Képes 7, 1990. augusztus-december (5. évfolyam, 31-52. szám)

1990-08-25 / 34. szám

i­f­i a ki nem fizetett hányadáért? (Az infláció úgy 30 százalékos.) 2. Én is ráérek fizetni a biztosítási díjat „majd egyszer”? 3. Mit értsünk a „biztosítás” magyar főnéven? E harmadik kérdésre a Hungá­ria szlogenjével válaszolok: „Biz­tosítás - biztonság!" Icike-picike biztonság. RAJK ANDRÁS ------Szóra érdemes------------ Az üdülőhelyen, ahol szabadságomat töltöttem, minden reg­gel az asztaltársaságon kívüli első beszélgetések színhelye az ABC melletti kávéfőzőé volt. Itt ugyanis nemcsak kávét lehe­tett inni, de itt vásároltuk meg a napi betevő újságainkat is. Ez önmagában is érdekes áttekintésre adna lehetőséget, hogy mit vesznek, mi fogy el elsőnek, mi nem érkezik időben, ki hogyan nyitja szét a vásárolt lapot, és így tovább. Azt már - talán - mondanom sem kell, hogy a fő téma, és sajnos ki­fogyhatatlanul, az áremelések voltak. Addig-addig szörnyül­­ködtünk, amíg csak az egyik hétfői reggelen, a mindig mo­solygó, kedves és a törzsvendégeket különös előzékenységgel kiszolgáló kávéfőző hölgy, mit sem veszítve derűjéből, csak annyit mondott, mielőtt kinek-kinek megismert igénye sze­rint hozzálátott volna a kiszolgálásához: mától tizenkettő fo­rint a kávé. Ez így önmagában nem tűnik soknak, de azért hozzáteszem: vasárnap még kilenc forint tíz fillér volt. A pi­ac pedig a hölgyet igazolta, mert senki sem mondta: ja, ak­kor köszönjük, nem kérünk. Más. Miközben országosan folyik a televízió körül is a moratórium-háború, ugyanis a háttérben mindenféle érde­keltségek és nemcsak külhoniak szeretnének megkaparintani egy teljes csatornát, a Balaton déli partján javában sugároz a Sió tévé. Sok mindent lehetne erről is mondani, de ezúttal csak egyet. A népszerű könnyűzenész-szakértő beül a stúdió­ba, rövid nadrágban, borotválatlanul - nem a divatos boros­tával! -, lábát keresztülveti a másikon és ontja a mondandó­ját, miközben beszélgető társai sem öltönyösek, de öltözöt­tek. Nem hiszem, hogy korom konzervativizmusa íratja ve­lem, de meggyőződésem, hogy a lezserség és a rendetlenség között meghúzható a határ, ha valaki odafigyel erre. Mint­hogy - talán már szóvá tettem egyszer - idegesítőnek érzem, hogy politikusok, vezető személyiségek megszólaltatói ing­ujjban ülnek a zakós férfiak elé. De legújabban más is van. Magam - mit tagadjam - nem ejtem tisztán az „r” betűt. Ez van. Ez néha zavar. De nehezen viselem, ha a tévé bármelyik műsorában a riporter - kivéve az egyedülvaló szakértőket - nem beszél tisztán. A pöszeség már alig tűnik fel. Annál in­kább a hírszolgáltató műsorban a reklám, amint ez a híradó­ban manapság látható. Egyik kiadásban a műsorvezető erre is ráduplázott. Fülében fogyasztást ígérő klipsszel közölte a társadalom egészét érintő termékek újabb áremelését. Lehet, hogy a maszek reklám ezek ellensúlyozására került a fülbe. Avagy a hakni nem ismer határokat... Ti oldalunk Történelem ’90 Hallom, meg akarják változtatni - a kor szellemében - a hangulatos balatoni Kilián-telep nevét (is), mondván, Kilián György (mártír, antifasiszta fiatalember, persze akkor, a II. világháborúban) e célra sem igazán komilfó. Kérdem, mi lehet az üdülőtelep új neve. A válasz: „Természete­sen a régi”. S hogy mi volt a régi? Antal-telep. Még szerencse, hogy története­sen egy /-lel írva. * * * Persze, nincs semmi időszerűsége ma nálunk, de mert Thomas Mann-nál ütköztem bele, mégis csak kikölcsönzöm és továbbítom a T. Olvasónak: „A történelemmel sok mindent lehet csinálni. De kiradírozni nem lehet.” Icike-picike (kt) Van egy icike-picike faházam. No, ebbe betörtek. Májusban. Összetörtek, kidöntöttek, kiittak, padlóba tapostak, elvittek. Van egy icike-picike három - 45 000 forint. A Hungária Biztosító icike-picike beosztottja szerint 36 000. Legyen úgy. - Ámen. De nem addig van az! Az egyik icike-picike tettest fülöncsípte a rendőrség. A társait, a holmikat meg az orgazdát még keresik. A jó isten tudja meddig. Márpedig addig, s majd amíg a bíróság el nem ítéli őket, biztosítási kártérí­tés nuku. Hm! Hát az ártatlanság vélelme csak a tolvajra vonatko­zik - rám nem? Mármint hogy nem ejtem át a biztosítót. Ha vi­szont nem lenne meg egyik tettes sem, akkor becsaphatnám? Úgy gondolják vajon, hogy az icike­­picike tolvajok éjnek évadján viccből feszítették fel házikómat és otthagytak mindent? Hülyék, ha volnának. Ezen morfondírozva ballagtam el előbb Szentendrén, majd a Po­zsonyi úton, majd (küldözgetése­im állomásai) a Paulay Ede utcá­ban a „biztosítóhoz ”, majd írtam meg tanácsukra előleg-„kérelme­met " (jó, mi?!) és kaptam májusi, általuk csökkentett káromra 18 000 forint előlegecskét. A töb­bit majd egyszer. Három icike-picike kérdésem maradt. 1. Hány zsömlét kapok „majd egyszer” tényleges károm „ Vonatokat indítunk­­ egymásnak. Sándor György e keser-szellemes mondata egyre gyakrabban merül fel bennem, ahogy telnek-múlnak a vágyott szabadság napjai. Mert bizony mi megyünk egymásnak, barátaim. Egymáson verjük le düheinket. Kár. Holott inkább csak szeretni kel­lene egymást vagy ha ez nagyon nagyon nehéz, „csak” tisztelni. Tisztelni egymásban az azonos terhet cipelőt, ugyanazon territó­rium „éghajlati sajátságát” vise­lőt. Mert naponta ugyanazok a bosszúságok rövidítik életünket, mi több, ugyanazok néznek hü­lyének téged, felebarátom, mint engem. Drágul a benzin, a dohány és az ital. És ez baj. Segített-e azon a legújabb divat szerint öltözött, gyönyör­ modern kocsiból kihajló fiatalemberen, hogy miközben egyik kezemben fiam biciklije, másikban az obu­gát teleszatyor, nem néztem körültekintően szét, és ő a bal mellemen dudálva rám csillantotta reklám mosolyát: „Vak vagy, szivi?" „Nem, csak fáradt” - mond­hattam volna, de addigra elszá­guldott. Kétlem, hogy ettől ol­csóbban kapott aznap bleifzei benzint. Drágult a vonatköltség. Kollé­gám Londonországba foglalt mintegy két hónapja jegyet. Teg­napelőtt több mint két órai sorba­állás után megtudta, mit sem ér körültekintő eljárása, hálókocsi­­jegy nincs, a jegy árához hozzá­számolják a drágulást. Mi több, a sok ingerült embertől „méltán dühös” ügyintéző kioktatta: „Ha nem tetszik, ne utazzon London­ba!” Ismét meditálok: ez a mondat hozzásegíti őt, az ügyintézőt egy londoni úthoz? No, mert akkor megérte. Lassan illuzórikussá válnak te­lefonjaink. Szinte csak az esztéti­kai gyönyört szolgálják. Hetek, sőt hónapok óta élem meg, hogy készülékem, ha megelégeli locsi­­fecsim, mint legjobb kritikusom, szétbont. „Ennyi” - közölvén a foglalt jellel. Barátaim és üzletfe­leim állítása szerint vonalam csak cseng-cseng, miközben én hiába lesem hívásukat. A hibabejelentő segítségét kérni oly meddő, mint Szaharában vizet fakasztani. így történt, hogy egyik nap vidéki hí­vást kérve és nem kapva, rekla­mációmra megtudtam, hogy a hozzám hasonló felelőtlenek megérdemelnék: számolják nekik duplán az interurbán árát. Mert hiába csengettek a megadott idő­ben, én nem álltam a vártán. Ez­zel is tovább nehezítve a posta és az ő alkalmazottjai túlterhelt­ségét. Kélszeg magyarázatomat belém folytatta a szigorú nevelő: „Az ilyenektől megy tönkre az ország! ” Lecsapta a kagylót. Őszintén remélem, a hölgynek sikerült az aznapi büdös darált hús felett érzett jogos felháborodását rajtam levezetnie. Én csak hetven­kilenc éves nénémet nem tudtam értesíteni, ne jöjjön Pestre, hanem váljon: unokája érte megy. Mozgalmat javaslok: barátaim, vicsorogjunk! De ahol kell! Egy­mást pedig ajándékozzuk meg: EGY JÓ SZÓVAL! A vonatok meg? ...száguldjanak! Fejlődésün­ket túlszárnyaló sebességgel, mondjuk ötvennel, de ne nekünk. MOLNÁR MÁRIA 13 13

Next