Képes 7, 1989. szeptember-december (4. évfolyam, 35-52. szám)
1989-09-09 / 36. szám
Pont a kegyelettel törődtek volna akkor, amikor minden, magát magyarnak valló 18 és 60 év közötti férfit munkatáborba hajtottak, s a „malenkij robot"-ból legtöbbjük sose tért meg? Ki mert volna akkor tiltakozni: Rákóczi első győztes csatája emlékművének köveiből ne épüljön szovjet hősi emlékmű? Az emberek összeszorított fogakkal tűrtek, befelé sírtak, magukban átkozódtak és imádkoztak, míg az utcákat hangszórók szórta dal töltötte meg: „Minden ember érzi, hogy szabad..." Akkor úgy tűnt: Tiszaújlakról mindörökre elüldöztetek a magyar turulmadár. Nincs szerencsénk. A tiszaújlaki autóbusz-megállóban leszólított férfi nem „govorit povengerszki”, pedig Ungváron azzal biztattak, hogy színmagyar faluba jövünk, ahol a betelepedettek is rákényszerülnek a magyar szóra. Végül is nem csodálkozunk. Már néhány napja Kárpátalján - a Szovjetunió Kárpátontúli Területén - vagyunk. Kellemes és kellemetlen meglepetésekhez egyaránt hozzáedződhettünk. Csak a félelemmel nem tudunk megbékélni! Az itt élő magyarok nehezen nyílnak ki. Ha kinyílnak - a nevüket takargatják. Úgy látszik, nemzedékekre szóló lecke volt 1944 késő ősze, amikor a „felszabadulás” egyik első jelzéseként minden, magát magyarnak valló 18 és 60 év közötti férfit „malenkij robot”-ra tereltek össze. A szerencsés kisebbség másfél-két év múltán hazatérhetett. A kevésbé szerencsések tíz esztendő múlva. A többséget azonban mindörökre magukba zárták a sztálini haláltáborok. - A félelmet mi a génjeinkben hordjuk - magyarázgatják. -És a glasznoszty? Meg a peresztrojka? -Magas a Kárpátok vonulata. A hágókon csak kevés csordogál át belőlük. CSOPORTKÉP, RÁKÓCZIVAL Szóval, a megszólított férfi nem govorit velünk povengerszki, ám egy fejkendős néni készséggel útbaigazít: -A magyarokat keresik, ugye, lelkecskéim, a tanácsházán? Ott gyűléseznek. Amott forduljanak balra, aztán jobbra ott lesz az a szép, nagy épület. Ott volt. Ha nem is szépen, de a maga tekintélyes nagyságában. De mi már azt is megszoktuk, hogy egy-egy szó nem ugyanazt a fogalmat takarja odaát meg ideát. A „szép” jelző például általában nem az építészetileg értékeset, az esztétikusat jelzi, hanem a tömegében nagyot. Esetleg csupán azt, hogy nem hámlik jelentősebben a vakolat, nem különösebb a beázás. Esetleg, hogy az épület tiszta, karbantartott. Abban sincs semmi meglepő, hogy a tiszaújlaki tanácsháza ilyen. A szovjethatalom nem fukarkodott középületek - leginkább pártházak, tanácsházak, kultúrházak, autóbuszvárók - építésével. Meg a Vörös Hadsereg halottainak (élőinek) emlékműveivel. Csak azokat az utakat tudnánk feledni! A gödrök alternatívájaként jelentkező még nagyobb gödröket! De végül is megérkeztünk. Igaz, csak a Rákóczi-emlékülés végére. Pedig Váradi-Stemnberg János történészprofeszszor, a neves Rákóczi-kutató már Ungváron figyelmeztetett: - Érdemes eljönnötök. Szép és tartalmas tanácskozás lesz, érdekes előadásokkal. És ez valóban a Kárpátaljai Magyar Kulturális Szövetség rendezvénye. A hallgatóságot azonban még látjuk. Meghatottan kászálódnak ki a széksorok közül, visszafogott hangon váltanak szót, valami végtelenül nagy és mégis csendes örömmel nézik a könyvtárban a Rákóczi-kiállítást, amelynek tárgyait ők maguk hordták össze. Éveken át őrizgették azokat ládafiúk mélyén, padlásokon, pincékben el is ásva némelyiket de most végre elővehették, kiállíthatják valamennyit. Egy tiszakeresztúri atyafi lép hozzánk: - Egy csoportkép nem lehetne a mi Rákóczifestményünkkel együtt? Néhány perc múlva már kattog a masina a tanácsháza előtt. Egyenesre igazgatott derékkal-gerinccel állnak. És boldogok, hogy megtehetik. De örömüket csak az értheti meg igazán, aki tudja, hogy mit jelent kisebbségben magyarnak lenni. Sokáig szótlanul ballagunk Váradi-Sternberg professzorral a széles újlaki utcán. Végül ő töri meg a csendet: - Szép, értékes rendezvény volt. És szép lesz a holnapi turulavatás. -Ismét magyar turulmadár az ősi ukrán földön ? - Ez véresen komoly! Azt hiszed, hogy csak Romániában van dákoromán-elmélet? Azt hiszed, hogy itt nem akadt magát régésznek vagy történésznek mondó, aki Turjaremete, Ungvár, Munkács, Huszt várait ne ősi ukrán végváraknak tartsa?! Aki Anonymusba kapaszkodva ősi ukrán földről beszéljen, vagy legalábbis a kijevi Rusz ősi birtokáról? Aki avar vagy magyar sírokat ne minősített volna szláv leleteknek? -Hass, alkoss, gyarapíts, s a haza fényre derül! - Mit mondasz? - Csak önmagammal beszélgetek... NÉPÜNNEPÉLY TISZAÚJLAKON 1989. július 16. Vasárnap. Házigazdánk, Bíró Ferenc testnevelő tanár pálinkás jó reggelt kíván a szó legvalóságosabb értelmében. A konyhából behallatszik feleségének, Erzsikének a dudorászása. - Piros bársony süvegem... A parányi Anna Mari még parányibb pártáját igazgatja, hogy teljes legyen a magyar ruha a kárpátaljai magyarság közös nagy ünnepére. Történt ugyanis, hogy egy szerdai napon, július 14-én, az Úr 1703. esztendejében II. Rákóczi Ferenc Tiszaújlak és Tiszabecs között vívta meg első győztes csatáját, majd átkelt seregével a Tiszán, s ezzel kezdetét vette a győzedelmes tiszántúli hadjárat. A két napon át tartó hadicselekmények emlékére 1903-ban halmot hordtak össze az akkori Magyarország 38 megyéjének földjéből, annak tetejére emlékművet emeltek, csőrében kardot hozó, zárt szárnyú turulmadárral. A Trianon utáni csehszlovák rezsim még tisztelte a hagyományt, s jó szívvel tűrte, hogy e szobor zarándokhely legyen. Ma- 3