Képes 7, 1990. január-április (5. évfolyam, 1-17. szám)

1990-01-06 / 1. szám

*jé/ Az a helyzet, hogy­ megszavaztattam magammal az új év legsúlytalanabb közhelyét, ami így hangzott: „Boldog új évet!” Édes jó istenem. Egykor még boldog eufóriában vagy csendes várakozás­ban, esetleg csillogó szemmel vártam, vajon mi jót hoz az új esztendő! Voltak egyáltalán csillogó szemek? Hogyne! Emlékszem B.-re és F.-re. Együtt töltöttük 196... szilveszterét. Meglógtunk egy igen sznob belvárosi buliról, és nekivágtunk a havas Kecs­keméti utcának. Valamitől rosszked­vem volt, és akkor B. meg F. megálltak mellettem, és néhány bemelegítő csuk­lógyakorlat után vetettek egy cigány­kereket. Addig sétáltak kézen a hóban Paradicsomi gondolatok mellettem, amíg el nem nevettem ma­gam. „Mit húzod mindig a szád, meg­látod, Ági, néhány év és óriási karri­ert fogunk csinálni!” - mondták. Nem akarom megmondani, mit csinál ma az egyik és mit a másik. B.-vel akkor ta­lálkoztam utoljára, amikor kétéves megfeszített munka után a lakótelepe kivitele tervére azt mondta a vállalati tervtanács, hogy ez igazán zseniális, de nem lesz belőle semmi, mert a megépí­tésre nincs pénz. B. akkor gondolt elő­ször arra, hogy kimegy Amerikába. F. ekkor már régen nem élt idehaza. Azt írta az egyik levelében, hogy az embe­rek mindenütt lakni akarnak és az épí­tészeket a világon mindenhol megbe­csülik, kivéve a szocialista államokat. Nem mehet mindenki világgá. Aki pedig itthon marad, az egyre keserve­sebben éli meg a nagy történelmi pilla­natok közönséges hétköznapjait, az er­kölcsi csődöt, a személyes és társadal­mi válságunkat. Különösen borzasztó ezt átélni úgy, hogy hivatalos szájból én, amióta az eszemet tudom, nem hallottam egye­bet, mint azt: a jövő rózsái, a szocializ­mus minden eddigi társadalomnál ma­gasabb rendű, népünk ezt tudja, tettre­­kész, hálás és egyébként is elvtársnő­na ugyan ne legyen már mindig olyan­pesszimista. Szeretnék mélyen a szemébe nézni azoknak az elvtársaknak, akik mindig a pozitívumokra, a megőrzendő vívmá­nyokra igyekezték ráterelni makacsko­­dó figyelmemet. Lássuk, melyek ezek a nagy vívmá­nyok? Az elmúlt év végén, amikor megtartottam a magam különleltárát, rémülten vettem észre, hogy a fő­könyvnek csak a negatív oldalain van­nak tételek. Azokból azonban teli a raktár! Sikerült világelsők közé verekedni magunkat az ivásban. Ennek számta­lan oka lehet, de az biztos, hogy egy nép nem a boldogságtól vagy a gondta­lanságtól issza halálra magát. Öngyil­kosságainkról mindig híresek voltunk. Kötetnyi elemzéssel a polcon sem sike­rült egy szemernyit sem leszorítani eb­ből a barbár és szomorú vívmányból. Magánéleti sikereinkkel sincs mit di­csekedni, a válási statisztikánk rettene­tes. A női emancipáció, mint a rendszer nagy leleménye, létrehozta a kétkere­sős család modelljét. Ez megteremtette az iszákos, dohányzó, örökösen rossz­kedvű, acsarkodó nő típusát, akik le­pusztult és kényszeres férfiakat hagy­nak ott. Csonka és széthullott családok gyermekei bolyonganak a napközik olajfesték- és vizeletszagú folyosóin, hogy szeretetre képtelen, lelkileg sze­gény felnőttekké koravénüljenek. A stabil közbiztonság, amit évekig büszkén emlegettek, mára a múlté. A szegényedéssel együtt növekedett az erőszak, a rablás, a verekedés, a bruta­litás. A szervezett bűnözés leszállt a filmvászonról és megjelent az aluljáró­ban. A tehetetlenség és a kiszolgálta­tottság érzését csak fokozzák a hivata­lok, amelyekben a mozdíthatatlan bü­­rokrácia még mindig ott hizlalja hatal­mas fenekét. Az elrontott évek számlája pedig gyűlik. Csődben az egészségügy, a la­káshelyzet, a mezőgazdaság, az okta­tás, az ipar, a közlekedés. Az egész éle­tünk ... Viszont... nem kell sorban áll­­nom egy karéj kenyérért, és nem lőnek le az utcán, amiért ezeket leírtam. Nos, Közép-Kelet-Európában már ez is pa­radicsomi. Az írás leadásának időpontja óta az utolsó négy sor talán-talán aktualitását veszti. s. o. s. Engedjék meg, hogy a Gyer­mekfalu lakói és munkatársai nevében köszönetet mondjak az eltelt évben számunkra nyújtott segítségükért. Köszönetet szeretnék mon­dani mindazon magánszemé­lyeknek és intézményeknek, akik megértő támogatásukkal segítettek bennünket az év során. Az S. O. S. Gyermekfa­lu tizenegy családja - 76 ki­lenc hónapos-tizenhét éves korú kislány és fiú, akik test­véreikre és anyukára találtak - minden magyar gyermek­nek szeretetteljes karácsonyi ünnepeket és békés, boldog új esztendőt kíván. Kérjük az ország minden gyermekszere­tő emberének erkölcsi támo­gatását ahhoz, hogy gyerme­keinket a jövőben is az S. O. S. világeszme és humá­num szellemében, pártoktól és politikai irányzatoktól füg­getlenül, a maradandó erköl­csi értékekre alapozva nevel­hessük a szabad, demokrati­kus Magyar Köztársaság be­csületes polgáraivá. Mindnyá­juknak, hozzátartozóik köré­ben kellemes karácsonyi ün­nepeket és békés, boldog új esztendőt kívánunk! GALAMBOS GYÖRGY faluvezető Levélváltás Az alábbi levél címzettje nem szerkesztőségünk. Olvasónk azonban úgy találta jobbnak, ha rajtunk keresztül juttatja nyilvánosságra a pénzügymi­niszterhez írott sorait. Kérésé­nek helyt adva, közöljük. * Tisztelt miniszter úr! Bizonyára emlékszik arra, hogy a lakáskoncepció vitájá­ban Zsigmond Attila buda­pesti képviselő ezekkel a sza­vakkal kezdte a hozzászólá­sát: „Volt egy álmom...” Nos, teljes egészében oszto­zom a képviselő véleményé­ben, de kiegészíteném né­hány gondolattal. Én nem ál­modom. Sok éve ébren érzem úgy magam, mintha egy ha­talmas diliházban élnék, ahol az orvosok és az ápolók egyet­len szóval sem mondják ki, hogy bolondnak tartanak, de minden cselekedetükkel ezt sugallják. Most pedig eljutot­tunk odáig, hogy elém tarta­nak egy kényszerzubbonyt és kötelezni akarnak arra, hogy húzzam magamra. Nem, dok­tor úr... Bocsánat miniszter úr, ebben nem leszek partner! Van Önöknek ápoló személy­zetük, az APEH, utasítsák őket, biztosan megteszik. 1975-ben, 25 évi becsületes munka után másfél gyerekkel - nem elírás, ugyanis a felesé­gem terhes volt a második fi­ammal - egy nyolc négyzet­­méteres mosókonyhában lak­tam, amikor végre a tanács ki­utalt egy szövetkezeti lakást A szociálpolitikai kedvez­mény és a befizetett 30 ezer forint levonása után 140 ezer forint kölcsönről aláírtam eg szerződést. Ezt immár 15 év, tiszteletben tartom, fizetem­­ tartozásomat és ezután is f­zetni fogom. De csak ezt! Eb­ből a tartozásból - 15 évi tör­lesztés után - még van 88 530 forint. Ha ehhez most hozzá ad 100 százalékot, akkor­­ 40 ezer forinttal több a tarto­zásom, mint amikor elkezd­tem törleszteni! Azt hiszem ép ésszel ezt nem gondolhat­ják komolyan! 55 éves rokkant esztergá­lyos vagyok, van egy 14 éves iskolás fiam, akit a 7800 forin­tos nyugdíjamból még fel kell nevelnem. Természetesen a feleségem dolgozik, a nagyob­bik fiam februárban fog lesze­relni és ő is dolgozni fog, de amit egy kezdő szakmunkás ebben az országban keres, az csak hideg vízre elég, míg az élethez másra is szükség van. Szóval, miniszter úr, rám ne számítsanak! Természete­sen megtehetik, meg is fogják tenni, hogy levonják a nyug­díjamból a hiteladót, de meg­lesz az a jó érzésem, hogy az elém tett kényszerzubbonyt nem önként húzom magamra! JASSINGER SÁNDOR Budapest Igazságot nem oszthatunk Hol szorít a cipő a legjobban? A lakáshelyzetben. Erre a leg­érzékenyebbek az olvasók, ezért még képesek tollat is ra­gadni. Az egyik arra kér, el ne feledkezzem a tanárnőről, aki­vel a tanács kibabrált: érvé­nyes lakáskiutalásával ideig­lenes, vizes odúba helyezte. S előállt a csiki-csuki helyzet, csak akkor tud változtatni a sorsán, ha megveszi valami­.Folytatása a 63. oldalon)­ ­ LEVÉLVÁLTÁS _­____________________ 1906 Budapest Pf 223

Next