Képes 7, 1989. május-augusztus (4. évfolyam, 18-34. szám)

1989-06-10 / 23. szám

téren tetten értem a pillanatot, amikor hurkot vetnek az óriási Sztálin-szobor nyakába. Amerre jártam, kavargott a tömeg, és hú­zott a Parlament felé. Ott ellepték a Kossuth teret és Nagy Imrét kö­vetelték. Imbolygó lángok gyul­ladtak fel. Az emberek újságokból csavartak fáklyákat. Sinkovits Imre szavalt, majd nagy sokára megjelent Nagy Imre. Mint később megtudtam, Donáth Ferenc és Vásárhelyi Miklós érte mentek. Az „öreg” előző nap szüretelt. Az­tán a megszólítás ... „Elvtár­sak!” ... Azt hittem, leszakad az ég. Nagy Imre akkor nem akart, vagy még nem tudott túllépni a moszkvai pártfegyelemhez szokott énjén. A tömeg nem ezt várta. Fe­gyelmezetten meghallgatták, majd szétoszlottak. Soha őszintébbnek nem láttam a honfitársaimat, mint ezekben a napokban. Később azon gondolkodtam, ha egy ilyen hely­zetben a pártvezetés leteszi a fegy­vert, Moszkva pedig akceptálja a magyarok akaratát, akkor merő­ben más világ támad itt. A törté­nelmi „belépőm” az Alkotmány utcában kezdődött. A Kossuth Nyomda ablakaiban nyomdászok könyököltek, az egyetemisták pe­dig a 14 pontjukat fogalmazták. Szakemberre, újságíróra volna szükségük. Ez bizony én lennék! Élő létrán, emberi vállakon jutot­tam be a szedőterembe. Sorrend­be raktam a 14 pontot, korrigál­tam, majd diktáltam a szedőnek. Percek múltán ment tördelésre, majd nyomásra. A tömeg szélse­besen elkapkodta a lapokat.. . Az// Igazság" A rádiónál — mert ide vitt a kí­váncsiság — még nem lőttek, de a könnygázbombák már „dolgoz­tak”. A Blaha Lujza téren ismét találkoztam Sztálinnal. Az út kö­zepén hevert, ütötte-verte, aki ér­te. Búvóhelynek is kitűnő. Ami­kor az orosz tankok végigdübö­rögtek a Lenin körúton, az embe­rek bemásztak Sztálin belsejébe. Másnap kora délután bementem a Lapkiadóba. Az utcán kazalban égtek a napilapok. Nem kellett már több hazugság. Teherautók jöttek és mentek, fegyvereket osz­togattak. Egész divíziók álltak át a felkelőkhöz. Arra gondoltam, lám, a tisztesség nem bírja tovább a tisztességtelenséget. A székház­ban újra egyetemistákkal és mun­kásfiatalokkal futottam össze. Iz­gatottak voltak, bizakodók. Kellett volna nekik egy írástudó ember, aki formába önti a gondolataikat. Elővettem egy darabka papírt és megírtam „A nép nevében” című kiáltványomat. Az egyetemisták­­elolvasták és feldobáltak a leve­gőbe. Hogy mit írtam? Azt, hogy elég, hogy a nép nem tűri tovább a zsarnokságot, hogy ki az idegen elnyomókkal! Tulajdonképpen így született meg az Igazság, a forra­dalmi ifjúság lapja. A lap háta mögött felelősként csak Én álltam, teljes hátszélességgel. Se hivatal, se párt, se osztály, se lobby ... Te­lefonáltam Lakatos István költő barátomnak, D. Szabó László kol­légámnak, aztán már kinyomtuk volna, de a nyomda akkori igaz­gatója, Soproni Béla ellenállt. Hogy legalizáljam a lapot, hosz­­szan vitatkoztam telefonon Szalai Bélával, a Tervhivatal akkori el­nökével. Ő sem egyezett bele a kiadásba. Levágtam hát a kagylót, és mint Heckenastnál, „lefoglal­tam” a nyomdát. Az Igazság volt az első független, forradalmi újság. Százezres példányban szál­lítottak belőle szerte az ország minden részébe. Az első szám ok­tóber 24—25—26-i dátumokkal je­lent meg. Az erkélyről szórtak a várakozó tömegbe . . . Tizenkét szám jelent meg az Igazságból. Amikor a tömeg kap­kodta a téren, arra gondoltam, 29 éves vagyok, és beteljesedett az életem. Ami utána jött, az már mind csak halvány visszfénye lett az akkori, csodálatos napoknak . . . Nagyszerű újságírógárdám volt. Özönlöttek hozzám a deputációk, katonák, külföldi tudósítók. Benn laktam a szerkesztőségi szobám­ban. Akkoriban már nem hittem, hogy Hruscsov könnyedén lemond rólunk, ugyanakkor azt sem hit­tem, hogy a sztálinizmus esküdt ellensége újra véres sztálinista módszerekhez nyúl. Féltettem Nagy Imrét. Már-már elhittem, hogy Magyarország a vi­lág szívének közepében van, de amikor meghallottam a szuezi vál­ság hírét, kezdett a hitem inogni. Nyugaton évtizedekig szónokoltak Kelet gyarmatainak tűrhetetlen sorsáról, s amikor egy kis nép fel­emeli a fejét a járomból, s magára vonja a világ figyelmét, gyorsan elkövetnek egy eleve kudarcos ka­landot, szinte csak azért, hogy a figyelmet megosszák. Az USA vé­gül is, virágnyelven ugyan, de megüzente, hogy ne várjunk tőlük semmit. Nagyon megrendített a Köztár­saság téri tragédia. Pont a becsü­letesnek kellett bűnhődnie, a becs­telenek helyett, mint ahogy az Mező Imre esetében történt. Szilvási Lajos azonnal üzent az Igazságban: „Ne lincselj! Gondol­kozz!” ... A tiszta emberi észre, a józanságra apellált. „Minden ávóst a törvény elé — írta —, mert a forradalom nem az önkényes bosszú ideje”. Persze, ha végig­gondolom, mi volt a morális előz­ménye annak, ami ott történt. Hány évig kellett lábbal taposni az emberi méltóságot, hogy idáig süllyedjen? Mennyit kellett inge­relni a tömeget, hogy egy cipő lát­tán lincselni kezdjen? Közben biztatóan megindult a munkástanácsok szervezése. A nagy-budapesti munkástanács ve­zetői lapjuk szerkesztésére engem kértek fel. Ennek az újságnak sajnos csak az első száma készült el, az is ott maradt a szedőterem asztalán. Ezalatt én tárgyalásokat folytattam az igazság további en­gedélyezésére. Azt szerettem vol­na, ha az újrainduló közéletben maradna egy folyamatos, önálló hangú, friss és független orgánum. Józan kontroll, a hivatalos pártvé­lemények mellett. Többek között így tárgyaltam Kádár Jánossal is. Kádár merev arccal végighallgat­ta az érveimet, konyakkal kínált, majd ennyit mondott: „A szocia­lizmusnak nincs szüksége magán­­véleményre.” Így a Fészek Klubban illegális lapot bocsátottunk útjára Élünk címen. Ez, a mai szamizdat őse, 10-12 ezres, sőt néha jóval maga­sabb példányszámban jelent meg. Mindenki segített. Kalákában hoz­ták a papírt, emberek százai sok­szorosították. Az Élünk szervezte meg például a néma tüntetést, vagy a nőtüntetést a Hősök terén egy szál virággal. Barátaim, Gáli Jóska, Eörsi Pista annyira velem voltak mindenben, hogy még az­ álmaimból sem tudom kihagyni Darvas Iván társaságában Demján Edittel Aki sokáig az élettársa volt, Békés Rita Kései találkozás. Obersovszky Gyula és Faludy György, aki közbenjárt a halálos ítélet megváltoztatásáért .

Next