Képes 7, 1990. augusztus-december (5. évfolyam, 31-52. szám)
1990-08-25 / 34. szám
ifi a ki nem fizetett hányadáért? (Az infláció úgy 30 százalékos.) 2. Én is ráérek fizetni a biztosítási díjat „majd egyszer”? 3. Mit értsünk a „biztosítás” magyar főnéven? E harmadik kérdésre a Hungária szlogenjével válaszolok: „Biztosítás - biztonság!" Icike-picike biztonság. RAJK ANDRÁS ------Szóra érdemes------------ Az üdülőhelyen, ahol szabadságomat töltöttem, minden reggel az asztaltársaságon kívüli első beszélgetések színhelye az ABC melletti kávéfőzőé volt. Itt ugyanis nemcsak kávét lehetett inni, de itt vásároltuk meg a napi betevő újságainkat is. Ez önmagában is érdekes áttekintésre adna lehetőséget, hogy mit vesznek, mi fogy el elsőnek, mi nem érkezik időben, ki hogyan nyitja szét a vásárolt lapot, és így tovább. Azt már - talán - mondanom sem kell, hogy a fő téma, és sajnos kifogyhatatlanul, az áremelések voltak. Addig-addig szörnyülködtünk, amíg csak az egyik hétfői reggelen, a mindig mosolygó, kedves és a törzsvendégeket különös előzékenységgel kiszolgáló kávéfőző hölgy, mit sem veszítve derűjéből, csak annyit mondott, mielőtt kinek-kinek megismert igénye szerint hozzálátott volna a kiszolgálásához: mától tizenkettő forint a kávé. Ez így önmagában nem tűnik soknak, de azért hozzáteszem: vasárnap még kilenc forint tíz fillér volt. A piac pedig a hölgyet igazolta, mert senki sem mondta: ja, akkor köszönjük, nem kérünk. Más. Miközben országosan folyik a televízió körül is a moratórium-háború, ugyanis a háttérben mindenféle érdekeltségek és nemcsak külhoniak szeretnének megkaparintani egy teljes csatornát, a Balaton déli partján javában sugároz a Sió tévé. Sok mindent lehetne erről is mondani, de ezúttal csak egyet. A népszerű könnyűzenész-szakértő beül a stúdióba, rövid nadrágban, borotválatlanul - nem a divatos borostával! -, lábát keresztülveti a másikon és ontja a mondandóját, miközben beszélgető társai sem öltönyösek, de öltözöttek. Nem hiszem, hogy korom konzervativizmusa íratja velem, de meggyőződésem, hogy a lezserség és a rendetlenség között meghúzható a határ, ha valaki odafigyel erre. Minthogy - talán már szóvá tettem egyszer - idegesítőnek érzem, hogy politikusok, vezető személyiségek megszólaltatói ingujjban ülnek a zakós férfiak elé. De legújabban más is van. Magam - mit tagadjam - nem ejtem tisztán az „r” betűt. Ez van. Ez néha zavar. De nehezen viselem, ha a tévé bármelyik műsorában a riporter - kivéve az egyedülvaló szakértőket - nem beszél tisztán. A pöszeség már alig tűnik fel. Annál inkább a hírszolgáltató műsorban a reklám, amint ez a híradóban manapság látható. Egyik kiadásban a műsorvezető erre is ráduplázott. Fülében fogyasztást ígérő klipsszel közölte a társadalom egészét érintő termékek újabb áremelését. Lehet, hogy a maszek reklám ezek ellensúlyozására került a fülbe. Avagy a hakni nem ismer határokat... Ti oldalunk Történelem ’90 Hallom, meg akarják változtatni - a kor szellemében - a hangulatos balatoni Kilián-telep nevét (is), mondván, Kilián György (mártír, antifasiszta fiatalember, persze akkor, a II. világháborúban) e célra sem igazán komilfó. Kérdem, mi lehet az üdülőtelep új neve. A válasz: „Természetesen a régi”. S hogy mi volt a régi? Antal-telep. Még szerencse, hogy történetesen egy /-lel írva. * * * Persze, nincs semmi időszerűsége ma nálunk, de mert Thomas Mann-nál ütköztem bele, mégis csak kikölcsönzöm és továbbítom a T. Olvasónak: „A történelemmel sok mindent lehet csinálni. De kiradírozni nem lehet.” Icike-picike (kt) Van egy icike-picike faházam. No, ebbe betörtek. Májusban. Összetörtek, kidöntöttek, kiittak, padlóba tapostak, elvittek. Van egy icike-picike három - 45 000 forint. A Hungária Biztosító icike-picike beosztottja szerint 36 000. Legyen úgy. - Ámen. De nem addig van az! Az egyik icike-picike tettest fülöncsípte a rendőrség. A társait, a holmikat meg az orgazdát még keresik. A jó isten tudja meddig. Márpedig addig, s majd amíg a bíróság el nem ítéli őket, biztosítási kártérítés nuku. Hm! Hát az ártatlanság vélelme csak a tolvajra vonatkozik - rám nem? Mármint hogy nem ejtem át a biztosítót. Ha viszont nem lenne meg egyik tettes sem, akkor becsaphatnám? Úgy gondolják vajon, hogy az icikepicike tolvajok éjnek évadján viccből feszítették fel házikómat és otthagytak mindent? Hülyék, ha volnának. Ezen morfondírozva ballagtam el előbb Szentendrén, majd a Pozsonyi úton, majd (küldözgetéseim állomásai) a Paulay Ede utcában a „biztosítóhoz ”, majd írtam meg tanácsukra előleg-„kérelmemet " (jó, mi?!) és kaptam májusi, általuk csökkentett káromra 18 000 forint előlegecskét. A többit majd egyszer. Három icike-picike kérdésem maradt. 1. Hány zsömlét kapok „majd egyszer” tényleges károm „ Vonatokat indítunk egymásnak. Sándor György e keser-szellemes mondata egyre gyakrabban merül fel bennem, ahogy telnek-múlnak a vágyott szabadság napjai. Mert bizony mi megyünk egymásnak, barátaim. Egymáson verjük le düheinket. Kár. Holott inkább csak szeretni kellene egymást vagy ha ez nagyon nagyon nehéz, „csak” tisztelni. Tisztelni egymásban az azonos terhet cipelőt, ugyanazon territórium „éghajlati sajátságát” viselőt. Mert naponta ugyanazok a bosszúságok rövidítik életünket, mi több, ugyanazok néznek hülyének téged, felebarátom, mint engem. Drágul a benzin, a dohány és az ital. És ez baj. Segített-e azon a legújabb divat szerint öltözött, gyönyör modern kocsiból kihajló fiatalemberen, hogy miközben egyik kezemben fiam biciklije, másikban az obugát teleszatyor, nem néztem körültekintően szét, és ő a bal mellemen dudálva rám csillantotta reklám mosolyát: „Vak vagy, szivi?" „Nem, csak fáradt” - mondhattam volna, de addigra elszáguldott. Kétlem, hogy ettől olcsóbban kapott aznap bleifzei benzint. Drágult a vonatköltség. Kollégám Londonországba foglalt mintegy két hónapja jegyet. Tegnapelőtt több mint két órai sorbaállás után megtudta, mit sem ér körültekintő eljárása, hálókocsijegy nincs, a jegy árához hozzászámolják a drágulást. Mi több, a sok ingerült embertől „méltán dühös” ügyintéző kioktatta: „Ha nem tetszik, ne utazzon Londonba!” Ismét meditálok: ez a mondat hozzásegíti őt, az ügyintézőt egy londoni úthoz? No, mert akkor megérte. Lassan illuzórikussá válnak telefonjaink. Szinte csak az esztétikai gyönyört szolgálják. Hetek, sőt hónapok óta élem meg, hogy készülékem, ha megelégeli locsifecsim, mint legjobb kritikusom, szétbont. „Ennyi” - közölvén a foglalt jellel. Barátaim és üzletfeleim állítása szerint vonalam csak cseng-cseng, miközben én hiába lesem hívásukat. A hibabejelentő segítségét kérni oly meddő, mint Szaharában vizet fakasztani. így történt, hogy egyik nap vidéki hívást kérve és nem kapva, reklamációmra megtudtam, hogy a hozzám hasonló felelőtlenek megérdemelnék: számolják nekik duplán az interurbán árát. Mert hiába csengettek a megadott időben, én nem álltam a vártán. Ezzel is tovább nehezítve a posta és az ő alkalmazottjai túlterheltségét. Kélszeg magyarázatomat belém folytatta a szigorú nevelő: „Az ilyenektől megy tönkre az ország! ” Lecsapta a kagylót. Őszintén remélem, a hölgynek sikerült az aznapi büdös darált hús felett érzett jogos felháborodását rajtam levezetnie. Én csak hetvenkilenc éves nénémet nem tudtam értesíteni, ne jöjjön Pestre, hanem váljon: unokája érte megy. Mozgalmat javaslok: barátaim, vicsorogjunk! De ahol kell! Egymást pedig ajándékozzuk meg: EGY JÓ SZÓVAL! A vonatok meg? ...száguldjanak! Fejlődésünket túlszárnyaló sebességgel, mondjuk ötvennel, de ne nekünk. MOLNÁR MÁRIA 13 13