Képes 7, 1989. május-augusztus (4. évfolyam, 18-34. szám)
1989-08-12 / 32. szám
1938-ban megjelent, de magyarul most először olvasható - Hódolat Katalóniának című kötete. Orwell, aki a köztársaságiak oldalán harcolt a Franco-fasizmus ellen, napról napra nagyobb döbbenettel tapasztalta a sajátbőrén is miként használta fel Sztálin a polgárháborút arra, hogy leszámoljon a nyugateurópai baloldallal. Szibériába száműzte, sőt fizikailag megsemmisítette a megbuktatott forradalom elől a Szovjetunióba menekült spanyol kommunistákat, sőt a hősi harcokban részt vett szovjet tanácsadókat, politikai munkatársakat is. Mindez csupán epizódnak számít az 1930-as évek szovjet történelmében, de mint csepp a tengerben, mutatja be mindazt, amit ma egyetlen szóval sztálinizmusnak nevezünk. Ki halássza el a macska jogát? g-1. „Nagy figyelemmel olvastam el újra. Értékes írás!” - olvashatjuk Nemeskürty István művelődéstörténésznek a Képes 7 idei 29. számában megjelent hoszszabb interjújában. „Irodalmunk maradandó művei közé tartozik. Valószínű, hogy ha újra olvasható, megint népszerű lesz, mert erényei alkalmassá teszik a maradandóságra. Az 1930-as évtized egyik legsikerültebb magyar irodalmi teljesítménye.” Ezt állítja Hegedűs Géza irodalomtörténész a tervezett új kiadás előszavában. ... ha ugyan lesz új kiadás. Vagy éppenséggel egyszerre kettő is lesz. Egy jogos és egy úgynevezett kalózkiadás. De még ennél is valószínűbb, hogy hosszú hónapokig tartó, hazai és külföldi tanúk és szakemberek légióját felsorakoztató bírósági ügy lesz belőle. Ideje ezek után elárulni, hogy tulajdonképpen miről is van szó. Egy 1936-ban megjelent magyar regényről, amely - teljesen váratlanul - elnyerte a londoni Pinker könyvkiadó nemzetközi regénypályázatának első díját: 80 000 pengőt - azokban az években, amikor havi 200 pengő fixszel már könnyen viccelhetett az ember... Itthon mindmáig meg nem döntött rekordmennyiségben, egymillió példányban látott napvilágot; rövid időn belül tizenhárom nyelven jelent meg Európában és Amerikában. Ez volt A halászó macska uccája. Az akkori magyar irodalmi életben aligjegyzett”, 33 esztendős Földes Jolán írta, aki ezzel a művével egy csapásra világhírűvé vált. Megjelentek ugyan könyvei korábban is, a későbbiekben is, színdarabját is bemutatták, de A halászó macska uccáját egyik sem tudta túlszárnyalni, így hát nem véletlen, hogy „eszébe jutott” a könyv egyszerre két kiadóvállalatnak is: a Pallasnak és a Végh Antal tulajdonát képező Új Idő Lap- és Könyvkiadó Kft.-nek. Az újrakiadás jogát sem volt nehéz megszerezni. A Pallasnak az okmányokkal igazolt jogos örököstől, Végh Antaléknak pedig - a jelenleg rendelkezésünkre álló adatok szerint - az álörököstől. Földes Jolán 1963-ban hunyt el Angliában. Összes műveinek szerzői jogát férje, Kálmán Claremont örökölte, aki a jogokat Daróczy Saroltának adta át azzal a kikötéssel, hogy a honoráriumból Földes Jolán-díj alapíttassék külföldön élő fiatal magyar írók jutalmazására. Végh Antal más irányból indult el. „Előkerítette” Földes Jolán unokaöccsét, aki hivatalos nyilatkozatot adott arról, hogy ő az egyetlen élő jogutód, s ebben a minőségében kerek negyedmillió forintért átengedi nagynénje művét az Új Idő kiadónak. A Pallas jogi képviselője az Új Időből, Végh Antal folyóiratából értesült arról, hogy a könyv szerepel az azonos nevű kiadó idei terveiben. Előbb meglepődött, majd egyezkedni próbált. Elismerve, hogy Végh Antal jóhiszeműen járt el, felajánlotta, hogy megtéríti az Új Idő kiadónak a kiadvány előkészítésével kapcsolatos eddigi - néhány tízezer forintnál nem nagyobb - költségeit. A válasz kerek volt, akár a kért összeg. Végh lemond a jogról, ha azonnal kap egymillió forintot... Ha nem, döntsön a bíróság! - Úgy vélem, hogy én is jóhiszeműen jártam el - mondja az ügyről az unokaöccs -, legjobb tudomásom szerint nagynéném annak idején nem hagyott hátra végrendeletet. Most a Pallas Kiadó bemutatta nekem a hiteles fotókópiát. Ennek alapján természetesen azonnal közlöm majd Végh Antallal, hogy korábbi megállapodásunkat érvénytelennek tekintem. Most itt tart az ügy. A „macskadosszié” közben egyre hízik. A végrendelet hitelességéhez ugyan nem férhet kétség, de élünk a gyanúperrel, hogy Végh Antalt sem ez, sem az unokaöcs bejelentése nem tartja vissza a könyv megjelentetésétől, már csak azért sem, mert már akkor megkezdte az ezzel kapcsolatos előkészületeket, sőt megterveztette a könyv címlapját is, amikor még fogalma sem volt róla, hogy kitől szerezheti meg a kiadás jogát, így hát feltételezhető, hogy a bíróság mondja majd ki az utolsó szót. Földes Jolán pedig bizonyára forog a sírjában... gt: Biztos kaland - Mert mi más is hiányzik az életünkből? Hogy is van ez? Elöl kezdődik vagy hátul? Lehet, hogy megint slendrián selejtet sóznak ránk? Zavartan húzogatjuk a könyv borítóját, de nem jön le. Valami nagyon nem stimmel. Feje tetején áll az egész. Legyintünk és belelapozunk. Hátha jobb lesz! De mitől is lenne jobb? Vagy miért lenne jobb? Ki mondta, hogy a dolgoknak mindig a talpukon kell állniuk? Lent a koszos földön. Lapozunk, amíg lehet, mert ez sem egyszerű. Nincs felvágva. Elő a késsel! De nini! A lapok közt üresek az oldalak. Esterházy Péter és Czeizel Balázs tréfálkozik. Mert a könyv eleje nem a vége, egyetlen, ami biztos, hogy középen van a közepe. Az ilyenre mondják, hogy pihent agyúaknak való. De mit kell ezen szégyellni? Jó az, ha pihentek, befogadni készek vagyunk! Ennyi luxust csak megengedhetünk magunknak! Mert ezt a könyvet megvenni igazi luxus: százötvenbe kerül a sok régi - régies - fénykép, és a kevés szöveg. Az a szöveg, ami a Cseh Tamás-dalokat juttatja eszünkbe. Úgy hiszem, felesleges lenne mélységeket és emelkedettséget belemagyarázni ebbe a könyvbe. Könnyen lehet, hogy a sok blickfanggal Esterházy megint rajtunk gúnyolódik: nesze nektek avantgárd! Bogozzátok csak ki! - és mosolyog, csak mosolyog egy kényelmes fotelban hátradőlve és talán Thomas Mannt olvassa. Ha egy kicsit megerőltetem a szemem, akkor azt is látni vélem, hogy most veri le a szivarjáról a hamut. (de) PAUL WATZLAWICK A helyzet reménytelen, de nem súlyos! Nem helyes véleményt mondani egy olyan könyvről, amelyet csak félig olvastunk el. Mi több, felelőtlen dolog lenne! De mit lehet tenni, ha képtelen voltam végigolvasni? Azon egyszerű oknál fogva, hogy elkezdtem nagyon unatkozni. Ugye így már lehet a nem lehet? Természetesen erőt vettem magamon és végigolvastam. Annál is inkább, mert erről a témakörről, a boldogtalanság szándékos előidézéséről a napokban már megjelent egy sokkal jobb könyv, Greenburg írta és már a címével is a közepébe vágott, hiszen így hangzik: Hogyan legyünk boldogtalanok? Egyszerűen, érdekesen, tényszerűen világított rá erre a nem kevés tehetséget igénylő cselekvésre. Mert ugye az élet tele van örömforrással, boldog pillanatokkal, nagyszerű emberekkel, amilyenek mi is vagyunk. És ha olyan nagyon tehetségesek vagyunk, akkor igazán nem jelent számunkra nagy kunsztot ezzel visszaélni. Ha nem megy másként, hát itt van hozzá az útmutatás. Az osztrák Paul Watzlawick azonban megpróbál az előbb említett tehetséges munkára ráduplázni és olyan bonyolultan, homályosan fejtegeti a nézeteit, hogy teljes mértékben érdektelenné válik. Egy olyan monológra hasonlít, amit egy szórakozott ember motyog egy park padján, késő nyári délután. Mi ülünk mellette, erősen koncentrálunk, de csak néha-néha csípünk el egy jópofa gondolattöredéket. Azok is inkább példamesék, viccek, adomák. Például arról, hogy elindulunk kölcsönkérni valakitől egy kalapácsot. Nekünk nagyon kellene, de aggódunk, hátha a szomszéd, bár kedves ember, mégsem adja kölcsön. A kalapács nagyon kell, mi nemi bízunk valami nagyon magunkban, és mire elérünk az ajtajához és a szomszéd széles mosollyal nyitja az ajtót, mi csak annyit mondunk, vigye a pokolba az átkozott kalapácsát. Vagy fogalmazhatunk drasztikusabban is, mert a jól ismert viccnek van egy zaftosabb változata is. Ilyen egyszerű a boldogtalanság mechanizmusa, az, ahogy tönkretehetjük kizárólag magunkból gerjesztve a földi-lelki poklot. Paul Watzlawick hangulatos címet ad mondandóinak, azután az alattuk lévő fejezetekben alig szól róluk. Lehet, hogy az ő helyzete mégis súlyos? BAGOTA EDIT