Képes 7, 1990. május-július (5. évfolyam, 18-30. szám)

1990-05-19 / 20. szám

zenekar képes rá ÚJRANÉZŐ Ahogy tesszük. Vígszínház, 1990. április 11. 36. előadás Mi minden megváltozott azóta, hogy Spiró György és Másik János dalművét bemutatták! Megszűnt az állampárt és a párt­állam, a munkásőrség, a nómenklatúra, a vasfüggöny, a berlini fal, a kézi vezérlés, a kamatadó, a nyugatnémet vízum és a könyvkiadás állami támogatása. Vannak viszont pártok és vol­tak egyeztető tárgyalások, volt népszavazás és szabad válasz­tás, van rendszerváltás, új parlament és új kormány, továbbá van toplessbár, sajtószabadság, Világbank-kölcsön és több vi­déki Springer-lap. Már egyetlen magyar állampolgárnak sem kell Bécsbe utaznia, ha rulettezni akar és Nissan gépkocsit szeretne venni valutáért. Gondolhatnánk, hogy Spiró és Másik darabja, az Ahogy tesszük elavult, hiszen a szerzők ezt írták a cím alá: „Dalmű a Máról”. És hol van már az a Ma? Azóta Tegnap lett belőle. Csakhogy ez nem igaz. Keleten a helyzet változatlan, sőt! Már ami az embert illeti. A lelki szabadságviszonyokat, a gon­dját reszrivatizálását, a belső vezérlés működését. Ha ezt néz­zük, vagyis arról beszélünk, ami a mindenkori drámaíróra tar­tozik, akkor kiderül, hogy odabent még nem dőlt le a szabad­ságtól elválasztó berlini fal, nem tűnt el a szellemi szögesdrót és nem történtek meg az egyénre szabott szabad választások. Választani csak életminták között lehet, nálunk pedig - leg­alábbis a lakosság kilencven százaléka számára­­ nincs reáli­san elérhető életminta. Életminta helyett mintha­ élet, ez a va­lóság. Tele vagyunk szorongással, feszültséggel, mert olyanok a viszonyaink, hogy percenként fölsebzik társas kapcsolatain­kat. Nem tudunk együttélni, és nem tudunk elválni, érzelmi háztartásunk rendezetlen, mert egzisztenciális körülményeink is rendezetlenek. Elborítanak a lakásügyek, a tépéügyek, nem­­káügyek. Ügyintézünk, géemkázunk, utánajárunk­­ és belefá­sulunk. Erről szól az Ahogy tesszük. Idejét múlta volna? Ellenkezőleg. Érvényesebb, mint egy év­vel ezelőtt. A tévéhíradó bemondói azóta még töményebb ref­réneket tudnának dalolni a színpadra állított képernyőről. Ezen az estén külön pikantériával szolgált, hogy a televízió is közvetítette az előadást, így mintegy tükröt tartott önmagának. A színház sokkal inkább mintha­ világ, mint a tévé. Pofon csa­pó élmény volt dalművé komponált, s ezáltal valamelyest föl­stilizált önmagunkat viszontlátni a „közszolgálati televízió­ban” . Hegedűs D. Géza a Hős szerepében ijesztő közelségbe hozta egy lumpién életformába kényszerített értelmiségi elke­seredett indulatait. Kútvölgyi Erzsébet sokat szelídült a bemu­tató előadás óta, már nem a szálkás modora bőszít, hanem az a bájőrlő gépezet, amely bepasszírozza a Nőt, és Nejet csinál belőle. Sohasem volt búfelejtető zenés mulatság az Ahogy tesszük, s egyre kevésbé az. Mindennapi közhelyeinket dalolja el le­hangoló, melodrámai kétségbeeséssel. Mitologikus mű, akár egy görög tragédia, azzal a különbséggel, hogy nem kínál ka­tarzist, inkább mélységes szomorúsággal tölt el. Nem a törté­nelmi változást „észleli”, annál sokkal mélyebb. Azt regiszt­rálja, amivé lettünk, amivé eltorzultunk­­ és ami nem fog vál­tozni, amíg az élet minősége nem változik. OPERA Gardelli Végzete Mindenekelőtt zenei élményt ígér A végzet hatalm­a című Verdi­­opera olasz nyelvű felújítása má­jus 18-án, illetve 29-én az Erkel Színházban. A karmesteri pulpi­tusnál ugyanis újra üdvözölhetjük a magyar közönség egyik kedven­cét, Lamberto Gardellit, akinek neve-személyisége garancia: a ki­tűnő karmester az elmúlt évtize­dekben sok olasz operát vitt si­kerre hazánkban, egyebek közt a Végzetet is, amelyet legutóbb 1964. március 12-én (szinte hihe­tetlen, több mint negyed százada!) éppen az ő betanításában és ve­zényletével újítottak fel, ugyanitt. A produkció ezt követően 20 évig volt színpadon. Persze a jó előadáshoz önm­agá­­ban kevés a jó karmester, ám ezúttal a szerepfosztásra sem pa­naszkodhatunk. A főszerepeket Begányi Ferinc, Tokody Ilona, Kálmándi Mihály, Kelen Péter, Pánczél Éva, Polgár László, illet­ve Kenesey Gábor, Kincses Vero­nika, Kovács Pál, Szergej Larin, Gémes Katalin és Kováts Kolos énekli. A koreográfus Keveházi Gábor, a rendező Mikó András. A végzet hatalma nem tartozik Verdi legjobb, legismertebb alko­tásai közé. Egy vonatkozásban vi­szont feltétlenül elviszi a pálmát: ez a legvitatottabb műve. Szöve­gét Angelo Perez de Saavedra, a hercegi származású és később nagy politikai karriert befutott XIX. századi spanyol költő Don Alvaro című drámája nyomán az a Francesco Maria Piave írta, aki az Ernani, a Macbeth, a Rigolet­­to, a Traviata és a Simon Bocca­­negra librettóját is. A történet ku­sza szerelmi história, tele valószí­nűtlen fordulatokkal. Más véle­mény szerint, a romantikus drá­ma egyik legjelesebb képviselője. Hősei: Calatrava gróf leánya, az apja iránti szeretete és heves sze­relme közt ingadozó Leonóra; kedvese, az inka királyi családból származó Don Alvaro; és bátyja, Don Carlos, aki végül tragikus bosszút áll apjuk haláláért. Megoszlanak az állásp­ontok a zenéről is. Egyesek szerint Az álarcosbálhoz kép­est bizonyos fo­kig visszatérés a már elavulóban lévő zárt formákhoz. Mások vi­szont amellett törnek lándzsát, hogy a muzsikát igen szigorú ze­nedramaturgiai konstrukció fogja össze, ismétlődő motívumokkal, képletekkel, melyek már Wagner felé mutatnak. Abban szerencsére mindenki egyetért, hogy jól éne­kelhető, hálás számok teszik ma is „emészthetővé” az oprerát. Em­lékezetes p­éldául Don Alvaro és Don Carlos kettőse, Leonóra és a gvardian duettje, de a mű legmeg­­kapóbb része kétségtelenül Leo­nóra Békét, békét!-áriája az utol­só képből. A jelenetek közül pe­dig azok a leghatásosabbak, ame­lyek a cselekmény valóban mar­káns érzelmi ellentéteinek kö­szönhetően kontrasztos zenei áb­rázolásra sarkallták a zeneszer­zőt. Az opera mint színpadi alko­tás már sokkal problematikusabb, miként lehet a széttöredezett jele­netsort drámailag egységes vonu­latként megrendezni. Minden hibájával együtt a Vég­zetjoggal kér magának újra helyet a repertoárban. Az 1862-es p­éter­­vári ősbemutató után 13 évvel zaj­lott le a p­esti Nemzeti Színházban a magyarországi premier. Az Op­eraház először 1929. március 23-án tűzte műsorára. Kíváncsian várjuk, milyen lesz a mostani, 154. előadás! DALOS GÁBOR 40 RÁDIÓ Muzsikáló nagyvilág Tavaly december 21-én, amikor a világ különböző pontjairól érke­zett zenei tárgyú tudósításokból készítettem a műsor ünnepi, kará­csonyi számát, bevezetőmben ezt mondtam: „A nagy megbékélés, úgy látszik, még várat magára. Hiszen ez idő tájt arról kellene szólni a tudósításnak, hogyan bet­­lehemeznek a székely falvakban a félelmetes álarcok mögé és állat­bőrbe bújt pásztorok, milyen mondókákat mondanak Moldvá­ban a magyarok és milyeneket a románok hergetéskor, hangos os­­torcsattogtatás, furulya-, dob- és harangszó közeptette, hogyan mu­latoznak a legények Aprószentek napján a Brassó környéki fonóhá­zakban, hogyan szólnak a szép ré­gi karácsonyi énekek, a kolindák, s miképpen kívánnak a regölők a gazdának és háza népiének jó egészséget meg gazdagságot. Minderről nem szól tudósítás.” Mindössze néhány órával azután, hogy a fent idézett mondatokat hangszalagra vettem, megszólal­tak a fegyverek Bukarestben. Rá­diónk felbolydult műsorrendjében a többi között a Muzsikáló nagyvi­lág karácsonyi száma is áldozatul esett - elmaradt. És alig néhány hónappal a kará­csonyi meg az azt megelőző hosszú, süket csönd után, most először hallatja hangját Bukarest a Muzsikáló nagyvilág tudósítá­sainak sorában. Igaz, nem regö­­lésről, hergetésről szól a tudósí­tás, hanem arról a folyamatról, amelyről már Kelet-Európa vala­mennyi országából beszámolhat­tunk. Arról, ahogyan ezeknek az országoknak egykor kiűzött­­kitagadott, külföldön a világ élvo­nalában számon tartott muzsiku­sai - hisztérikus ünneplés köze­pette, szemükben a meghatottság könnyeivel - először térnek vissza hazájukba, így történt Bukarestben is, s ör­vendetes, hogy erről beszámolha­tunk. Naivitás volna azonban azt hinni, hogy a mámoros viszontlá­tások egy csapásra feledtetik a múlt kínzó örökségét, megolda­nak minden megoldhatatlannak látszó problémát. Az viszont ci­nizmus volna, ha semmibe ven­nénk e küldetések szerep­ét, nem bizakodván abban, hogy a szel­lem magasabb szféráiban létrejött kommunikáció köznapi megegye­zéseinket is segítheti. Manapság - a kezdet kezdetén - csak a legel­ső léptésről szól a bukaresti jelen­tés. (Május 20., vasárnap, Kos­suth 18.20.) LÁZÁR ESZTER E­lőzmények: dr. Erdős Péter, a Neoton Fa­mília menedzsere, Csepregi Éva pártfo­gója elhunyt. Teme­tésén még a Neoton tagjai sem vehettek részt. - A Família elbúcsúzott Csepregi Évától, vele tartott Végvári Ádám, Baracs János és Dobó Ferenc hangmérnök.­­ A Neo­ton visszamaradt tagjai: Pásztor László, Jakab György, Hatvany Emese és Bardóczi Gyula to­vábbviszik a Neoton nevet a Magneton Kft. részeként. - Pásztor László művészeti vezető első ténykedéseinek egyikeként visszahívja szólistának az 1983. január 2-án távozott Pál Évát, a rajongók „Pali”-ját. - Csepregi Éva és a Vico szintén igényt tar­tanak a Neoton névre. - Nem biztos, hogy a nézeteltérések békésen rendeződnek! Régen nem találkoztunk, de szinte semmi sem változott. A panelházi lakás csupán egyetlen szobával bővült, Pál Éva fiú­gyermeke, Raffaghello Tamás Richárd ősszel iskolába megy. Ő kapott egy külön kis szobát. - A fiamat tulajdonképpen Erdős Péternek köszönhetem! - Mi ez az őrült kijelentés? - Ugyan, félre ne érts! Ha ne­kem annak idején nem kell tá­voznom a Neotonból, ha Erdős nem szorít a szakma szélére, ak­kor talán én sem szülök gyere­ket, mert elhiszem, hogy az anyaság meg az éneklés nehe­zen fér össze egymással. - Sokan tudakolják tőled, ki az apja Tamás Richárdnak? - A Neotonból való távozás után lehetőséget kaptam egy ka­nadai munkavállalásra. Ott is­mertem meg a gyerek apját, ak­kor egyetemi hallgató volt, ma ügyvéd. - Szerelem, házasság, jó­mód, külföldi utazások...? - Ma már semmi. Egy emlék nekem, és egy név a fiamnak... - Miért kellett távoznod a Ne­otonból?

Next