísérlet folytatásában. Ezért megtagadta a csoport anyagi tá­mogatását.) Kezdjük a bemutatkozással. Elsőként: Virágvölgyi Péter, aki „kitalálta”, helyesebben fel­támasztotta a dőlt betűs írást. Ma az Iparművészeti Főiskola docen­se. Dr. Ligeti Róbert íráspszicholó­gus feladata, hogy részt vegyen a módszertan tökéletesítésében. Gimnáziumban tanít, történelmet és pszichológiát. Kutiné Sahin-Tóth Katalin az első tanító néni, aki a dőlt írást tanítani kezdte 1975-ben, majd amint lehetőség nyílott, újra be­kapcsolódott a kísérletbe. Ő ké­szítette — Ligeti Róberttal kö­zösen — a dőlt írást tanulók munkafüzeteit. A Fővárosi Pe­dagógiai Intézet munkatársa, Dr. Végh Edit a negyedik részt­vevő, aki a módszertani konzul­tációkat irányítja, vezeti. Az Or­szágos Pedagógiai Intézet munka­társa. * L. R.: Az általános iskolás gye­rekeknek mindeddig tilos volt úgy írniuk, hogy írásuk enyhén jobbra dőljön. A 75°-os dőlésszö­gű „szabványbetűk” csak a mű­szaki életben voltak használato­sak. A dőlt írás mozdulatainak kidolgozásakor abból indultunk ki, hogy minden felesleges moz­dulatot kiiktassunk. A jelenleg tanított „cés-ikötéses” írás betűit szép kerekre kell rajzolni. Alap­­elv, hogy nem szabad felemelni az íróeszközt a szó elejétől a szó végéig. Ezért az egyes betűket majdnem kétszer körül kell jár­ni. A dőlt írásnál viszont nem számít bűnnek, ha egyes szava­kon belül megszakad az írás folytonossága. Sőt kifejezetten ez a lüktetés az írás lényege. A kéz rövidebb utat tesz meg és — mint a tapasztalatok mutatják — ke­vésbé fárad el. V. P.: Minden bizonnyal a XV. században nem volt tudományos kutatás­­témája a reneszánsz kur­zív, ami a dőlt írás „jogelődje­ként” kialakult. Ez volt praktikus. Ez az igazán szép írás pontosan akkor fejlődött ki, amikor a könyvnyomtatás megszületett. A kézírás azért maradt dőlt ezt kö­vetően is négy és fél évszázadon át, mert ez felelt meg a betűk len­dületes alakításának. — Ez az írás soványabb a megszokottnál. Amit mi tanul­tunk, gömbölyű volt, s ha szé­pen írták, minden betűjébe be le­hetett volna rajzolni egy kört. V. E.: A „cél-kötéses” írás ke­vésbé alkalmas arra, hogy akkor is rendezett, olvasható marad­jon, amikor a tempót gyorsítani kell, amikor nincs idő minden be­tűt megrajzolni. A felső tagozat­ban nincs írásóra. Itt a gyakorló­füzetek arról árulkodnak, hogy a gyerekek írása slampos, sokszor olvashatatlan, ha már nem a szép­írás a cél. A dőlt írással viszont gyorsabban, szebben lehet írni.­­ A dőlt írást a szakemberek késleltetett írásnak is nevezik. Az iskolai várókban egyes anyukák nem értik, miként lehet, hogy a régi módszerrel tanuló gyerekek már októberben tudnak írni, a dőlt írást tanulók pedig még no­vemberben is a hajlításokkal és a hurkokkal bíbelődnek — jólle­het, már tudnak olvasni. Ilyen nehéz elsajátítani ezt az írást? L. R.: A magyarázat szó szerint a gyerekek kezében keresendő. Az írásmozgás-koordináció fej­lődését nem helyes siettetni. A tapasztalat azt mutatja, hogy az írást az ötéves gyerekek 20 szá­zaléka tudja eredményesen elsa­játítani. Több szakemberrel együtt azt valljuk, hogy az első három hónapot az írás előkészí­tésével kívánatos eltölteni, és az írástanítás csupán az olvasás megtanulása után valósuljon meg. V. E.: Nálunk nagy hagyomá­nya van a párhuzamos írás-olva­sás tanításnak. Szakmai körök­ben nehéz elfogadtatni azt a szemléletet, melyet a pszicholó­gusok is vallanak: a hatéves gye­rekek keze még nem eléggé fej­lett az íráshoz. Nézetünk szerint jobb, ha előbb megtanulnak ol­vasni, megtanulják a betűket fel­ismerni. Ez idő alatt tulajdonkép­pen a kéz mozgását finomítják azzal, hogy az íráselemeket gya­koroltatják. És mire sor kerül az írásra, már gond nélkül tudják írott betűre fordítani a hallott hangóikat, mert nem gondolnak külön a betűk megformálására. — S mi lesz, ha a gyerekek el­kezdenek cirill betűket tanulni. Marad „a cél-kötés”? L. R.: Az eredeti orosz írás mindig is dőlt írás volt. A Szov­jetunióban soha nem alkalmaz­ták a zsinórírást, így az oroszta­nárok már alig várják az átál­lást. — Ez olyan szép, hogy nem is lehet igaz. Mindenki támogatja ezt a fajta írást? S. T. K.: Szakmai körökben még nincs ellenzője, kivéve az énektanárokat. — Mindenre gondoltam, csak erre nem! Miért pont ők? Hiszen énekórán alig kell írni, ott kot­ták vannak és hangjegyek. S. T. K.: Éppen ezért, ők ra­gaszkodnak ahhoz, hogy a kották százai függőlegesek legyenek. — Ahogy visszaemlékszem az írásórákra, nem a legkellemesebb emlékek idéződnek fel bennem. S. T. K.: Legnagyobb eredmé­nyünknek tartjuk, hogy a gyere­kek kifejezetten szeretik az írás­­órákat. Nem fárad el a kezük, de nem hagyható figyelmen kívül az sem, hogy a szép „felnőttes” írás sikerélményt jelent és így min­den könnyebben megy. V. E.:Az oktatás sokkal játé­kosabb és oldottabb. A tanító né­nik nagyon sok ötletet, vidámsá­got visznek az oktatásiba, hiszen ezt a módszert mindenki önként vállalta. — önként és önzetlenül? S. T. K.: Igen, havonta mindösz­­sze 4-500 forintot tudtunk a kí­sérletben részt vevő elsős tanító néniknek fizetni. Nem hiszem, hogy ez az összeg ne késztetne bárkit is a mai világban inkább mosolygásra, mint irigységre. V. E.: Mindez így volt 1987 vé­géig. Az idei naptári évre azon­ban csak 40 ezer forintot kap­tunk, ami a szükségesnek keve­sebb, mint a fele. Ez az összeg csu­pán a taneszközök, a munkafüze­tek fejlesztésére, a nyomon követő mérések és tesztek értékelésére lesz elegendő. A résztvevők hono­rálására már egy fillér sem jut. A kárvallott megint az iskola­ügy, hosszú távon azonban ezek a megspórolt forintok egy későbbi adósság részét képezik. BAGOTA EDIT Hivatalos leveleinket géppel írjuk, gyakran még a magánlevelezé­sünket is. Ritka az az alkalom, amikor a kézírásunk árulkodhat ró­lunk. Jegyzeteinket csak mi olvassuk el (ha tudjuk), s ha más szeme elé kerül, gyakorta szégyenkezünk is miatta, mert olyan, mint a macskakaparás. De vajon teljes mértékben mi vagyunk a hibásak abban, hogy az írásképünk görcsös, rendszertelen? Az is lehet, hogy nem tanultunk meg, nem tanítottak meg rendesen írni — az iskolában.

Next