Képes 7, 1990. május-július (5. évfolyam, 18-30. szám)
1990-05-19 / 20. szám
zenekar képes rá ÚJRANÉZŐ Ahogy tesszük. Vígszínház, 1990. április 11. 36. előadás Mi minden megváltozott azóta, hogy Spiró György és Másik János dalművét bemutatták! Megszűnt az állampárt és a pártállam, a munkásőrség, a nómenklatúra, a vasfüggöny, a berlini fal, a kézi vezérlés, a kamatadó, a nyugatnémet vízum és a könyvkiadás állami támogatása. Vannak viszont pártok és voltak egyeztető tárgyalások, volt népszavazás és szabad választás, van rendszerváltás, új parlament és új kormány, továbbá van toplessbár, sajtószabadság, Világbank-kölcsön és több vidéki Springer-lap. Már egyetlen magyar állampolgárnak sem kell Bécsbe utaznia, ha rulettezni akar és Nissan gépkocsit szeretne venni valutáért. Gondolhatnánk, hogy Spiró és Másik darabja, az Ahogy tesszük elavult, hiszen a szerzők ezt írták a cím alá: „Dalmű a Máról”. És hol van már az a Ma? Azóta Tegnap lett belőle. Csakhogy ez nem igaz. Keleten a helyzet változatlan, sőt! Már ami az embert illeti. A lelki szabadságviszonyokat, a gondját reszrivatizálását, a belső vezérlés működését. Ha ezt nézzük, vagyis arról beszélünk, ami a mindenkori drámaíróra tartozik, akkor kiderül, hogy odabent még nem dőlt le a szabadságtól elválasztó berlini fal, nem tűnt el a szellemi szögesdrót és nem történtek meg az egyénre szabott szabad választások. Választani csak életminták között lehet, nálunk pedig - legalábbis a lakosság kilencven százaléka számára nincs reálisan elérhető életminta. Életminta helyett mintha élet, ez a valóság. Tele vagyunk szorongással, feszültséggel, mert olyanok a viszonyaink, hogy percenként fölsebzik társas kapcsolatainkat. Nem tudunk együttélni, és nem tudunk elválni, érzelmi háztartásunk rendezetlen, mert egzisztenciális körülményeink is rendezetlenek. Elborítanak a lakásügyek, a tépéügyek, nemkáügyek. Ügyintézünk, géemkázunk, utánajárunk és belefásulunk. Erről szól az Ahogy tesszük. Idejét múlta volna? Ellenkezőleg. Érvényesebb, mint egy évvel ezelőtt. A tévéhíradó bemondói azóta még töményebb refréneket tudnának dalolni a színpadra állított képernyőről. Ezen az estén külön pikantériával szolgált, hogy a televízió is közvetítette az előadást, így mintegy tükröt tartott önmagának. A színház sokkal inkább mintha világ, mint a tévé. Pofon csapó élmény volt dalművé komponált, s ezáltal valamelyest fölstilizált önmagunkat viszontlátni a „közszolgálati televízióban” . Hegedűs D. Géza a Hős szerepében ijesztő közelségbe hozta egy lumpién életformába kényszerített értelmiségi elkeseredett indulatait. Kútvölgyi Erzsébet sokat szelídült a bemutató előadás óta, már nem a szálkás modora bőszít, hanem az a bájőrlő gépezet, amely bepasszírozza a Nőt, és Nejet csinál belőle. Sohasem volt búfelejtető zenés mulatság az Ahogy tesszük, s egyre kevésbé az. Mindennapi közhelyeinket dalolja el lehangoló, melodrámai kétségbeeséssel. Mitologikus mű, akár egy görög tragédia, azzal a különbséggel, hogy nem kínál katarzist, inkább mélységes szomorúsággal tölt el. Nem a történelmi változást „észleli”, annál sokkal mélyebb. Azt regisztrálja, amivé lettünk, amivé eltorzultunk és ami nem fog változni, amíg az élet minősége nem változik. OPERA Gardelli Végzete Mindenekelőtt zenei élményt ígér A végzet hatalma című Verdiopera olasz nyelvű felújítása május 18-án, illetve 29-én az Erkel Színházban. A karmesteri pulpitusnál ugyanis újra üdvözölhetjük a magyar közönség egyik kedvencét, Lamberto Gardellit, akinek neve-személyisége garancia: a kitűnő karmester az elmúlt évtizedekben sok olasz operát vitt sikerre hazánkban, egyebek közt a Végzetet is, amelyet legutóbb 1964. március 12-én (szinte hihetetlen, több mint negyed százada!) éppen az ő betanításában és vezényletével újítottak fel, ugyanitt. A produkció ezt követően 20 évig volt színpadon. Persze a jó előadáshoz önmagában kevés a jó karmester, ám ezúttal a szerepfosztásra sem panaszkodhatunk. A főszerepeket Begányi Ferinc, Tokody Ilona, Kálmándi Mihály, Kelen Péter, Pánczél Éva, Polgár László, illetve Kenesey Gábor, Kincses Veronika, Kovács Pál, Szergej Larin, Gémes Katalin és Kováts Kolos énekli. A koreográfus Keveházi Gábor, a rendező Mikó András. A végzet hatalma nem tartozik Verdi legjobb, legismertebb alkotásai közé. Egy vonatkozásban viszont feltétlenül elviszi a pálmát: ez a legvitatottabb műve. Szövegét Angelo Perez de Saavedra, a hercegi származású és később nagy politikai karriert befutott XIX. századi spanyol költő Don Alvaro című drámája nyomán az a Francesco Maria Piave írta, aki az Ernani, a Macbeth, a Rigoletto, a Traviata és a Simon Boccanegra librettóját is. A történet kusza szerelmi história, tele valószínűtlen fordulatokkal. Más vélemény szerint, a romantikus dráma egyik legjelesebb képviselője. Hősei: Calatrava gróf leánya, az apja iránti szeretete és heves szerelme közt ingadozó Leonóra; kedvese, az inka királyi családból származó Don Alvaro; és bátyja, Don Carlos, aki végül tragikus bosszút áll apjuk haláláért. Megoszlanak az álláspontok a zenéről is. Egyesek szerint Az álarcosbálhoz képest bizonyos fokig visszatérés a már elavulóban lévő zárt formákhoz. Mások viszont amellett törnek lándzsát, hogy a muzsikát igen szigorú zenedramaturgiai konstrukció fogja össze, ismétlődő motívumokkal, képletekkel, melyek már Wagner felé mutatnak. Abban szerencsére mindenki egyetért, hogy jól énekelhető, hálás számok teszik ma is „emészthetővé” az oprerát. Emlékezetes például Don Alvaro és Don Carlos kettőse, Leonóra és a gvardian duettje, de a mű legmegkapóbb része kétségtelenül Leonóra Békét, békét!-áriája az utolsó képből. A jelenetek közül pedig azok a leghatásosabbak, amelyek a cselekmény valóban markáns érzelmi ellentéteinek köszönhetően kontrasztos zenei ábrázolásra sarkallták a zeneszerzőt. Az opera mint színpadi alkotás már sokkal problematikusabb, miként lehet a széttöredezett jelenetsort drámailag egységes vonulatként megrendezni. Minden hibájával együtt a Végzetjoggal kér magának újra helyet a repertoárban. Az 1862-es pétervári ősbemutató után 13 évvel zajlott le a pesti Nemzeti Színházban a magyarországi premier. Az Operaház először 1929. március 23-án tűzte műsorára. Kíváncsian várjuk, milyen lesz a mostani, 154. előadás! DALOS GÁBOR 40 RÁDIÓ Muzsikáló nagyvilág Tavaly december 21-én, amikor a világ különböző pontjairól érkezett zenei tárgyú tudósításokból készítettem a műsor ünnepi, karácsonyi számát, bevezetőmben ezt mondtam: „A nagy megbékélés, úgy látszik, még várat magára. Hiszen ez idő tájt arról kellene szólni a tudósításnak, hogyan betlehemeznek a székely falvakban a félelmetes álarcok mögé és állatbőrbe bújt pásztorok, milyen mondókákat mondanak Moldvában a magyarok és milyeneket a románok hergetéskor, hangos ostorcsattogtatás, furulya-, dob- és harangszó közeptette, hogyan mulatoznak a legények Aprószentek napján a Brassó környéki fonóházakban, hogyan szólnak a szép régi karácsonyi énekek, a kolindák, s miképpen kívánnak a regölők a gazdának és háza népiének jó egészséget meg gazdagságot. Minderről nem szól tudósítás.” Mindössze néhány órával azután, hogy a fent idézett mondatokat hangszalagra vettem, megszólaltak a fegyverek Bukarestben. Rádiónk felbolydult műsorrendjében a többi között a Muzsikáló nagyvilág karácsonyi száma is áldozatul esett - elmaradt. És alig néhány hónappal a karácsonyi meg az azt megelőző hosszú, süket csönd után, most először hallatja hangját Bukarest a Muzsikáló nagyvilág tudósításainak sorában. Igaz, nem regölésről, hergetésről szól a tudósítás, hanem arról a folyamatról, amelyről már Kelet-Európa valamennyi országából beszámolhattunk. Arról, ahogyan ezeknek az országoknak egykor kiűzöttkitagadott, külföldön a világ élvonalában számon tartott muzsikusai - hisztérikus ünneplés közepette, szemükben a meghatottság könnyeivel - először térnek vissza hazájukba, így történt Bukarestben is, s örvendetes, hogy erről beszámolhatunk. Naivitás volna azonban azt hinni, hogy a mámoros viszontlátások egy csapásra feledtetik a múlt kínzó örökségét, megoldanak minden megoldhatatlannak látszó problémát. Az viszont cinizmus volna, ha semmibe vennénk e küldetések szerepét, nem bizakodván abban, hogy a szellem magasabb szféráiban létrejött kommunikáció köznapi megegyezéseinket is segítheti. Manapság - a kezdet kezdetén - csak a legelső léptésről szól a bukaresti jelentés. (Május 20., vasárnap, Kossuth 18.20.) LÁZÁR ESZTER Előzmények: dr. Erdős Péter, a Neoton Família menedzsere, Csepregi Éva pártfogója elhunyt. Temetésén még a Neoton tagjai sem vehettek részt. - A Família elbúcsúzott Csepregi Évától, vele tartott Végvári Ádám, Baracs János és Dobó Ferenc hangmérnök. A Neoton visszamaradt tagjai: Pásztor László, Jakab György, Hatvany Emese és Bardóczi Gyula továbbviszik a Neoton nevet a Magneton Kft. részeként. - Pásztor László művészeti vezető első ténykedéseinek egyikeként visszahívja szólistának az 1983. január 2-án távozott Pál Évát, a rajongók „Pali”-ját. - Csepregi Éva és a Vico szintén igényt tartanak a Neoton névre. - Nem biztos, hogy a nézeteltérések békésen rendeződnek! Régen nem találkoztunk, de szinte semmi sem változott. A panelházi lakás csupán egyetlen szobával bővült, Pál Éva fiúgyermeke, Raffaghello Tamás Richárd ősszel iskolába megy. Ő kapott egy külön kis szobát. - A fiamat tulajdonképpen Erdős Péternek köszönhetem! - Mi ez az őrült kijelentés? - Ugyan, félre ne érts! Ha nekem annak idején nem kell távoznom a Neotonból, ha Erdős nem szorít a szakma szélére, akkor talán én sem szülök gyereket, mert elhiszem, hogy az anyaság meg az éneklés nehezen fér össze egymással. - Sokan tudakolják tőled, ki az apja Tamás Richárdnak? - A Neotonból való távozás után lehetőséget kaptam egy kanadai munkavállalásra. Ott ismertem meg a gyerek apját, akkor egyetemi hallgató volt, ma ügyvéd. - Szerelem, házasság, jómód, külföldi utazások...? - Ma már semmi. Egy emlék nekem, és egy név a fiamnak... - Miért kellett távoznod a Neotonból?