Képes 7, 1990. augusztus-december (5. évfolyam, 31-52. szám)
1990-10-12 / 41. szám
SÓS PÉTER JÁNOS Erről jut eszembe Egünk „Nem féltek a németektől?” - kérdezték a nyáron New York-i zsidó ismerőseim. Csodálkozva néztek rám, amikor azt fejtegettem, hogy én - legalábbis a 40-50 éven aluliaktól - nem. Számos alkalommal jártam közöttük, de az antiszemitizmustól szemmel láthatóan ők féltek a legjobban. Barátaim úgy néztek rám, mint valami hülye gettózsidóra, aki csak a vagonajtóban ébred rá, hogy még sincs rendben valami. Persze, mondhattam volna, hogy antiszemitizmusban hazánk nem szorul importra, hagyományosan túltermelés van belőle nálunk. De hogy mennyire így van, azt csak a hazaérkezésem után vettem észre: szinte mellbevágott az a sűrű középkor, amit találtam. S ezen a héten - ironikusan: a Sátorosünnep első estéjén - a német egyesülés alkalmából tartott fogadáson sem volt más téma a jelenlevő magyarok között. Hírek terjedtek: ki mit mondott, ki hallgat, ki mit hamisít. S volt alkalmam e nagynémet estén a honi zsidógyűlöletről elmélkedni. A magyar antiszemitizmus legfontosabb jellemzője az, hogy gyáva. Az Adolf még nyíltan vállalta zsidógyűlöletét. Nem így egyes magyarok! Ők lesből bújtogatnak. Álnév fedezékéből próbálgatja a sajtószabadságot a Népszabadság-beli „vitacikk” szerzője. Lapít a zsidózó képviselő, s várja, hogy a jogi csűrés-csavarás meg egy szolgálatkész tv-műsor majd kirángassa a slamasztikából. Paradicsomot, füstbombát dobál a csőcselék a zsidó iskolára, kávéházra - aztán iszkol. A zsidó tudós feleségének az arcába vág néhány rohamlegény - s ők is elinalnak. Mindenki fél nevén nevezni a dolgot: „törpe kisebbségről”, „az asszimiláció lehetetlenségeiről” szónokolnak. Szép dolog az eufémizmus csak éppen a húszas években is így kezdődött... Még Csoóri volt a legőszintébb, becsüljük meg érte. (Magyar Nemzet-beli válaszlevelében emberségből is példát mutatott sokaknak.) De vajon mi van a hatalom embereivel? Akárhogy nézem, a fajivallási uszítás köztörvényes bűncselekmény - a rendőrminiszter azonban ez ügyben elgyengül. A fővárosban tombol az antiszemitizmus - a rendőrminiszter azonban még egyetlen antiszemitát sem fogott meg. Sem randalírozó csőcseléket, sem „emelkedett” politikus-értelmiségit. Elgondolkodhatunk: vajon mire vár? Hangzatos nyilatkozatokat tesz a miniszter főnöke, de konkrét intézkedései nincsenek. Óhatatlanul fölmerül az emberben, talán csak nem pártpolitikai szempontok miatt késlekedik megregulázni azokat a pártjabeli embereket, akik kiszabadították e középkori szellemet a palackból? Ha ez így van, akkor tragikus a helyzet. Hiszen ezt a szellemet nem lehet viszszairányítani! S nyilvánvaló, hogy a nemzetközi befektető és banktőke nem ad pénzt egy olyan országnak, amely eltűri (vagy titokban támogatja) az antiszemitákat. S ha nem jön a pénz, akkor nagyon gyorsan összeomlik ez az ország. Akkor a gazdasági csőd maga alá temet mindent... A menetrend ismerős. Finom megfogalmazások, majd sajtókampány, hecc kampány, numerus clau sus. Hiszen a zsidó megszégyeníthető, üthető, szállítható és jól ég. Ezt mi már megtanultuk. Csak éppen nem százezer zsidó vizsgázik most Európa színe előtt, hanem tízmillió magyar. És a vizsga nagyon rosszul áll! Nagyon gyenge a hangom - mégis szeretném teljes erőből írni, terjeszteni, kiáltani, minden felelős magyar fülébe beleordítani: Magyarország, vigyázz! Vigyázzunk önmagunkra... ’ Szeptember 29.-október 6. Az egyesülés éjszakáján vagy 150-en meglehetősen vandál módon nyilvánították ki ellenvéleményüket. Betört kirakatok, feltépett utcák, felgyújtott autók maradtak utánuk. A rendet vagy 800 rohamrendőr, néhány vízágyú és sok könnygázgránát és gumibot segítségével állította helyre.