Képes 7, 1989. szeptember-december (4. évfolyam, 35-52. szám)

1989-10-21 / 42. szám

Paust á la Alan Parker Ebből a filmből mindenki jól­lakhat. Az is, aki a krimik izgal­mát keresi, az is, aki a nagy mű­gonddal megkomponált filme­ket szereti és az is, aki a kulti­kus, misztikus világot érti, ked­veli. Az első sík krimi. Valahol cseng egy telefon, egy magán­­nyomozó felveszi. Megbízásról van szó, meg kell keresnie Josef Lieblinget vagy ha úgy tetszik, Johnny Favoritot. A hős útra kel. Azután célba ér. A második sík vagy inkább burok igazi parkeri világ. Aki­nek kedve és előzéke van hozzá, élvezheti a metaforákat, meg­fejtheti a szimbólumokat, a las­san forgó, meg-megakadó, csi­korgó, levegőt alig mozdító ven­tilátorkerék jelentését, a meny­­nyezetről mindig csepegő vízét, ami egyszer csak vérré változik. És ott a tükör. ..amibe bármi­lyen sunyin is nézel bele, min­dig visszanéz a saját képed". Össze lehet ugyan törni, de hiá­ba minden. Sokszor láthatók életünk le­­fel járható lépcsői, majd ennek komfortosabb mai változata, a szörnyű teherlift. Ennek ajtaját, ha kinyitjuk - szorongva, meg­gyötörve -, nem is tudjuk, hova lépünk. Paradicsomba vagy po­kolba? És közte ott a nagy rej­tély, kik voltunk, kinek a szíve dobogott bennünk. A harmadik bugyor a varázs­lások, a mágiák világa. A fehé­reké és a színeseké. Alan Parkernek négy helyes gyermeke van. Londonban él és szörnyűséges dolgokról csinál filmeket. Berendezései, tárgyi világa nem viselhetők el nyu­godt lélekkel. No és a figurák! A hideg, kimért, elegáns, ápolt körmű Lucifer hollófekete haját varkocsba köti - mint valami rocksztár -, amely csak akkor bomlik ki, mikor a titok megol­dódik. Ijesztő, hátborzongató fi­­gura. Figyelemre méltó a nyomozó is. Slampos ruháját egy másik krimiből adták rá: nadrágja sok számmal nagyobb, van rajta va­lamilyen cipő, hatalmas, lebegő szárnyú, gyűrött kabát, alatta ing. Lobot, hogy piszkos. Arca egy angyalé. Félszeg mosolya, gesztusa Gérard Philipe-ére emlékeztet. Kedves, helyes, ara­nyos. Szeretjük őt. Rágyújt egy Camelre. A gyufáját egy frissen megölt öregember cipőtalpán gyújtja meg. Kegyetlen, hideg, cinikus. Nem szeretném, ha saját éle­temet Alan Parker rendezné meg, ha vele kellene kinyomoz­tatni, megfejteni. Nem szeret­ném, ha az ő tükrébe kellene belenéznem. Nem szeretném, ha telezsúfolná az én ,,filme­met" a szimbólumaival, szoron­gásaimat kibányászná, kinagyí­taná. És Mickey Rourkét sem sze­retném. Mert az ő szép arca mö­gött ott van a sátán, ott van Lu­cifer. Mert nem tudom, hogy az ismeretlen katona szívén kívül nem ette-e meg az ördögét is. Ezt a filmet senki ne nézze meg a vasárnapi háromfogásos ebéd után. Elrontja vele a gyomrát meg a vasárnapját. De feltétlenül nézze meg. Máskor. Sokszor. Jó reggelt, Vietnam Ez a film Robin Williams ma­gánszáma. Csakis miatta érde­mes megnézni, mert rajta kívül nem sok jó van benne. Ő az is­meretlen ismerős. Tán tíz éve, hogy mint űrből érkezett, nanm­­­anuzott a magyar képernyőn, ő volt a földön kívüli, hózentró­­geres figura, aki semmit sem ér­tett, mindenbe beleütötte az or­rát, csetlett-botlott. Megszeret­tük, azután elfelejtettük. Ez idő alatt meghízott, megemberese­­dett, és még jobb lett. Most is egy kicsit földön kívü­li - időn kívüli figura: 6-tól 8-ig övé a Saigoni Katonai Rádió­adó. Azt mond, amit akar, azt a lemezt teszi fel, amelyiket akar­ja, azt a hírt olvassa be, amelyi­ket akarja, feltéve, hogy a főnö­kei is ezt akarják. Bizony elég gyakran rosszallják, amit csinál. Hiába tetszik a kiskatonáknak, a tiszt felettesei legszívesebben kirúgnák. Ennyi az alapkonflik­tus, amit a rendező azzal fejel meg, hogy ez a jópofa fiú barát­ságot köt egy vietnami fiúval, akiről a végén kiderül, hogy el­lenálló. Ezt ugye egyetlen had­viselő fél sem szereti. Ez az igazi konfliktus, mert ezért már re­pülnie kell a pergő nyelvű szpí­kernek. Nekem ez a film túl körmön­font. Ha arról akar szólni, hogy milyen mulatságos ez a fickó, akkor minek belekeverni a ször­nyűséges vietnami háborút. Ha arról akar szólni, hogy volt egy olyan szakasza ennek a borza­lomnak, amikor még mindenki csak egy kirándulásnak vélte az egészet, azt érteném. Egyszer csak a festett egekből igazi bombák kezdtek záporozni, em­berek tízezrei tényleg elestek, s ennek híradószerű felidézése már alkalmatlan erre a méretű bohóckodásra. Ilyenkor jelent­kezik az emberben a kívánság, legyen vagy kemény, vagy pu­ha. Mert itt ami közte van, az szivacs. Biztos van, aki azt sze­reti, én nem. (Bemutató: október 19-én) BAGOTA EDIT Puccini első operája - koncertpódiumon A budapesti zenei hetek kereté­ben Puccini első operáját. ..A villik"-et koncertszerű előadás­ban mutatja be Tündérbosszú címmel október 27-én és 28-án a Zeneakadémián, illetve a pesti Vigadóban a MÁV Szimfoniku­sok Zenekara Gál Tamás ve­zényletével. Közreműködnek: Felber Gabriella, Bándi János, Kálmándi Mihály - dalszínhá­zunk szólistái­­, valamint a Ta­lentum egyetemi kórus. A Magyar Állami Operaház műsorán még sohasem szere­pelt egyfelvonásos ősbemutató­ja 1884-ben volt Milánóban, a Teatro Dal Vermében. Még ugyanebben az évben Puccini kétfelvonásossá bővítette operá­ját, mely a kezdeti sikerek után már Itáliában is váltakozó fo­gadtatásban részesült, s hama­rosan teljesen eltűnt a reperto­árról, hogy átadja a helyét a mester érett alkotásainak. ..A vik­ika esetében a mostani hang­versenytermi forma vélhetően az eszményi megoldás, lévén a kusza cselekményű,­­színpadsze­rűnek csak jóindulattal nevez­hető mű legfőbb erénye egyér­telműen maga a muzsika. Puccini az operát az akkori­ban alakult Sonzogno zenemű­kiadó pályázatára írta. A kiadó úgy igyekezett felvenni a harcot a tekintélyes Ricordi-céggel, hogy olyan tehetséges fiatalok után kutatott, akiket Ricordiék még nem kötöttek le. Ezt szol­gálta a pályázat is, amelynek határideje 1883. december 31-én járt le. Az ifjú Puccini azonban csak ugyanezen év nyarának végén kapta meg a szövegköny­vet, így elképzelhetjük, milyen gyors tempóban dolgozott. A komponista „normál" körülmé­nyek közt is kifejezetten csú­nyán írt kottát, a kapkodás pe­dig végképp olvashatatlanná tette a partitúrát. Alighanem ez lehetett az oka, hogy a bíráló testület az eredményhirdetés­kor még csak nem is említette meg az operát, pedig a tagok közt volt Puccini konzervatóriu­­mi zeneszerzés tanára, Pon­­chielli, aki nyilván mindent megtett a siker érdekében. A kudarc nem törte le az érin­tetteket: addig mesterkedtek­­buzgólkodtak, több fontos sze­mélyiséget is megnyerve az ügynek, akik szintén igazságta­lannak érezték a döntést, míg a muzsika a következő évben el­jutott a nagyközönséghez, s a fogadtatás immár teljes mérték­ben a szerzőket igazolta. „Úgy hisszük, Pucciniben rátaláltunk arra a zeneszerzőre, akit oly ré­gen vártunk" - lelkesedett a kri­tika. A bemutató egy csapásra ismertté tette Puccini nevét, s nagy lendületet adott pályafutá­sának. Az elismerés titka, hogy már ebben az egyfelvonásos verzió­ban is megmutatkoztak a fiatal komponista „oroszlánkörmei", a későbbi műveiben oly jelleg­zetes „Puccini-hang" már itt tet­ten érhető. Elsősorban a kora­beli olasz népi éneklésből faka­dó dallamteremtő erő és a kom­ponista egyik legjellegzetesebb vonása, a szimfonikus hajlam. Mindezek az erények sem tud­ták azonban kiküszöbölni a bi­zony harmatgyenge librettó hiá­nyosságait. A szövegkönyv be­csületes, ám kevés tehetséggel megáldott szerzője. Ferdinando Fontana ugyanis elkövette azt az operapublikum szemében megbocsáthatatlan vétket, hogy épp a cselekmény lényegét száműzte a színpadról: a vőle­gény hűtlensége és az elhagyott menyaszszony halálba „fonnya­dása" az opera két képe közt történik. (A sztori lényegében azonos Adam Giselle című, ná­lunk is népszerű balettjének meséjével.) Puccini a dramatur­giai sutaságot egy kétrészes ze­nekari közjátékkal hidalta át. A megoldás már előre vetíti azt az egészen kivételes színpadi érzé­ket, melyről a későbbi remekek majd oly egyértelműen tanús­kodnak. Ám az intermezzo, s vele a nyitány meg az opera több része másról is szemlélete­sen árulkodik, nevezetesen ar­ról, hogy Puccini hat évvel a Pa­raszt becsület előtt (!) megte­remtette a verista opera jelleg­zetes nyelvezetét. „A vik­ik"-kel olyan operatípust indított el, amelyet ma egyértelműen Mas­cagni és Leoncavallo neve fém­jelez, holott a felfedező Puccini volt. És ez „A vil­ik" igazi opera­­történeti jelentősége! (dal-bor) .

Next