Képes 7, 1989. május-augusztus (4. évfolyam, 18-34. szám)
1989-06-10 / 23. szám
őket. Gálit végül is úgy ismertem meg, hogy egyszer csak beállított a szerkesztőségbe szanitécsapkában, mahódioptriás szemüvegével, hordággyal egy comblövéses sebesültért. Ránéztem, ő meg énrám, és soha többé nem váltunk el egymástól. Ma is hallom, amint a börtönben Jóska a séta alatt hörögve ott botladozik mögöttem, a szíve ki-kihagy. Gáli apja Auschwitzban lágerorvos volt, aki úgy mentette meg gyermekét a gázkamrától, hogy a szelekciók idején, kötéllel a derekán, leengedte a latrinába. Jóska súlyos szívbetegen jött haza a koncentrációs táborból. Onnan megmenekült, itthon hajszálon múlt az élete. A kihallgatótisztek — oroszok Éreztem én, hogy a dolgok rosszra fordulnak. Felhívott Veres Péter, aki virágnyelven megüzente, hogy Boldizsár Ivántól szerzett értesülései szerint, keresnek. Háltam, ahol rám borult az éjszaka, de ez nem tarthatott sokáig. Úgy véltem, semmi bűnöm nincs, az igazságra van hivatalos lapengedélyem, 1956. december 6-án hazamentem. Éppen ledőltem, hát arra riadtam, hogy berúgják az ajtót. Pufajkások lepték el a lakást. Valaki feladott, mert a nyomozó odalépett a könyvespolc aljához, kiemelt onnan néhány újságot és kéziratot. Megbilincseltek, betuszkoltak két gorilla közé, s autó előttem, autó utánam, díszmenetben vittek a Fő utcába. Tulajdonképpen fogalmam sem volt arról, mit kellene vállalnom. A cikkek alatt ott álltak a nevek, ezt nem volt értelme tagadni. Nyugodtan beszéltem, az Élünkről is. Akkor csodálkoztam azonban igazán, amikor megjelentek az oroszok, és külön osztályra vittek. Engem, a magyar állampolgárt a KGB tisztjei vallatták. Nem vertek. Nyugodt voltam. Kádár Jánosnak több beszéde garancia volt arra, hogy senkinek nem lesz bántódása. Hiszen külön megköszönte a forradalmárok hősies közreműködését.. . Megszületett az elsőfokú ítélet. Gáli Jóska egy évet, én pedig három évet kaptam, izgatásért. A bírónő, dr. B. Tóth Matild, aki az épebb lelkületű emberek közé tartozott, még mentegetőzött is: — Ugyan, nem fogják azt maguk leülni! Jóval többet leültünk, és még örülhettünk, hogy megmaradt az életünk. Csupán annyi történt, hogy az elsőfokú minősítésünket, az izgatást, másodfokon a népi demokratikus államrend megdöntésére irányuló szervezkedés vezetésére változtatták át. Ezzel az indokkal ítélték mindkettőnket halálra. Az eljárás annyira abszurdnak tűnt, hogy sokan képtelenek voltak felfogni. Mások még ma is, a manipulációs célnak megfelelően, összefüggésbe hozzák cselekményünket Tóth Ilonáék ügyével. Tóth Ilona szigorló orvosnő egy felkelőcsoport vezetőjeként dolgozott a Péterfy Sándor utcai kórházban. A csoport tagjai gyanúba fogtak egy fiatalembert, aki kémkedett utánuk. Félholtra verték, majd Tóth Hana chloretiles injekcióval megölte. — Így bánunk el az árulókkal! — mondogatták az „Ifjú Gárda” szellemében. Bennünket Jóskával ennek a pernek a közepébe állítottak, jóllehet annyi közünk volt a dologhoz, hogy egyetlen alkalommal a Péterfy utcai kórház alagsorában készítettük az újságot! A másodfokú tárgyalásra 1957 júniusában került sor. Rekkenő hőség a Fő utcában. A tárgyalásra jegyeket osztogattak, mint a cirkuszban. Úgy vezettek bennünket elő, hogy a jobb kezemet a bal bokámhoz láncolták. Gáli Jóskát meg a bal csuklómhoz bilincselték. Nem tudtunk kiegyenesedni. A bíróság elnöke dr. Radó Zoltán volt. Utóbb sokat gondolkodtam azon, miként lehetett embereket ilyen piszkos munkára rávenni? Első fokon egy év, másodfokon halál A tanácsvezető bíró ítéletet hirdet: Tóth Ilona halál, Gönczi Ferenc halál, Gyöngyösi Miklós halál, Obersovszky Gyula halál, Gáli József halál... Az ablakon tűz be a nyári nap . . . Hirtelen elveszítem a hallásomat. A hangok a tenger mélyéről jutnak el a fülemig, mintha nyakig zavaros iszapban ülnék. Tekintetem elhomályosul, elönt a veríték. Egyetlen gondolatom, hogy méltóságteljesen, egyenesen álljak, ne szánhasson a sok lelki korcs. Utolsó beszélő. Az asztal túlfelén apám, anyám, feleségem. Banalitások: „Vigyázzatok egymásra. Tanítsátok meg a gyerekeket emberszeretetre” . .. Tíz perc, málló falak között. Az utolsó orvosi vizsga. Elküldöm a doktort: ép vagyok az akasztáshoz. Siralomházi cella. Belöknek, a cellatárs bemutatkozik: „Francia Kiss Mihály vagyok!” Az orgoványi tömeggyilkos. Arról beszél, menynyire hiányzik neki a kunsági puszta . .. Ott meghülyül a lélek. Nincs alvás, csak zavaros, izzasztó képek, révület, néhány jelenet az életemből, hihetetlenül felnagyítva . . . Aztán belép a hóhér és gyöngéden megpaskolja a nyakszirtemet — vajon hogy feszül majd meg rajta a kötél? Kicsit viccelődik, „oldja a hangulatot”. Aztán újra ajtónyitás, beterelik Gálit. Ettől kezdve én vagyok az „optimista-erős” ember, ellensúlyozni kell Jóska rossz szívét. .. Eltelik 72 óra. A szabályok értelmében bennünket már fel kellett volna akasztani. Éltünk, és folytatódott a várakozás rettenetes stresszállapota. Jóskáért jöttek. A „szocialista humanizmus” nevében megengedték, hogy a bitó alatt feleségül vegye menyaszszonyát, dr. Káldor Verát, aki gyereket várt tőle. Az „esketés” után Jóska elszívhatott egy cigarettát. Én meg írtam megint egy verset. Illetve drótdarabbal felkapartam a sorokat a zárka falára, majd megtanultam. Egyik hajnalban aztán a smasszer, illetve egy fegyőr, mert a legrendesebbek közé tartozott, besúgta az ajtón: — Életben maradnak! — Később beszállt az újságkivágás. A Reuter főmunkatársa közli Kádár Jánossal, hogy világméretű a tiltakozás az írók kivégzése ellen. Kádár a független bíróságról beszél, majd arról, hogy törvényességi óvás készül az ügyünkben, s addig felfüggesztik a kivégzést. Egyik védőügyvédünk, Aczél György apósa, dr. Csathó Gyula, talpig becsületes, régi vágású úr volt. Bizalmasan elmondta, hogy „hét mázsa tiltakozó távirat érkezett a maguk érdekében ...” Tiltakozott Hemingway, Joliot-Curie, Picasso, Aragon, Camus csomagot küldött a gyerekeimnek. Persze a nyugati magyar emigránsok sejtették, mennyire értékelheti a magyar kormány adott esetben Picasso tiltakozását. Ezért Ignotus Pál és Faludy György felkeresték az ügyünkben Bertrand Russellt. Russell üzent Hruscsovnak. Ez hatott. Összehívtak egy különtanácsot, tizenöt szakbírót és a törvényesség „győzelmeként” az én ítéletemet életfogytiglanra, a Jóskáét tizenöt évre változtatták. Ha látott még boldog embereket! Amikor senki nem volt a közelben, táncra perdültünk. Életfogytig . . . Micsoda jövő! A kivégzés elmarad Gálit azonnal rabkórházba vitték, engem pedig néhány napos közös zárka után a Kozma utcai Kisfogházba. Ez nem más, mint a siralomházi zárkasor. Közel egy évig hallottam hetenként kétszerháromszor, amint hajnalban kiékelik az akasztófákat, s aztán kihurcolják az áldozatokat a bitó alá. Hallottam az utolsó kiáltásukat, sokszor ezt: „Éljen a szocializmus!” Amikor hajnalban nem nyitották ki a zárkaajtót, tudtuk, aznap akasztás lesz. Üveges szemekkel, zsibbadtan állt az ember olyankor, aztán amikor minden elcsendesedett, felbukott, mint a zsák. Akkor csak azt tudtam, hogy nem érek végére a számolásnak. Ma már tudom, hogy több embert akasztottak, mint az osztrákok 1849-ben, mint Horthy 19 után, és mint az új rezsim 1945 után. 1958 nyarán Márianosztrára vittek bennünket. Azóta mondjuk mi, hajdani ottani rabok, hogy: Nosztralgiám van! A börtön egyébként nagyszerű intézmény, a jók számára, őket még jobbá teszi, a rosszakat sajnos még roszszabbakká! Rengeteget tanultam — mint Gorkijnak — nekem a börtön volt az egyetemem! Sokat ültem sötétzárkában is, ahol az intenzív gondolkodás pótolta a fényt. Ott is verseket kapargattam a falra. Egy ideig éltem a kedvezményekkel: levélváltás és csomagküldés. Aztán semmit sem vettem többé igénybe, mert úgy adták, hogy sértette az emberi méltóságomat. Beszélőm sem volt, soha. Voltam suszter, szőnyegszövő, gerebenező, kenderkötél-fonó, Tánczos Gáborral széntróger, s végül még fordító is. Az idők javultával Marián Istvánnal, a műegyetem hadmérnöki karának vezetőjével kultúrcsoportot alakítottunk. Sok kiváló tehetség dolgozott velünk, például a tragikus sorsú Babits László vagy Kasánszky Zsombor. Néha, ha becsukom a szememet, hallom a sétán Gáli Jóska szaggatott lihegését: „ ... Gyuulaaa! Tudod, mi újság? Mégis kimennek az oroszok” ... A smaszszer ordít: „Gáli, az istenit magának, menjen vissza a sorba!” 1963. Kiterelnek bennünket a börtön előcsarnokába, bejelentik, hogy amnesztiát kapunk és névsor szerint szabadulunk. A ruhám akkorra elfoszlott, a rabsegélyből kaptam egy fényes sötétkék öltönyt. Lemásoltam a verseimet, betettem a zsákomba és vártam a szabadulást. Lakásom nem volt, a régiben a feleségem lakott az új férjével. Előbb Báli Sándor, a nagy-budapesti munkástanács helyettes vezetője hívott magához, onnan Gáli Jóskáékhoz mentem lakni. Számos bonyodalom után Siklósi Norbertnek, a Pallas Lapkiadó idén nyugdíjba vonult vezérigazgatójának segítségével kerültem a Sportfogadás című laphoz felelős szerkesztőnek. Eörsi Pista börtönkönyvében némi túlzással írja rólam : — Képzeljétek el Kossuth Lajost, amint totóügyekkel múlatja az idejét. — Ahogy én szoktam mondani: minimális szinten biztosítva a békés egymás mellett élésünket, nem ráztuk meg egymást a hatalommal. Az a legfontosabb, hogy a gerincem egyenes maradhatott. . . Mezei András barátom javaslatára kitaláltam magamnak egy álnevet: Oby Gyula. Ezen megjelenhetett a sajtóban néhány jelentéktelen dolgom. Gyűjteményes kötetem nincs, ugyanakkor rengeteg versem forog közszájon. Néha, amikor mégis szerettem volna egybegyűjteni őket, mindig megjelent nálam két úr. — Nincs akadálya a versek kiadásának — mondták. Cserébe mindig egy aláírást kértek. Csupán egyet, de én pont arra az egyre nem mutattam és mutatok hajlandóságot. Nem írok alá semmit. Pedig egy íróembernek az igazi megmérettetés az, ha kinyomtatják a gondolatait. 1980-ban mentességet kaptam. Az életem merő tiszta lap. Útlevelet azonban nem adtak. Ma már nem is kérnék. Verseim mostanában fel-feltünedeznek a független lapok hasábjain. Az a költeményem is megjelent, amit 1957-ben az utolsó szó jogán mondtam el a bíróság előtt. Sokáig szégyelltem a naivitását, gyermetegségét. Ma ezekre vagyok a legbüszkébb. A vers egyik sora így szól: „Vicsorogjon a sok újkori dominikánus. Az időt megállítani még fenn sem lehet.. SESZTÁK ÁGNES fia]