Képes 7, 1990. augusztus-december (5. évfolyam, 31-52. szám)

1990-08-04 / 31. szám

Máig nem felejtem a moszkvai taxist, aki a maga sajátszerű udvariassági el­képzelései szerint oktatott ki vagy tíz esztendővel ezelőtt - még erős dohányos voltam hogy miért nem lehet az ő taxi­jában cigarettáznom. Azért nem, mert az az autó az ő munkahelye, ő benne a fő­nök, ő dönti el, mit lehet, mit nem. A világforradalom gyökeresen átfor­málta az emberek közti viszonyokat. Az volt a célja, a meghirdetett, hogy egyen­lővé tegye őket. De valami egész más történt. Nem azt a sokszor lerágott cson­tot akarom újrarágni, hogy megszületett az új osztály és uralkodása alatt másféle - a korábbiaknál olykor sokkal emberte­lenebb - egyenlőtlenségek nyomorítot­ták meg a jobb világforradalomra érde- Boldogan integet a csakcs mes embereket. Ezt Orwell Állatfarmjá­ból, Gyilasz műveiből, valamint a saját egyszeri életünkből jól ismerjük, sajnos. Orwell közkinccsé vált mondata így hangzik, már nem is pontosan, hanem „szájról szájra szálló” állapotában idéz­ve: „Mindenki egyenlő, de vannak, akik egyenlőbbek.” És megvan ennek a változata szovjet viccként is, a csukcssorozatban. A csuk­­csok olyan hősei a szovjet vicceknek - és erről külön eszmefuttatást lehetne ír­ni, amilyen nálunk mondjuk Móricka (volt). „Beszáll a csukcs a repülőgépbe, viszik Moszkvába, a Legfelsőbb Tanács gyűlésére­­ kezdődik a sutka.­­ A roko­nai búcsúztatják, s még az utolsó pilla­natokban is felkiabálják neki, ha csukcs, figyelj oda a gyűlésen, jól hallgass meg mindent, hogy majd el tudd mondani, mi lesz a sorsunk, milyen lesz az éle­tünk! Telik-múlik a tél, a csukcs végre hazaérkezik a Legfelsőbb Tanács gyűlé­séről. A rokonok körülállják a repülőt, odagurul a lépcső, kinyílik az ajtó és mosolyogva, boldogan integetve bújik elő a csukcs. Minden nagyon jó lesz! - kiabálja rokonainak. - A Legfelsőbb Szovjet gyűlése azt a határozatot hozta, hogy a legfőbb érték az ember. És a gyűlés végén meg is mutatták nekünk azt az embert.” Ez a közismert, klasszikus alaphely­zet, a materialista istenember, aki egyenlőbb mindenki másnál. És ebből következik a hétköznapok minden percét lefokozó rettenet: mindenki egyenlőbb mindenkinél, aki épp nincs hivatalban, pozícióban, birtokon belül... Nem mintha szovjet cipőben akarnék járni, de hozzunk a választék kedvéért egy ilyen példát. Bemegy az állampol­gár a szaküzletbe - cipőt a cipőboltból, hogy megvegye lábbelijét. Fegyelme­zetten viszi magával a lábát is, hogy a bőripari terméket legyen mire rápróbál­nia. De hiába álldogál ott, esetleg so­kadmagával, a kiszolgálás egy kissé vé­letlenszerű, még abban az esetben is, ha cipő netán van. Megvillan az eladólány szeme, de nem az van beleírva, hogy ja ljublja tyibja, hanem valami egészen más. Az egyenlőség nagy eszméjének totális fél­reértelmezése. Az sugárzik tekintetéből, hogy hiszen rég megszűnt már a cári re­zsim, mi a frásznak ugráltatsz itt engem, grazsdanyin?! Egyenlőek vagyunk! És a továbbra is kizsákmányolt cipőbolti el­adólány a maga hatókörében - védeke­zésképp - megszünteti az ember ember általi kiszolgálását. Ha ebbe belefáradtunk, s közben az óra elütötte a delet, induljunk el és pró­báljunk meg ebédelni. Nem biztos, hogy siekrülni fog. Bizonyos azonban, hogy a dolgozói érdekvédelem sajátos félreér­telmezésével többször is találkozni fo­gunk, miközben étteremtől étteremig ró­juk a kilométereket. A vendéglőajtók nagy részére ebédidőben ugyanis ez van kiírva: ebédszünet. És ki szólhatna ez el­len egy szót? A szakács, a kézilány, a kukta, a feketemosogató, a pincérek - ugyebár mind dolgozók, szakszervezeti, netán párttagok. És ki merné kétségbe vonni, hogy a dolgozóknak ebédidőben ne járna az ebéd? És miért ne ehetnék meg, ha úgyis kész? Hogy a többi dolgo­zóval mi lesz, akikért e szolgáltatás ere­dendően létrejött? Azzal nem törődhet az egyenlőség embertelenül kiforgatott gondolata. Keletről jó az eszme, sulykolták be­lénk az úttörőházban. Mi tagadás, ez az élet működésképtelenné változtatható, kifordított egyenlőség is megjőve hoz­zánk. Segítségével megtanultuk, hogy Bulgakov valójában sültrealista volt. De jobb lenne, ha visszakerülne ez is a fan­tasztikum világába. ED LEVÉLVÁLTÁS 1906 Budapest Pf 223 A nők védelmében Tisztelt Seszták Ágnes! Engedje meg, hogy megköszönjem a Ké­­pes 7 „A nők védelmében” író c.cikkét. Minden tiszteletem az Öné, amiért végre valaki le merte írni, hogy a nők mi­ért nem mernek váltakozni egy vagy két gyermeknél többre. Igen, ma egy gyer­meket is nagyon nehéz felnevelni, amikor a cipő 500 forinttól kezdődik. A híres in­gyenes állami oktatásról nem is beszélek, ami a szülőknek évi potom 3-4 ezer fo­rintjába kerül, ha nem többe. Tudom, so­kan erre azzal reagálnak, hogy ha min­denki így gondolkodna, senki sem szül­ne. De ma sajnos, ezt is alapul kell venni, miközben az ember családot tervez. Nagyon sok nő meggondolná magát és szülne, de mire, a bizonytalanra? Én egyetértek az Ön véleményével és gondolom, evvel nem vagyok egyedül. Gondolom én, azoknak az okosunknak, akik ezt megszavazzák, nincs más gondjuk és ez a legfontosabb dolguk (miközben az ország gazdaságilag és mindenhogy a béka feneke alatt van, bár sovány vigasz, hogy alább már nem mehet). „ Könnyen döntenek, a holmi nettó 40 ezer forint fizetésükből. Addig, amíg tel­jes jogú állampolgárnak tartanak akkor, amikor 2-3 műszakban dolgozhatom én és a férjem (bár én gyeden vagyok), hogy legalább a létminimumot megteremtsük, akkor tartsanak arra is teljes jogúnak, hogy én döntsem el, mikor és hány gyer­meket óhajtok a világra hozni. Ezek a „Mindent tudó urak” inkább azt a kérdést feszegetnék, miért kell a ma megszületendő gyermekek legalább tíz százalékának testi­ és értelmi fogyatéko­sán világra jönniük, megpecsételve ezzel mind saját, mind szüleik életét. A mai hí­res orvostudomány mellett ez szégyen. És az is, hogy ha egy szülőnek beteg a gyereke, az egész országtól kell összekol­dulnia azt a pénzt, amit egy külföldi kór­ház kér egy műtétért. Ez gusztustalan do­log. És még mindig tisztességesebb elve­tetni a nemkívánt gyermeket, mint meg­szülni és beadni állami gondozóba. Volna egy ötletem a Párt-Uraknak: mi nők meg­szüljük a nemkívánt gyermekünket és ők majd felnevelik, mert mi ezt nem tudjuk tisztességesen, normális körülmények között megtenni. Hátha nekik jobban si­kerül. Azai a tisztelt képviselő urak felét illeti, könnyen dönthetnek, hiszen koruk­nál fogva őket már nem fenyegeti a csa­ládtervezés veszélye! Én bízom a képvi­selők másik részében, hiszen ők azért még érdekeltek ebben az ügyben. Vagy ha ők is megszavazzák ezt a törvényt, az ő nejeik talán kivételezett helyzetet élvez­nek majd? Furcsa lenne. Elnézést hosszúra nyúlt levelemért, de a felháborodás adta kezembe a tollat. Tisztelettel: EGY EGYGYERMEKES CSALÁDANYA Olvastam a Képes 7 június 16-i 1990/24. számában a Nők védelmében írt cikket. Szeretnék néhány megjegyzést fűzni hozzá: Elfogadom azt a véleményét, hogy „egyetlen nő sem megy dalolva és a fene­két riszálva abortuszra”. Engedje meg ezen kijelentése után, hogy feltegyem a kérdést: milyen társadalmi szemlélet az, ahol a nőkre rákényszerítik, sőt joggá te­szik azt, amit ők egész lényükkel ellenez­nek? Ez lenne talán a nők megbecsülése? Ez lenne az anyaság méltósága? Miért nem tesszük nekik lehetővé, hogy való­ban anyákká is válhassanak? Azt írja hogy az orvosok az abortusszal megsza­badítják a nőket a nemkívánt terhe­­güktől. Valóban így van, de milyen ár?! Az ára ennek egy méhben fejlődő én­­megszüntetése, feláldozása. Én is úgy gondolom, hogy éppen ezért „sem éne­kelnek közben győzelmi indulót” az or­vosok. Nem hiszem azt sem, hogy egy ilyen élmény a nőknek akár a műtét­e"­" azonnal vagy akár évekkel később, ái egy korábbi élmény vidám társasági téma lehetne. Ha pedig nem lehet az, akkor miért küzdenek azért a „jogért”, aem csak rossz emléket hagyhat maga után. Azzal egyetértek, hogy meg kell tere­meni mindazokat a körülményeket, ame­lyek egy gyermek felnevelését lehetővé teszik. Tehát az én felfogásom szerint ,. mindenkinek segítenie kell a kismamát abban, hogy az anyaságot vállalni tudja­ - férjének, a környezetének, a rokon­á­nak, a védőnőnek, az orvosnak, sőt az ál­lamnak is. A magzatvédők által a Isz­k­­szabadságban leírt gondolat is ezt sugat­ja: „legyen új lakáspolitika is, arra kell ösztönözni az embereket, hogy az élet­módjuknak megfelelő méretű lakásba éljenek... állami feladat, hogy az újab gyerek ne legyen anyagi teher”. Nos, ... hát elsőként ők is a szociális helyzet jar­­tását jelölik meg. Az idézett cikkben­­ bírálja azt a kijelentést, hogy a nők nemkívánt terhességet is hordják ki és gyereket adják örökbe. Mi a nemkíván­t terhesség vagy a gyerek? Ha a terh­ség lenne az, akkor talán a kilenc hó,­pót még ki lehetne bírni. A gyem azonban a szülés után is megmarad, tehát tulajdonképpen nem kívánt gyer­mekről van szó. Nem parancsra szülés: van tehát szó, sokkal inkább az élet ab­szolút értékéről, a nők tiszteletéről és­­ anyaság méltóságáról. Egyébként szere­tém tisztázni a fogalmakat: az örökbe adás nem ingyen gyermekvásár. Az örök­beadás a gyermek jövőjéről való gondos­kodás egyik lehetséges formájab­an mindenképpen jobb az élet megszűné­sénél. Még egy gondolatot szeretnék hoz­záfűzni. Nem vagyok nő, de igen sok olyan, áldott állapotban levő asszonyt lát­tam, akiket a várandóság kilenc hón , lelkiekben sokkal inkább kiteljes , mint megviselt. Magam is előnyösebbnek tartom a megtartóztatást, mint az abortuszt vaj más fogamzásgátló módszert. Ennek töt­ oka is van. Először azért, mert­­ tény, hogy az önmegtartóztató, egészségi, sem lelki kárt nem okoz.­­­sodszor azért, mert önfegyelemre nevet így jellemet formál. Egyébként a mai méreteink szerint a természetes családi verés, másként fogalmazva a természt fogamzásgátlás az önmegtartóztatást csak időlegesen teszi szükségessé. An pedig a hatékonyságát illeti, az nem jobb, mint bármelyik másik fogam, gátló módszeré, mégpedig kell erre­ esetleg egészséget is károsító hatások­­­kal. Nemde ez vezetne inkább a nők teletéhez, mert nem kívánja meg a fér érdekében az ártatlannak nem mondt gyógyszerek, módszerek használaté . Ami a válásokat illeti, mögöttük , hogy nagy szerepet játszik a szexe gyakorlat hiánya is, de biztos vagyok ben­ne, hogy nem kis jelentőségű, sőt nem­­kisebb jelentőségű az élet iránti elveszt­ő tisztelet. Miért csak a magam élete­­­t és? A másikért nem kell felelősséget vál­laljak, még ha ezt a felelősséget tanúi (Folytatás a 63. oldalon)

Next