Képes 7, 1989. május-augusztus (4. évfolyam, 18-34. szám)
1989-08-12 / 32. szám
sors iróniája, hogy elnökként bizony beleestem az apparátus csapdáiba. Kezdetben például olykor „látatlanban” aláírtam az elém tett aktákat. Később elolvastam ugyan, de nem mindig követtem kellő figyelemmel a nyakatekert megfogalmazásokat. Főszerkesztőként igyekszem harcolni a különféle bürokratikus szabályok, előírások, tilalmak ellen. Megesett, hogy amikor ezek miatt veszekedtem és dühöngve kérdeztem: ki volt az a marha, aki ezeket kitalálta, aláírta - elém rakták a hivatalos leiratot, s kiderült, hogy bizony én... Ifjabb Marosán György lemondása óta ön a kormány szóvivője, csupán ideiglenesen, megbízottként. Az előzmény az volt, mint a Magyar Hírlap, a kormány hivatalos lapjának főszerkesztője, „hivatalból”, állandó meghívottként részt vehettem a Minisztertanács ülésein. Egyidejűleg megállapodtunk abban, hogy ha az állandó szóvivő egyszer-másszor valami miatt akadályoztatva van, beugrom helyette. Könnyű szívvel mondtam igent, mert Bányász Rezső sohasem volt „akadályoztatva”. De most, hogy Marosán lemondott, vákuum támadt, és ezt, korábbi vállalásom értelmében nekem kell egy ideig betöltenem. Nem szándékozik ezt véglegesen is elvállalni: a szóvivői munka egész embert kíván, s hozzáteszem, hogy a főszerkesztői munkakör is. Úgy érzem, nekem a szerkesztőségi élet az igazi elemem. A szóvivőnek egyébként rendkívül nagy információs tömeget kell befogadnia, és ehhez valójában nincsenek biztosítva a feltételek. Ahhoz, hogy megálljam a helyemet, szinte mindenben naprakésznek kell(ene) lennem. Mert a kollégák nemcsak a Minisztertanács ülésén elhangzottakra kíváncsiak! Megtanultak kérdezni, mindenről, frappánsan, keményen, lényegretörően. Ember legyen a talpán, aki ezekre kapásból konkrétan tud válaszolni; abban a tudatban, hogy nem követhet el hibát, nem dezinformálhat, mert hitelét veszti. Nemcsak a szóvivő, hanem maga a kormány is, amelynek a nevében szól. Érthető, hogy a hivatalos álláspontot kell képviselnie, bár olykor a saját véleményét is, ha a Minisztertanácson tájékoztatási ügyekről van szó, olykor bizony vitatkozom, ha kell. Szerencsére mostanára beépült a kormányzati gyakorlatba, hogy nem kell, nem szabad és nem is érdemes suba alatt intézni az ügyeket. Nincs titok! Ám mint szóvivő gyakran fájó szívvel osztom meg kollégáimmal azokat a friss, érdekes, izgalmas információkat, amelyeket - szerkesztőként - a Magyar Hírlapban íratnék meg elsőnek. De hát kötelességem „kidumálni”. Hogyan tud lépést tartani a gomba módra szaporodó újságokkal: jó néhány új keletű lapot csak hallomásból ismerek. Hivatalból persze elolvasom a központi napilapokat és az országos hetilapokat, a többit csak akkor, ha véletlenül a kezem ügyébe kerülnek. Viszont rendszeresen „háttérrádiózom”, innen merítek a legfrissebb információkból. A fentiekből úgy tűnik, hogy nincs megelégedve az újságírás jelenlegi helyzetével: kétségtelen, hogy jelenleg egy kissé kaotikusak az állapotok. Kezd a helyzet hasonlítani az anarchiához. De szerintem ahhoz, hogy a kézi vezérlésre „dedresszírozott" sajtó át tudja lépni a saját árnyékát, szinte elkerülhetetlennek tűnik ez az átmeneti kaotikus állapot. Még akkor is, ha sok minden nem tetszik. Például, hogy nem tudunk tisztességesen vitatkozni, nincs igazi politikai kultúránk, sok a privatizálás, nem tiszteljük mások véleményét, személyi jogait, s hogy egyre foghíjasabbak az etikai korlátok. Nincs még igazi verseny, ami zsebre menne! Öt évvel ezelőtt a Magyar Hírlap kb. 50 ezer példányban jelent meg, 1 forint 80 filléres áron. Most 100 ezer példányban, 4 forint 80-ért. De ebből közvetlenül egy fillér többlet sem jut a szerkesztőségi „borítékokba”. Pedig jót tenne a direkt érdekeltség, a valódi verseny, állni is tudnánk. A mai újságíró-generáció - az említett hibák mellett - minden vonatkozásban jól felkészült, megállja a helyét és jóval többre is képes lenne, ha meglennének hozzá az anyagi-technikai feltételek. Sok tehetséges fiatal újságírót ismerek, talán nem sértek meg senkit, ha hozzáteszem: jobban felkészültek, képzettebbek, tájékozottabbak, és jó értelemben véve szemtelenebbek, mint a régi gárda tagjai. Igaz, hogy ugyanakkor egy kicsit nagyképűbbek is... Hobbija: még mindig a gyorsírás. Társadalmi munkában elnöke vagyok a Magyar Gyors- és Gépírók Országos Szövetségének. Szeretem a sportot, főként a labdajátékokat. Hajdan versenyszerű magasugró voltam, röplabdáztam. Ma már persze csak szurkolok. Van még egy hobbim: a barkácsolás. A lakásunk egyik szobasarkában műhelyt is berendeztem. Én készítettem el a fiam szobájának könyvespolcait, „gyártottam” már előszobafalat, kisszekrényt, öreg cseresznyefából pohárkészletet és hasonlókat. Újabban beleszerettem az esztergálásba is, de sajnos még nincs meg hozzá a megfelelő felszerelésem. És van egy 59 darabból álló szivargyűjteményem is. Eredetileg 60 volt, de egyet a gazember fiam elszívott. Még mint gyakorló újságíró kaptam Imelda Marcostól, amikor a Fülöp-szigeteken jártam. Ars poeticája: meggyőződésem, hogy ezt a szakmát csak korrekt módon érdemes és szabad űzni. S az egyéni érdek mindig csupán „másodhegedűs” lehet. Aki ezzel az iránytűvel járja az újságírás göröngyös útjait, hitem szerint reggelenként borotválkozáskor nyugodtan nézhet a tükörbe. GARAI TAMÁS szezon beindulásakor is tapasztalható: a fokozott érdeklődés - 1989-ben 60 000 nézőt várnak a fesztiválra - és a magyar táncosok soha eddig nem látott nagy száma. Molnár Ernő koreográfus, a Miss Arizona, az Anna Karenina, a Wagner élete című filmek közreműködője, mind a Lehár-keringőkben, mind a kínai néptáncban, melynek motívumait eredeti helyszíneken gyűjtötte, kiélhette fantáziáját. Ami az Interkoncertnek nem sikerült mindig gördülékenyen: az alig két éve működő magánvállalkozás, egy Póker névre hallgató kulturális szolgáltató és szervező kisszövetkezet az osztrák partnerek messzemenő támogatását élvezve menedzseli a magyar művészeket. A magyar együttműködés újrafelvételét mindenesetre még „felülről is szentesítették”. „Gratulálok a magyar balettművészeknek, megszépítették az estét!”, volt az első mondata Kurt Waldheim szövetségi elnöknek is a magyar újságíró láttán. Alois Mock külügyminiszter nem kevesebb lelkesedéssel tapsolt. Ő, mint mondotta, felfrissülésnek szánta mörbischi kiruccanását, mielőtt elindult átadni Ausztria közös piaci felvételének kérelmét. Hogy a sok víz mellett is milyen veszélyes dolog a tűzzel játszani, azt a Lisának a pekingi palotából való szökési próbálkozását meghiúsító színpadi lángok is megerősítették. A palota kijáratát őrző egyik hatalmas oroszlán ott is tüzet fogott, ahol nem kellett volna. Mire a kissé aluszékony ügyeletes tűzoltó észbe kapott és az oltási akciót a közönség tapsától kísérve sikeresen elvégezte, szegény oroszlán ugyancsak komoly sérüléseket szenvedett. Mindezt aztán a mörbischi hagyományoknak megfelelően és a közönség örömére hatalmas tűzijáték követte a színpad és a tó fölött. Romantikus környezet, vidámság, izgalom, kellemes nyári este és borkóstolás a kiskocsmákban. Kívánhat-e az ember ennél többet Mörbischben? REVICZKY KATALIN Lisa: Ulrike Steinsky, a herceg, a Fülöp-szigeteki Otoniel Gonzaga Előadás előtt BEVERLY HILLS-I ZSARU 2. Színes, szinkronizált amerikai film Rendezte: TOnY SCOTT Főszerepben: EDDY mURPHY COCTAIL Színes, ti meri Itii fii itt ,l 111 is/, tik M loklílvihíi* uiiktöroirol... !• os/.erepben: T()M CRl'ISK HÁROM /SZÁZ/ KÍVÁNSÁG a filmek világából A[kossuth] ! A mozi ( J augusztusi nim-T kavalkádja! Minden délelőtt L a gyerekek esetenként V^^^játékkal, vetélkedővel, meglepetéssel.' A belépődíj (i l't - csak egy gombóc fagyi ára! BUDAPEST BŐVÁROSTANÁCSA és a ....‘"!"ír közös rendezvénye. 43