Képes 7, 1989. május-augusztus (4. évfolyam, 18-34. szám)

1989-06-10 / 23. szám

őket. Gálit végül is úgy ismertem meg, hogy egyszer csak beállított a szerkesztőségbe szanitécsapká­­ban, mah­ódioptriás szemüvegé­vel, hordággyal egy comblövéses sebesültért. Ránéztem, ő meg én­rám, és soha többé nem váltunk el egymástól. Ma is hallom, amint a börtönben Jóska a séta alatt hö­rögve ott botladozik mögöttem, a szíve ki-kihagy. Gáli apja Ausch­witzban lágerorvos volt, aki úgy mentette meg gyermekét a gáz­kamrától, hogy a szelekciók ide­jén, kötéllel a derekán, leengedte a latrinába. Jóska súlyos szívbete­gen jött haza a koncentrációs tá­borból. Onnan megmenekült, itt­hon hajszálon múlt az élete. A kihallgatótisztek — oroszok Éreztem én, hogy a dolgok rossz­ra fordulnak. Felhívott Veres Pé­ter, aki virágnyelven megüzente, hogy Boldizsár Ivántól szerzett ér­tesülései szerint, keresnek. Hál­tam, ahol rám borult az éjszaka, de ez nem tarthatott sokáig. Úgy véltem, semmi bűnöm nincs, az igazságra van hivatalos lapenge­délyem, 1956. december 6-án ha­zamentem. Éppen ledőltem, hát arra riadtam, hogy berúgják az ajtót. Pufajkások lepték el a la­kást. Valaki feladott, mert a nyo­mozó odalépett a könyvespolc al­jához, kiemelt onnan néhány új­ságot és kéziratot. Megbilincsel­tek, betuszkoltak két gorilla kö­zé, s autó előttem, autó utánam, díszmenetben vittek a Fő utcá­ba. Tulajdonképpen fogalmam sem volt arról, mit kellene vállalnom. A cikkek alatt ott álltak a nevek, ezt nem volt értelme tagadni. Nyugodtan beszéltem, az Élünk­ről is. Akkor csodálkoztam azon­ban igazán, amikor megjelentek az oroszok, és külön osztályra vit­tek. Engem, a magyar állampol­gárt a KGB tisztjei vallatták. Nem vertek. Nyugodt voltam. Kádár Jánosnak több beszéde garancia volt arra, hogy senkinek nem lesz bántódása. Hiszen külön megkö­szönte a forradalmárok hősies közreműködését.. . Megszületett az elsőfokú ítélet. Gáli Jóska egy évet, én pedig há­rom évet kaptam, izgatásért. A bírónő, dr. B. Tóth Matild, aki az épebb lelkületű emberek közé tar­tozott, még mentegetőzött is: — Ugyan, nem fogják azt maguk le­ülni! Jóval többet leültünk, és még örülhettünk, hogy megmaradt az életünk. Csupán annyi történt, hogy az elsőfokú minősítésünket, az izgatást, másodfokon a népi demokratikus államrend megdön­tésére irányuló szervezkedés veze­tésére változtatták át. Ezzel az in­dokkal ítélték mindkettőnket ha­lálra. Az eljárás annyira abszurdnak tűnt, hogy sokan képtelenek vol­tak felfogni. Mások még ma is, a manipulációs célnak megfelelően, összefüggésbe hozzák cselekmé­nyünket Tóth Ilonáék ügyével. Tóth Ilona szigorló orvosnő egy felkelőcsoport vezetőjeként dol­gozott a Péterfy Sándor utcai kórházban. A csoport tagjai gya­núba fogtak egy fiatalembert, aki kémkedett utánuk. Félholtra ver­ték, majd Tóth Hana chlor­etiles injekcióval megölte. — Így bá­nunk el az árulókkal! — mondo­gatták az „Ifjú Gárda” szellemé­ben. Bennünket Jóskával ennek a pernek a közepébe állítottak, jól­lehet annyi közünk volt a dolog­hoz, hogy egyetlen alkalommal a Péterfy utcai kórház alagsorában készítettük az újságot! A másodfokú tárgyalásra 1957 júniusában került sor. Rekkenő hőség a Fő utcában. A tárgyalás­ra jegyeket osztogattak, mint a cirkuszban. Úgy vezettek bennün­ket elő, hogy a jobb kezemet a bal bokámhoz láncolták. Gáli Jóskát meg a bal csuklómhoz bilincsel­ték. Nem tudtunk kiegyenesedni. A bíróság elnöke dr. Radó Zoltán volt. Utóbb sokat gondolkodtam azon, miként lehetett embereket ilyen piszkos munkára rávenni? Első fokon egy év, másodfokon halál A tanácsvezető bíró ítéletet hir­det: Tóth Ilona halál, Gönczi Fe­renc halál, Gyöngyösi Miklós ha­lál, Obersovszky Gyula halál, Gá­li József halál... Az ablakon tűz be a nyári nap . . . Hirtelen elveszítem a hal­lásomat. A hangok a tenger mé­lyéről jutnak el a fülemig, mintha nyakig zavaros iszapban ülnék. Tekintetem elhomályosul, elönt a veríték. Egyetlen gondolatom, hogy méltóságteljesen, egyenesen álljak, ne szánhasson a sok lelki korcs. Utolsó beszélő. Az asztal túlfe­­lén apám, anyám, feleségem. Ba­nalitások: „Vigyázzatok egymás­ra. Tanítsátok meg a gyerekeket emberszeretetre” . .. Tíz perc, málló falak között. Az utolsó or­vosi vizsga. Elküldöm a doktort: ép vagyok az akasztáshoz. Sira­lomházi cella. Belöknek, a cella­társ bemutatkozik: „Francia Kiss Mihály vagyok!” Az orgoványi tömeggyilkos. Arról beszél, meny­nyire hiányzik neki a kunsági puszta . .. Ott meghülyül a lélek. Nincs alvás, csak zavaros, iz­zasztó képek, révület, néhány je­lenet az életemből, hihetetlenül felnagyítva . . . Aztán belép a hóhér és gyön­géden megpaskolja a nyakszirte­­met — vajon hogy feszül majd meg rajta a kötél? Kicsit viccelő­dik, „oldja a hangulatot”. Aztán újra ajtónyitás, beterelik Gálit. Ettől kezdve én vagyok az „op­timista-erős” ember, ellensúlyoz­ni kell Jóska rossz szívét. .. Eltelik 72 óra. A szabályok ér­telmében bennünket már fel kel­lett volna akasztani. Éltünk, és folytatódott a várakozás rettene­tes stresszállapota. Jóskáért jöt­tek. A „szocialista humanizmus” nevében megengedték, hogy a bi­tó alatt feleségül vegye menyasz­­szonyát, dr. Káldor Verát, aki gyereket várt tőle. Az „esketés” után Jóska elszívhatott egy ciga­rettát. Én meg írtam megint egy verset. Illetve drótdarabbal felka­partam a sorokat a zárka falára, majd megtanultam. Egyik hajnalban aztán a smasszer, illetve egy fegyőr, mert a legrendesebbek közé tartozott, besúgta az ajtón: — Életben ma­radnak! — Később beszállt az új­ságkivágás. A Reuter főmunkatár­sa közli Kádár Jánossal, hogy vi­lágméretű a tiltakozás az írók ki­végzése ellen. Kádár a független bíróságról beszél, majd arról, hogy törvényességi óvás készül az ügyünkben, s addig felfüg­gesztik a kivégzést. Egyik védőügyvédünk, Aczél György apósa, dr. Csathó Gyula, talpig becsületes, régi vágású úr volt. Bizalmasan elmondta, hogy „hét mázsa tiltakozó távirat érke­zett a maguk érdekében ...” Til­takozott Hemingway, Joliot-Curie, Picasso, Aragon, Camus csomagot küldött a gyerekeimnek. Persze a nyugati magyar emigránsok sej­tették, mennyire értékelheti a magyar kormány adott esetben Picasso tiltakozását. Ezért Igno­tus Pál és Faludy György felke­resték az ügyünkben Bertrand Russellt. Russell üzent Hruscsov­­nak. Ez hatott. Összehívtak egy különtanácsot, tizenöt szakbírót és a törvényesség „győzelmeként” az én ítéletemet életfogytiglanra, a Jóskáét tizenöt évre változtat­ták. Ha látott még boldog embe­reket! Amikor senki nem volt a közelben, táncra perdültünk. Élet­fogytig . . . Micsoda jövő! A kivégzés elmarad Gálit azonnal rabkórházba vitték, engem pedig néhány napos közös zárka után a Kozma utcai Kis­­fogházba. Ez nem más, mint a si­ralomházi zárkasor. Közel egy évig hallottam hetenként kétszer­­háromszor, amint hajnalban ki­ékelik az akasztófákat, s aztán kihurcolják az áldozatokat a bitó alá. Hallottam az utolsó kiáltásu­kat, sokszor ezt: „Éljen a szocia­lizmus!” Amikor hajnalban nem nyitották ki a zárkaajtót, tudtuk, aznap akasztás lesz. Üveges sze­mekkel, zsibbadtan állt az ember olyankor, aztán amikor minden elcsendesedett, felbukott, mint a zsák. Akkor csak azt tudtam, hogy nem érek végére a számolásnak. Ma már tudom, hogy több embert akasztottak, mint az osztrákok 1849-ben, mint Horthy 19 után, és mint az új rezsim 1945 után. 1958 nyarán Márianosztrára vit­tek bennünket. Azóta mondjuk mi, hajdani ottani rabok, hogy: Nosztralgiám van! A börtön egyébként nagyszerű intézmény, a jók számára, őket még jobbá teszi, a rosszakat sajnos még rosz­­szabbakká! Rengeteget tanultam — mint Gorkijnak — nekem a börtön volt az egyetemem! Sokat ültem sötétzárkában is, ahol az intenzív gondolkodás pó­tolta a fényt. Ott is verseket ka­­pargattam a falra. Egy ideig él­tem a kedvezményekkel: levél­váltás és csomagküldés. Aztán semmit sem vettem többé igény­be, mert úgy adták, hogy sértet­te az emberi méltóságomat. Be­szélőm sem volt, soha. Voltam suszter, szőnyegszövő, gerebenező, kenderkötél-fonó, Tánczos Gáborral széntróger, s végül még fordító is. Az idők ja­­vultával Marián Istvánnal, a mű­egyetem hadmérnöki karának ve­zetőjével kultúrcsoportot alakí­tottunk. Sok kiváló tehetség dol­gozott velünk, például a tragikus sorsú Babits László vagy Kasánsz­­ky Zsombor. Néha, ha becsukom a szeme­met, hallom a sétán Gáli Jóska szaggatott lihegését: „ ... Gyuu­­laaa! Tudod, mi új­ság? Mégis ki­mennek az oroszok” ... A smasz­­szer ordít: „Gáli, az istenit magá­nak, menjen vissza a sorba!” 1963. Kiterelnek bennünket a börtön előcsarnokába, bejelentik, hogy amnesztiát kapunk és név­sor szerint szabadulunk. A ruhám akkorra elfoszlott, a rabsegélyből kaptam egy fényes sötétkék öl­tönyt. Lemásoltam a verseimet, betettem a zsákomba és vártam a szabadulást. Lakásom nem volt, a régiben a feleségem lakott az új férjével. Előbb Báli Sándor, a nagy-budapesti munkástanács he­lyettes vezetője hívott magához, onnan Gáli Jóskáékhoz men­tem lakni. Számos bonyoda­lom után Siklósi Norbert­­nek, a Pallas Lapkiadó idén nyugdíjba vonult vezérigaz­gatójának segítségével kerültem a Sportfogadás című laphoz felelős szerkesztőnek. Eörsi Pista börtön­könyvében némi túlzással írja ró­lam : — Képzeljétek el Kossuth Lajost, amint totóügyekkel mú­latja az idejét. — Ahogy én szok­tam mondani: minimális szinten biztosítva a békés egymás mellett élésünket, nem ráztuk meg egy­mást a hatalommal. Az a legfon­tosabb, hogy a gerincem egyenes maradhatott. . . Mezei András barátom javasla­tára kitaláltam magamnak egy ál­nevet: Oby Gyula. Ezen megjelen­hetett a sajtóban néhány jelenték­telen dolgom. Gyűjteményes kö­tetem nincs, ugyanakkor renge­teg versem forog közszájon. Néha, amikor mégis szerettem volna egybegyűjteni őket, mindig meg­jelent nálam két úr. — Nincs aka­dálya a versek kiadásának — mondták. Cserébe mindig egy alá­írást kértek. Csupán egyet, de én pont arra az egyre nem mutattam és mutatok hajlandóságot. Nem írok alá semmit. Pedig egy író­­embernek az igazi megmérettetés az, ha kinyomtatják a gondolatait. 1980-ban mentességet kaptam. Az életem merő tiszta lap. Útle­­velet azonban nem adtak. Ma már nem is kérnék. Verseim mostanában fel-feltü­­nedeznek a független lapok ha­sábjain. Az a költeményem is megjelent, amit 1957-ben az utolsó szó jogán mondtam el a bíróság előtt. Sokáig szégyelltem a naivi­tását, gyermetegségét. Ma ezekre vagyok a legbüszkébb. A vers egyik sora így szól: „Vi­­csorogjon a sok újkori dominiká­nus. Az időt megállítani még fenn sem lehet.. SESZTÁK ÁGNES fia]

Next