Képes 7, 1989. május-augusztus (4. évfolyam, 18-34. szám)
1989-06-10 / 23. szám
téren tetten értem a pillanatot, amikor hurkot vetnek az óriási Sztálin-szobor nyakába. Amerre jártam, kavargott a tömeg, és húzott a Parlament felé. Ott ellepték a Kossuth teret és Nagy Imrét követelték. Imbolygó lángok gyulladtak fel. Az emberek újságokból csavartak fáklyákat. Sinkovits Imre szavalt, majd nagy sokára megjelent Nagy Imre. Mint később megtudtam, Donáth Ferenc és Vásárhelyi Miklós érte mentek. Az „öreg” előző nap szüretelt. Aztán a megszólítás ... „Elvtársak!” ... Azt hittem, leszakad az ég. Nagy Imre akkor nem akart, vagy még nem tudott túllépni a moszkvai pártfegyelemhez szokott énjén. A tömeg nem ezt várta. Fegyelmezetten meghallgatták, majd szétoszlottak. Soha őszintébbnek nem láttam a honfitársaimat, mint ezekben a napokban. Később azon gondolkodtam, ha egy ilyen helyzetben a pártvezetés leteszi a fegyvert, Moszkva pedig akceptálja a magyarok akaratát, akkor merőben más világ támad itt. A történelmi „belépőm” az Alkotmány utcában kezdődött. A Kossuth Nyomda ablakaiban nyomdászok könyököltek, az egyetemisták pedig a 14 pontjukat fogalmazták. Szakemberre, újságíróra volna szükségük. Ez bizony én lennék! Élő létrán, emberi vállakon jutottam be a szedőterembe. Sorrendbe raktam a 14 pontot, korrigáltam, majd diktáltam a szedőnek. Percek múltán ment tördelésre, majd nyomásra. A tömeg szélsebesen elkapkodta a lapokat.. . Az// Igazság" A rádiónál — mert ide vitt a kíváncsiság — még nem lőttek, de a könnygázbombák már „dolgoztak”. A Blaha Lujza téren ismét találkoztam Sztálinnal. Az út közepén hevert, ütötte-verte, aki érte. Búvóhelynek is kitűnő. Amikor az orosz tankok végigdübörögtek a Lenin körúton, az emberek bemásztak Sztálin belsejébe. Másnap kora délután bementem a Lapkiadóba. Az utcán kazalban égtek a napilapok. Nem kellett már több hazugság. Teherautók jöttek és mentek, fegyvereket osztogattak. Egész divíziók álltak át a felkelőkhöz. Arra gondoltam, lám, a tisztesség nem bírja tovább a tisztességtelenséget. A székházban újra egyetemistákkal és munkásfiatalokkal futottam össze. Izgatottak voltak, bizakodók. Kellett volna nekik egy írástudó ember, aki formába önti a gondolataikat. Elővettem egy darabka papírt és megírtam „A nép nevében” című kiáltványomat. Az egyetemistákelolvasták és feldobáltak a levegőbe. Hogy mit írtam? Azt, hogy elég, hogy a nép nem tűri tovább a zsarnokságot, hogy ki az idegen elnyomókkal! Tulajdonképpen így született meg az Igazság, a forradalmi ifjúság lapja. A lap háta mögött felelősként csak Én álltam, teljes hátszélességgel. Se hivatal, se párt, se osztály, se lobby ... Telefonáltam Lakatos István költő barátomnak, D. Szabó László kollégámnak, aztán már kinyomtuk volna, de a nyomda akkori igazgatója, Soproni Béla ellenállt. Hogy legalizáljam a lapot, hoszszan vitatkoztam telefonon Szalai Bélával, a Tervhivatal akkori elnökével. Ő sem egyezett bele a kiadásba. Levágtam hát a kagylót, és mint Heckenastnál, „lefoglaltam” a nyomdát. Az Igazság volt az első független, forradalmi újság. Százezres példányban szállítottak belőle szerte az ország minden részébe. Az első szám október 24—25—26-i dátumokkal jelent meg. Az erkélyről szórtak a várakozó tömegbe . . . Tizenkét szám jelent meg az Igazságból. Amikor a tömeg kapkodta a téren, arra gondoltam, 29 éves vagyok, és beteljesedett az életem. Ami utána jött, az már mind csak halvány visszfénye lett az akkori, csodálatos napoknak . . . Nagyszerű újságírógárdám volt. Özönlöttek hozzám a deputációk, katonák, külföldi tudósítók. Benn laktam a szerkesztőségi szobámban. Akkoriban már nem hittem, hogy Hruscsov könnyedén lemond rólunk, ugyanakkor azt sem hittem, hogy a sztálinizmus esküdt ellensége újra véres sztálinista módszerekhez nyúl. Féltettem Nagy Imrét. Már-már elhittem, hogy Magyarország a világ szívének közepében van, de amikor meghallottam a szuezi válság hírét, kezdett a hitem inogni. Nyugaton évtizedekig szónokoltak Kelet gyarmatainak tűrhetetlen sorsáról, s amikor egy kis nép felemeli a fejét a járomból, s magára vonja a világ figyelmét, gyorsan elkövetnek egy eleve kudarcos kalandot, szinte csak azért, hogy a figyelmet megosszák. Az USA végül is, virágnyelven ugyan, de megüzente, hogy ne várjunk tőlük semmit. Nagyon megrendített a Köztársaság téri tragédia. Pont a becsületesnek kellett bűnhődnie, a becstelenek helyett, mint ahogy az Mező Imre esetében történt. Szilvási Lajos azonnal üzent az Igazságban: „Ne lincselj! Gondolkozz!” ... A tiszta emberi észre, a józanságra apellált. „Minden ávóst a törvény elé — írta —, mert a forradalom nem az önkényes bosszú ideje”. Persze, ha végiggondolom, mi volt a morális előzménye annak, ami ott történt. Hány évig kellett lábbal taposni az emberi méltóságot, hogy idáig süllyedjen? Mennyit kellett ingerelni a tömeget, hogy egy cipő láttán lincselni kezdjen? Közben biztatóan megindult a munkástanácsok szervezése. A nagy-budapesti munkástanács vezetői lapjuk szerkesztésére engem kértek fel. Ennek az újságnak sajnos csak az első száma készült el, az is ott maradt a szedőterem asztalán. Ezalatt én tárgyalásokat folytattam az igazság további engedélyezésére. Azt szerettem volna, ha az újrainduló közéletben maradna egy folyamatos, önálló hangú, friss és független orgánum. Józan kontroll, a hivatalos pártvélemények mellett. Többek között így tárgyaltam Kádár Jánossal is. Kádár merev arccal végighallgatta az érveimet, konyakkal kínált, majd ennyit mondott: „A szocializmusnak nincs szüksége magánvéleményre.” Így a Fészek Klubban illegális lapot bocsátottunk útjára Élünk címen. Ez, a mai szamizdat őse, 10-12 ezres, sőt néha jóval magasabb példányszámban jelent meg. Mindenki segített. Kalákában hozták a papírt, emberek százai sokszorosították. Az Élünk szervezte meg például a néma tüntetést, vagy a nőtüntetést a Hősök terén egy szál virággal. Barátaim, Gáli Jóska, Eörsi Pista annyira velem voltak mindenben, hogy még az álmaimból sem tudom kihagyni Darvas Iván társaságában Demján Edittel Aki sokáig az élettársa volt, Békés Rita Kései találkozás. Obersovszky Gyula és Faludy György, aki közbenjárt a halálos ítélet megváltoztatásáért .